Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

A város bolondja		2021.12.11. 00:00
10. rész Abban a városkában, ahol a kisfiú lakott sokszor szürkén, eseménytelenül múltak a napok. De néha mégis történtek érdekes vagy furcsa dolgok. Már rég óta hallottak róla, hogy a városban gyakran megjelenik egy fura torz ember, aki nem tud beszélni de néha dadog, s szavakat ismétlget. Azt mondták a srácok, hogy nagyon ijesztő és félnek is tőle a gyerekek, mindenféle rémhírek terjengtek róla. Egyszer egy délelőtt, amikor a kisfiú ártézi vízért ment az Angyalkás kútra, az utcasarkon túl meg is pillantotta a bolondot. Ott állt a klinikák fala mellett mezítlábasan, rongyos szakadt nadrágban, az inge alól kikandikált a rongyos trikója, s alóla a bozontos szőrzete. Nagy kerek kopaszra nyírt feje, vastag ajkakkal, rövid és széles lapos orrával, borotválatlan pufók arcával, félelmetes látványt keltett. De a legrémisztőbb a nagy kerek hasa volt, amelyik valósággal a térdéig lecsüngött, ha éhes volt. Nagyritkán, ha jól volt lakva, olyan kerek volt a hasa, mint egy nagy dinnye. Sötét bozontos szemöldökei alatt a nagy kerek szemeiből szomorúság és fájdalom sugárzott. A legtöbb ember elkerülte. A kisfiú is jónak látta, ha átmegy az út túlsó oldalára. Alig 5 percre volt a kút, amíg megtöltötte kannáját még a távolból visszanézett, sokáig mozdulatlanul állt ott az a félelmetes ember. Végre elindult haza az ivóvízzel, de más úton ment, csak messziről kandikált arra felé, megkerülte a főteret és úgy ért haza.  A kisfiú otthon ijedten kérdezte szüleit, - ki az a csúnya bácsi, miért áll egész nap az utcasarkon? Anyukája el is mondta, amit tudott: - Az a szerencsétlen ember Bumbuj Sanyi, ő így született, fogyatékosan, nyomorékon, szegény családból, de nem bánt ő senkit. Nem tud beszélni csak össze-vissza szavakat mormog. Néha kiabál, ha bosszantják. Szegény mindig éhes, családja elhanyagolta, állítólag disznó ólban lakik, szalmában alszik. De nem kell tőle félni, eddig senkit sem bántott. Majd viszünk neki valamit enni, pár garasnak is örül, de sajnos azt elszedik tőle. Mondják azt is a városiak, hogy Sanyi családja addig verte a gyerek fejét amíg megnémult, de ha hozzá beszélnek, elég sokat megért. Kirakják koldulni de rongyos sapkájából elszedik tőle a pénzt. Másnap a kisfiú találkozott barátaival, s mivel azok is látták már a város bolondját, ez lett a fő téma, mivel a többi gyerekek is féltek tőle. Sok szülő Bumbuj Sanyival ijesztgeti a rosszalkodó gyerekeket. Az egyik fiúcska nagyon félt tőle, mert azt hallotta, hogy a hatalmas hasába bele férne egy gyerek is. A nagyobb srácok a sok unszolás után elcsalták a kisebbeket ki a parkba, onnan a bokrokból elbújva jól meg lehetett figyelni a bolondot. Először kis kavicsokkal hajigálták, amíg elkezdett szitkozódni zavaros szavakkal, majd utána eredt a csúfolkodóknak, akik elszaladtak. Sanyi a legjobban akkor bosszankodott, amikor azt kiabálták a fiuk: „Sanyi Sanyi sapka, mit eszik a macska, egeret-bogarat, mindenféle madarat, te is azt eszed, Bumbuj Sanyi.....” szavalták kórusban. A nagyobb fiúk nem féltek tőle, azok gyakran csúfolták és még meg is piszkálták egy pálcával. Meg is kergette őket a bolond, de ijedtében egész hazáig szaladt. A szerencsétlen eltűnt egy Nagyutcaia romos ház pncéjében. A kisfiú megsajnálta szegényt, amikor hallotta mi történt és elhatározta, majd az apukájával visz neki ennivalót. Teltek múltak a napok és sok furcsa történet terjengett a városban, mindenki másképpen mesélte és látta a dolgokat. Hidegre fordult az idő, Sanyit napokig csak mezítláb lehetett látni, ott reszketett szegény az ő kedvenc koldulási helyén. A kisfiú, anyukájával egyik nap meleg ruhát vitt a bolondnak, de az csak rá állt a ruhákra, mert nagyon fázott a lába. Egyik hétvége után túl sósra és zsírosra sikeredett az étel, anyuka jó sok töltött káposztát készített ebédre. Apukájával elvitték egy kis fazékban az ennivalót Bumbuj Sanyinak. Nagyon éhes lehetett, mert puszta kézzel gyorsan fölfalta mind az egész fazékkal, majd utána elégedetten simogatta a hasát. Hamar megtanulta az étel nevét, lehet hogy még soha sem evett ilyen jót, mert utána még napokig azt kurjongatta hangosan az utca sarkon: „ tö-tő-tö-tőtöttkápszta, ....kááposzta, ....töölkápszta, ...pszta, pszta, pszta!” Ezen röhögtek napokig a srácok.

A Lajos barlangnál	Pintye Tamás	2021.12.10. 00:00
9. rész   Már kisiskolás volt az Álmodozó Kisfiú, mire nem csak a kisvároska minden fontosabb zegét-zugát megismerte. Már a városon kívül sem tévedett el és barátaival néha a közeli dombokra is kimerészkedtek. A távoli hegyekbe, már csak felnőttekkel mertek kirándulni. Akkoriban sok furcsa hírek terjengtek a temetői szellemekről, kóborló lovagokról, a város Holdkóros bolondjairól, ezért féltek messzi mászkálni. Ahogyan múltak az idők, nagyobb bandákat alakítottak, így sok nebuló már bátrabb is volt. Az iskola minden ősszel makkszedésre vitte a gyerekeket. Ilyenkor nagy volt az öröm, mert az erdő melletti réten focizni, az erdőben pedig csendőr-tolvajt lehetett játszani. Egy ilyen alkalommal egy szép őszi napon, egész napos kirándulásra mentek a gyerekek. A tanító bácsi már beszélt a gyerekeknek egy rejtéjes barlangról, amit régen Betyár-barlangnak is hívtak. Mivel a vezérük egy Lajos betyár volt, ezért Lajos-barlang lett a neve. A betyárok elszedték a gazdagok pénzét, ékszereit és szétosztották a szegény éhezőknek. Ide szerettek volna elmenni a gyerekek. De ezt ki kellett érdemelni, az volt a feltétel, hogy sok-sok makkot gyűjtsenek össze. Volt is kérem szorgalom, főleg a fiuk igyekeztek, délre már egy hatalmas kupacnyi makk gyűlt össze. Ebéd után asztán, felkerekedtek az erősebb gyerekek és a tanár bácsival elgyalogoltak a hegy másik oldalára. Jó messze volt de azért hősiesen keresték a barlangot. Elég sokat kellett keresgélni a hegyoldalban, mivel oda nem vezetett ösvény. Végre a gyerekek rábukkantak egy mészköves részre, ahol egy sziklarepedést találtak. Sajnos itt nem lehetett bejutni, a szűk repedésen, tovább kellett keresgélni. Mivel épp elegen voltak, csak rá bukkantak egy másik helyre, ahol a föld beszakadtnak látszott. Itt a gödör oldalában megtalálták a bejáratot. A barlang előtt és a nyílásban, sok volt a csont, ez félelemmel töltötte el a gyerekeket. A bejárat sötét volt és beljebb nem lehetett semmit sem látni, senki sem merészkedett beljebb. Leültek pihenni, mivel lámpájuk nem volt, közben a tanító bácsi megmutatta, hogyan kell fáklyát készíteni. A közeli fenyőfákról lekaparták a gyantát, száraz levelekbe csomagolták, rátekerték egy frissen vágott mogyorófa ágra, majd indákkal erősen rákötözték a gyantás csomagot. Már csak gyufa kellett és égett is a két fáklya. Bár füstölt de a jó szaga mellett lángja még jó fényt is adott. Ezzel merészkedtek be a nagyobb srácok a tanító bácsival. Nem sokat haladtak előre, a csontok között, egyre több leszakadt kő és szikla állta útjukat. Itt már a cseppkövek is megjelentek, a gyerekek ekkor láttak először függő és álló cseppköveket. Nagyon ada voltak a látványtól. Beljebb már nem is lehetett menni, mert egy nagy kőtömb elállta útjukat, s a fáklya füstje is hamar megtöltötte a barlang száját. A második csoport már szinte köhögve jött ki a járatból. Nagy élmény volt ez a srácoknak, az első barlangjárásuk kis kalandját még soká fogják majd mesélni. A srácokat csak a betyárok által esetleg elrejtett kincsek érdekelték. Mindegyikük szeretett volna ide visszajönni, s majd ásatásokat végezni, a kőtömbdugót eltávolítani, hogy beljebb lehessen menni és körülnézni a barlang belsejében is. Az úton visszafelé még sokat beszélgettek, a tanító bácsi is mesélt régi történeteket, így egy kicsit elterelődött a figyelmük a nagy fáradtságról. Esteledett mire a kisiskolás osztály újra felkerekedett és visszabandukoltak a városkába. Tele élményekkel tértek haza. Az Álmodozó Kisfiú barátaival még azon egyezkedtek, mikor, fognak még erre felé kincsek után kutakodni. De erre már csak évek múltán került sor, addig feledésbe merült a barlang.

A Gránitbánya	Pintye Tamás	2021.11.30. 00:00
8.rész Sokat foglalkozott még az álmodozó kisfiú, a furcsa legendával, neki még egy ideig meseszerű volt az egész. Csak amikor egyre többet hallott a hegyeken túl lévő nagyon régi erődökről és a kőbányákról jutott eszébe, hogy talán egy része a mesének még igaz is lehetett volna. Ezek után már a kőbányák iránt is kezdett érdeklődni. Városszéli és vidéki barátai beszélték, hogy van a Meszes hegyen túl egy lepusztult vulkán, és ott van a híres régi bánya és mellette valami romok. Nem is tudta még szegényke mi is az a vulkán? Végül megmagyarázták neki, hogy az egy kialudt sok millió éves tűzhányó volt, amelyik miután kialudt, nagyon sok gránit követ hagyott hátra. Innen erednek azok a szürke és kékes kemény kövek, amelyekkel régen a városka utcáit kirakták. És még emlékezett arra is, amikor a Meszes hegygerincen jártak, itt-ott még felbukkannak, kétezeréves kövek, amelyekkel a Trajánusz római császár útjait annakidején kirakták. Ahogy teltek a hónapok, a sok játszótárs közül olyan nagyobb srác is akadt, aki már volt ott a bánya környékén. Azt mesélik, hogy a romok alatt még kincsek is vannak. A múzeum részére, pedig sok római pénz és edény került elő. Ezek után már csak arról álmodozott, hogy ő is elmegy oda és még kincset is fog keresni. Az öregek, amikor ezekről beszéltek csak ijesztgettek: - azt mondják, hogy akik ott kotorásznak, azokra rámordul a hegy! Bizony, az elpusztult tűzhányók néha még meg-meg mordulnak. Ilyenkor mondják azt, hogy a hegyet még őrzi a Sárkány. Ijesztgetés ide, ijesztgetés oda, de a kisfiú arról álmodozott, hogy márpedig ő majd oda is elkirándul. Nem is telt el sok idő, amíg a belvárosi srácokkal összebeszéltek menjenek ki a közeli faluba, egyikük nagyapjához. Egyik nap kora reggel két kisebb és három nagyobb sráccal el is indultak. A köves falusi utak rosszak voltak abban az időben. Amikor elfáradtak felkéreszkedtek egy szénásszekérre. A Porulisszum közel volt a faluhoz. Hamar megtalálták, egy magaslatra kellett felkapaszkodni sűrű cserjékkel benőtt domboldalon. A nagypapa mutatta meg az utat és hogy mit nézzenek meg. A dombtetőn egy fennsíkos szántóra értek, amely nagyon sok kővel volt szegélyezve. Azt mondják itt már sok római kori agyag cserepet szántottak ki és bronzleleteket is találtak. A domb mások oldalán voltak az erőd maradványai, de a bástyákból, falakból már alig maradt valami. A környékbeli emberek az idők során széthordták a köveket építkezni. Ma is sok háznak az alapja gránitkőből épült. A romok közelében sok helyen gödrök és földtúrások maradványai látszottak, más kincskeresők is jártak már itt szerencsét próbálni. A srácok lehangolva járták körbe a romokat, nem sok remény volt arra, hogy itt hamarosan római pénzeket lehetne találni. De azért csak megpróbálták itt-ott megtúrni a földet, homokot a falak tövében. Ahányan voltak annyi fele kotorásztak, a nagy buzgóságuk hamarosan lelohadt, de egyikük azt mondta, jobb lenne, ha inkább a bányát néznék meg. Már rég eldelelt a Nap mire a meredek oldalban leereszkedtek a bányához. A bánya kapuja környékén szanaszét dobált hatalmas kövek, voltak, amelyeket nem bírtak elszállítani. Beljebb egy sportpályányi területű udvar, rengeteg kőhalommal, törmelékkúpokkal. Élvezet volt ezeken mászkálni, a gyerekek még a fenéken- csúszást is kipróbálták egy nagy kupac tetejéről. Beljebb egyre meredekebb kőfalakat láttak, ahonnan régen a szép szürke köveket hasították le. Itt a törmelékek és a kövek nagyon élesek voltak még a tornacipőiket is kihasogatták. Odébb függőleges magas kőfalak meredeztek az ég felé, még látszott rajtuk a kialudt tűzhányó bazalt oszlopai. Félelmetes volt a sziklapárkányokon járni, de a kíváncsiság az nagy úr, s így a nagyobb srácok felmerészkedtek a szirtek tetejére. Egyikük nagy meglepődve kiáltotta: - barlangot találtam. Erre uzsgyú-neki, mind felkapaszkodtak a bánya tetejére. Jobban szemügyre véve, nem is barlang volt az, hanem egy pince bejáratszerűség, amelyik leomlott várfalak tövében tátongott. Bemenni csak pár lépést lehetett, mert be volt az is omolva. Talán ez lehetett a régi Porolisszum-erőd bejárata, vagy talán a titkos kapuja? Ezt találgatták a fiúk, de hiába kerestek-kutattak a falak mentén, nem lettek okosabbak. Így a kincskeresésről le kellett mondaniuk, s mivel már esteledett és lefelé nehezebb lett volna visszamenni, átmásztak a falakon. Meglepődtek, amikor ismerős terepre jutottak, ahol már órákkal azelőtt jártak, ott fent a vulkán fennsíkján. Tehát, egy dologra rájöttek, azért építettek ide erődöt a régi korban, mert a magaslat mellett volt bőven kő, és innen jól meg lehetett figyelni a vándor népek betöréseit, mozgásait. Ezekből a kövekből hadi utakat lehetett építeni, a szekerek és katonák számára. A nyomasztó csendet egyszer-egyszer a nagy forróság miatt lehasadó kövek pattanó zaja szakította meg. Szerencsére a hegy nem mordult meg, az öreg vulkán már rég halott. A srácok estefelé fáradtan, éhesen tértek vissza a falusi nagypapához, aki kiadós szalonnás rántotta vacsorával és sajttal várta őket. Jól esett a frissen fejt kecsketej is. Az élménybeszámolók után érdekesebb volt az öreg papa régi meséit hallgatni, amilyeneket a meséskönyvekben nem lehetett találni.

A Heléna-gödör legendája	Pintye Tamás	2021.10.21. 00:00
7. rész A Heléna gödör fenekén a hatalmas alabástrom kövön kívül semmi érdekeset nem találtak. Csak a patak vize vész el rejtélyesen a kő alatt, mintha itatná a szomjazó hegyet. Az álmodozó kisfiú fantáziált az apukájának, de ettől sem lettek okosabbak. Az volt a kérdés mit regél a legenda, ezt a titkot csak „Nádastó banyája” tudhatta. A kisfiú azért nyaggatta az apukáját, nézzék meg még egyszer a barlangkunyhót. Nem volt messze alig egy félórányi járásra volt ez a hely, ott nézegelődtek, de még mindig nem volt a nénike sehol. Sokat vártak, már esteledett de még mindig nem került elő, csak a fekete macskája morgott egyet-kettőt a füstös barlang mélyében. Gyere fiacskám, menjünk haza már esteledik, majd máskor keressük meg Anna nénit. Így asztán a Heléna történetét még mindég titok őrizte. Teltek-múltak a napok, talán hónapok is elmúltak, amíg egyszer csak történt valami bíztató. A felnőttek újra majálisra készültek a Nádastó környékére. Alig várta már a kisfiú, hogy hétvégén kimenjenek a hegyre, már a barátait, unokatestvéreit is beavatta a nagy titokba. Hétvégén asztán nagy nép sereg gyűlt össze a Kabanna környékén, rokonságok, barátok, focisták, családok apraja-nagyja. Összebeszéltek a gyerekek, hogy látogassák meg a barlanglakot, de senkinek sem volt bátorsága, hogy a százéves nénivel találkozzanak. A gyerekek féltek tőle, sok rosszat mondtak az emberek és sokan boszorkának nevezték Őt. Így asztán az álmodozó kisfiú szinte magára maradt, mert a barátja, akivel már találkoztak Anna nénivel nem volt a kiránduláson. A gyerekek elkísérték ugyan a Nádastóig, de a nádason túlra már senki sem követte a kíváncsiskodó kisfiút. Megközelítette a barlanglakot, de síri csend volt, a kisfiú se mert megszólalni. Még azért félt szegényke egyedül a nagy csöndben. Szeretett volna maradni, de el is menni, mivel még a távolból hallotta a játszótársak távolodó hangjait. Már-már visszafutott volna ő is, de a nyomasztó csöndet egyszer csak a faágak recsegése törte meg. Az álmodozó kisfiú, még nem is tért magához, ott állt előtte az Anna néni, mintha az égből pottyant volna oda. Még megijedni sem volt ideje, már meg is szólalt reszkető hangon: -Hááát tee kis fiaaam, ugyeee eljöttééél a Heléna hercegnő miatt. -Láátod én naagyoon öreg és beteeeg is vagyok máár. Gyeere üüljüünk lee… -Mert te vagy az egyetlen bátor kisfiú, akit érdekel a Heléna történet. Hogy is hívnak kisfiam? Tamáás. –felelte az álmodozó kisfiú, reszkető hangon, még félénken. Ki volt ez a Heléna? -hercegnő volt? –nyögte ki a kisfiú. Geyre fiam elmesélem neked a legendát, mielőtt engem is szólítana az Úr. De sajnos én sem emlékezem már olyan jól, mert elmúltam száz éves. A kisfiú csak arra ocsúdott fel, hogy egyszeriből egy kis tűz mellett találja magát, mintha a tüzet oda varázsolták volna és hallgatta a titokzatos legendát: - valamikor nagyon régen, ezen a vidéken itt a hegyek között élt egy jómódú nemes származású népes család. Nagyon régen volt, amikor még a Göncöl szekér rúdja közelebb állt a Sarkcsillaghoz. Vagy kétezer éve. Ez a nagy család már nagyon régen itt élt, még a Római-birodalom hanyatlásakor, rekedtek itt. Szerették ezt a vidéket, ahol az erdők-mezők vadakban gazdagok voltak, az erdők sok gyümölcsöt adtak. Valahol a Meszes hegy délkeleti oldalában volt egy erőd és egy szép kis erdei vár. Lóháton és szekereken közlekedtek még azokon az utakon, amelyeket a rómaiak építettek a régi időkben. A családtagok mind hosszú életűek voltak, csak az volt a nagy baj, hogy a sok betörő vándor népek miatt a férfiak elfogytak a harcokban. A család öregurának és úrnőjének csak egyetlen lánya volt, akit szépséges Helénának hívtak. Tovább…

A Heléna-gödör	Pintye Tamás	2021.09.10. 00:00
6.rész A Heléna-gödör Elmúlt az ősz és jött egy hosszú tél, a kisfiú ilyenkor többet volt bent a házukba. Szeretett gyakran a nagymamájánál, nénikéjénél lenni, mert itt az öregektől érdekes történeteket lehetett hallani. Néha még a szomszéd nénik is átjöttek pletykálni, ilyenkor a gyerekek játék közben füleltek. Történt egyszer, hogy egy nagyon öreg néni mesélt régi történeteket, amelyeket ő is gyermekkorában hallott. De az óta már alig-alig emlékezett tisztán a mondákra. A gyerekek a sarokban a dúcos kemence mellett hallgatóztak. Valami nagyon régi időkről beszélt, amikor még a város sem állt, a dombokkal, hegyekkel körülvett medencében bozótos vadász mezők voltak. Ahol a patak átfolyt, csak lóháton lehetett átmenni. A Meszes hegy tetején átvezetett egy út, amit még a római Trajánusz császár építetett a légiós katonái számára. Messziről hozták a köveket, egy gránitbányából, ezekből a kövekből még elvétve van néhány a városka útjaiban. Az utak és erődök elporladtak, ezer év alatt minden megváltozott. Volt akkor nagyon régen egy vár is a hegytetőn, de romjait máig, senki sem találta meg. Ott élt valamikor egy gazdag ember, akinek nagyon szép leánya volt, úgy hívták Heléna. Valami tragikus története lehetett ennek a leányzónak, mert a mondák szerint csak egy gödör emlékeztet reá. Ezt a városiak úgy emlegetik, hogy a Heléna-gödör. Az öreg nénike nem tudott többet, csak azt, hogy valami ősmagyar honfoglalókat emleget még a legenda. A gyerekek a sarokba, nagyon kuncsorogtak, bizony ők is hallottak már valamit a százéves Anna nénitől, akit a Nádas-tó boszorkájának neveztek. Nem mertek megszólalni, tovább füleltek: a hegy túlsó oldalánál valahol van egy kincses barlang, de ebbe sem tudott bemenni még senki, mert beszakadt. Mondják még az öregek, hogy a Terbete- hegyen van egy sárkány, mert néha morgást lehet hallani a sűrű rengetegből. Miután elment a nénike, megmorogták a háziak: - hogy mi mindet összehordanak ezek a vének! A gyerekek is pusmogtak a sarokban: - majd jön a tavasz és megnézzük mi magunknak azt a Heléna gödröt, hátha az Anna néni majd elmeséli a történetet! Ebben reménykedtek a kis srácok. Addig ki kellene deríteni, hol van az a gödör. Teltek-múltak a napok az Álmodozó kisfiú sokat kérdezősködött, nyaggatta az időseket, de azok se tudtak mondani semmi fontosat. Végül a kisfiú apukája megtudott valamit és azt mondta: - majd ha kitavaszodik, megkeressük a Heléna gödröt. Eljött a várva várt tavasz, a kisfiú a szüleivel először barkát és hóvirágot ment szedni, még nem volt alkalmas idő a hegyre fölmenni, a hó még csak olvadóban volt. Aztán jobb idők jöttek, elmúlt az ibolyaszedés ideje is és egy hétvégén a kisfiú apukája betartotta szavát, elindultak fel a hegyre. Először a Nádastó-hoz mentek, hátha a százéves néni mesél valamit. De sajnos a banyát nem lehetett megtalálni, a füstös barlangja üres volt, lehet, hogy éppen az erdőt járta.    Továbbmentek, a kő Kabannáig, attól nem messze volt egy gödör, senki se figyelt reá, csak szemetet dobáltak néha bele. A gödör, elég mély volt, nem lehetett lemenni az oldalakon, hatalmas tölgyfákkal volt körülvéve, a gödör alja sem látszott a bozótostól. Az Álmodozó kisfiú nyaggatta az apukáját, - de menjünk oda le, nézzük meg, mi van ott lent! Megkerülték a gödröt. A hegy gyomra, úgy tátotta száját, mintha éhes lett volna. Egyik oldalánál már nem volt meredek, itt folyt be a gödörbe egy kicsi patak vize, talán itt kéne megpróbálni! Elég nehezen jutottak le a vizes, sáros süppedő faleveles patakmederbe. A gödör aljáig alig ért be egy kis fény, de látni lehetett egy hatalmas fehér követ, ez alá folyt be a patak vize és eltűnt a szomjas hegy gyomrában. Ügyelniük kellett a süppedős, iszapos gödörfenéken, nehogy elsűlyedjenek. A kőblokk fehér alabástromból volt, érdekes szögletes a formája, mintha kifaragták volna. Vajon ez lehetett, Heléna sírhelye vagy sírköve a legendából ?!

A Nádastó boszorkája	Pintye Tamás	2021.09.07. 00:00
5.rész                                                 A Nádastó boszorkája Teltek, múltak a hónapok és eljött az ősz. A kisvároskában is zajlott az élet, a kisfiú sokszor játszott a Király utcai barátaival. Volt, amikor a járdára rajzolt kocka játékot ugrálták végig, volt, amikor gesztenyéket gyűjtöttek a hatalmas utcavégi fák alatt. Egyik nap, a nagyobb gyerekektől hallotta, hogy mindenféle rémes dolgokról beszélnek. Van a hegyen egy öreg boszorka, aki varázsolni is tud, de van egy nagy hatalmas gödör is amiben minden elvész, minden eltűnik. Máskor azt hallotta a nagyfiúktól, hogy van egy tó nádassal, amelyiknek nincsen feneke és az öreg boszorka, odaviszi a rossz gyermekeket és eldugja őket. Persze a nagy fiúk azt is mondták, ezzel csak a felnőttek ijesztgetik a gyerekeket, ne legyenek rosszak. Még a kissebb gyerekeket is heccelték a nagyobbak, különféle mesékkel. A kisfiú hallott már a nagymamájától is, sőt a nagynénikéjétől is mindenféle meséket az Nádastó környékéről. Már szegényke azt sem tudta mi az igazság, de nagyon kíváncsi volt mindenre. Történt aztán egyszer, hogy a bácsik és nénik a rokonságból szalonnasütésre készültek és teherautóval mennek ki a Kabannához. Eljött a hétvége és a családok gyerekestűl, unokástúl felzsúfolódtak a kamionra. Nagy volt az öröm, mert a fiúcska két legjobb barátjával is utazott. Bár kényelmetlen volt a teherautón, kilátni alig lehetett, sokáig zötyögött a köves, poros úton fel a Meszes hegyre. Csak az elsuhanó faágakat látta, de a Gyilkos dombot azt felismerte. Egy nagy emeletes kőház udvarán szálltak le. A kamion rögtön visszament a futballistákért, mert aznap nagy meccs volt a városban. A kisfiú édesapja is focizott, tehát volt idő szétnézni a nagyon érdekes környéken. A nénikék letelepedtek de a gyerekek szétszéledtek játszani. A kisfiút és barátait nagyon érdekelte az a Nádastó, mert azt mondták, hogy közel van Kabannához.    El is indultak szétnézni, de nagyon nem féltek, mert mindenfele sok kiránduló ember volt a közelben. Az erdei út mentén, egy kis tisztáson meg is pillantották a nádakat. Nem sok víz volt a tavacskákban, de annál több volt a nád és a sás. Meg is kerülték a tavat a túloldalán szép barkás nádat lehetett szedni. Egyszer csak a köves domboldalban megpillantottak egy barlangot. Kíváncsiak lettek, vajon mi lehet ott? Ahogy közelebb merészkedtek látták ez nem igazán barlang, hanem inkább egy kövekkel kirakott pince a domboldalban. Az ajtó helyett egy ócska pokróc lógott le, a résen csak a sötétséget lehetett látni. Belülről füstös bűz áradt kifelé. Eszükbe jutott a boszorkás történet, így elkezdtek félni. Alig volt idejük felocsúdni, máris félni kezdtek, mert lépéseket hallottak. Gyorsan már csak egy farönk mögé bújhattak el, mert egyre közeledett a lépések zöreje és egy furcsa zizegő hang. Nagyon megijedtek, amikor megpillantották a kicsike rongyokba burkolózott alakot, ahogyan a száraz rőzséket vonszolta maga után. Elfutni már nem volt hová, így reszketve vártak mi fog történni. A rongyos alak egy nagyon görnyedt púpos öregasszony lehetett, mert letette a rőzséket lassan megfordult és meg is szólalt: - jertek csak elő aranyoskáim, nem bántalak én titeket! A három fiúcska nem mozdult. Újra megszólalt: - nem eszelek én meg benneteket, tőlem azért félnek, mert nagyon öreg vagyok, gyertek csak gyertek - folytatta szelídebb hangon. Végül a fiúcskák előjöttek és jobban láthatták, mennyire öreg volt ez a sovány banya, tele ráncokkal, nagyon beesett szemekkel, az újai megnyúltak körmei feketék és karmosak, a hátán hatalmas púp, alig tudott felnézni, talán az eget nem is látta már régóta. A vénség leült egy kőre, hogy kifújja magát és újra megszólalt: - Tudjátok gyerekek, az öregeket már nem szereti senki, nekem csak a macskám van és ez az erdő az én világom. De ti megnémultatok? Egyszer aztán az álmodozó kisfiú megszólalt: - De hát a néni hány éves? És mit eszik? Hó fiacskáim és már rég voltam száz éves. Nekem mindig adott az erdő valamit, látjátok, most galyakat gyűjtök télire. - Hozzunk a néninek valamit enni? Kérdezte a másik kisfiú. Nem! -Majd ha elmegy az a sok ember, marad nekem elég falat, az lesz az én ünnepi lakomám. Hogy hívják a nénit? – kérdezte a kisfiú. Anna. – mondta az vénség. - Szép volt tőletek, hogy velem szóba álltatok, mondta a vénség és így folytatta: - engem csak bántani és szidalmazni szoktak az emberek, nem tudják mit jelent az öregség, azt hiszik, hogy macskákat eszek. Vékony hangon beszólt a barlangjába: - cíícc, cííícc, gyere ide Micúr! Erre egy szép nagy fekete kandúr jött elő a sötétből és hozzádörgölődött a lábaihoz. – Ő az én egyetlen barátom. Mondta a nénike. A távolból teherkocsi motorhangja hallatszott, erre ocsúdtak fel a gyerekek, menni kéne már, mert biztos jönnek a focisták. Látta a vénség, hogy a gyerekek menni akarnak félrehúzódott a barlangja szájába és még motyogott valamit. - Ti jó gyermekek vagytok, ha még erre jártok és megkerestek, elmesélem nektek a „Heléna gödör legendáját” és ezzel eltűnt a domboldalba vájt barlang füstös sötétjében. A srácok nekieredtek a futásnak, de már nem a félelemtől, hanem a nagy kalandjuk hírét vitték a kabannai táborba. A szülők már keresték őket, meg is lett volna a fejmosás, de szerencsére már megérkeztek az apukák is a focimeccsről. Mivel most is a foci volt a főtéma, mindenki a győzelmet méltatta, ezért a srácokat már senki sem hallgatta meg. Odanyomtak egy focilabdát a srácoknak is, - menjetek rúgjátok ti is. A szalonna és flekkensütés volt ekkor az érdekesebb, mert már mindenki éhes volt. Így aztán a gyerekek a nyársak hegyezésével a tüzeléssel és a sütéssel lettek elfoglalva. Este lett mire végre az öreg nénikék a srácokat is meghallgatták. Csak azon csudálkoztak, hogy még él az Anna néni! De az említett Heléna gödör legendáját senki sem ismerte pontosan. A kamionok sötétben vitték haza a jónépet, mindenki vidám volt, a felnőttek énekeltek.

A Messzilátónál	Pintye Tamás	2021.04.20. 00:00
4. rész Sok-sok évvel, ezelőtt, az álmodozó kisfiú is kezdett már növekedni és erősödni. Nagyon megszerette az erdőt, a mezőt, a vadvirágokat, szerette kergetni a lepkéket, hallgatni a madarak énekeit. Amikor az apukájának a sok munka után lett egy szabad hétvégéje, nyaggatta őt, menjenek el a Meszes hegy tetejére. Sokat hallott a kisfiú arról a híres messzelátóról, amire fel lehet mászni. De az apukája megmondta a kisfiúnak, az messze van ám, oda már korán reggel el kell indulni. Bepakolt a mamája nekik uzsonnát és finom lekváros buktát. Már másnap reggel útnak indultak. A kisvároska közepétől, ahol a kisfiú lakott egy órányi járásra volt a Fenyves-erdő. Ott megpihentek a kedvenc helyükön, ahol az almafák gyümölcsével szomjukat tudták oltani. Útravalónak is vittek belőlük. Tudod fiam, mondta az apa, ha a természet felkínálja gyümölcseit, abból nemcsak a madarak és az erdei állatok, hanem mi emberek is részesülünk. Továbbmentek, az erdőben már egyre érdekesebb volt, a kisfiúnak már sok minden ismerős lett, de még mindég igen sokat kérdezősködött, apukájától. A domb is egyre emelkedett, az ösvény is már kevésbé volt járt, de az apa már ismerte jól az utat. Egyszer csak a kisfiú felkiáltott, hahóó.. ez a hideg forrás. Odaszaladt és már inni is akart belőle, amikor az apukája rászólt, -várj még egy kicsit fiam! Picit pihenünk és csak azután iszunk vizet, mert a nagyon hideg víztől megbetegedik az ember és még a torka is fájni fog. Itt aztán megették az első uzsonnájukat is, majd a kulacsba vizet vettek. Tudod kisfiam, a hegyek tetején nem szokott forrás vagy ivóvíz lenni, nemsokára fent leszünk a tetőn. Már nagyon fáradt volt a kis legényke, mindég kérdezgette, hol van már az a tető? Tudod fiam, a tető nem mindég egy csúcs, hanem erdővel borított hegygerinc is lehet hegytető. Látod már fent is vagyunk! De hát itt nem látszik semmi! –mondta csalódottan a kisfiú. Hát persze, mert az erdőben vagyunk, most pedig követjük a hegygerincét. Itt a legkönnyebb masírozni, mert kicsi az emelkedő. Mentek-mentek-mendegéltek, egyszer csak a fák között egy tisztáson, nagy falábakat pillantottak meg. Fáradtságát elfeledve a kisfiú szaladt, a hatalmas építmény felé, mivel ő kicsike volt alig látta a tetejét. Az építmény egy három emeletes fagerendákból összeácsolt kilátó volt, amelynek teteje magasan az erdő fölött kandikált ki. Na, itt megpihenünk és ebédelünk, utána pedig megmásszuk a messzilátót. Így nevezték el a város lakói, mert innen nagyon messze el lehetett látni. Falatozás közben megszólalt a kisfiú: -de hát hogyan megyünk oda fel a magasba? -Hát azokon a létrákon mászunk fel, mondta az apukája. A kilátó alatt a kisfiúnak inába szállt a bátorsága, látván a hatalmas létrákat, már nem lelkesedett, hogy felmásszon rájuk. Tudod fiam, nem kell félni, te mész előttem én pedig a hátadnál leszek és vigyázok rád, mondta az apuka. El is indultak, ez első pár méteren még lelkesen mászott a legényke, de amikor már az első emeletről lenézett, el kezdett félni. Le akart volna jönni. Megszorította apukája lábát és el nem engedte. Tudod fiam, mindenki fél először, de ezt lassan meg kell szokni, megfogjuk ezt a karfát és ebbe kapaszkodunk, és nem lefele nézünk, hanem előre. De a második emeletre a kisfiú semmiképp sem akart felmenni. Erre az apukája azt mondta, most először felviszlek én, ide kapaszkodsz az ölembe és én a létrán tovább mászok. Szorította is ám az apukája nyakát! -majd megfulladt tőle. Végre felértek a második emeletre is az erdő fölé. Innen már csodálatos kilátás nyílik a távoli tájakra. Lassan, körülnézett a kisfiú, látta a várost, ahonnan jöttek, a magas hegyvonulatokat, ahogyan a távolba vesznek az erdők, mezők, látta mi van a Meszes hegy mögött, az aranyos kis falvakat, templomtornyaikkal. Amott pedig egy piramis alakú alacsonyabb hegyet. Látod fiam, az ott a Mojgrádi gránit bánya, ott bányásszák azokat a kockaköveket, amelyekkel a városunk útjai be vannak borítva. Majd egyszer oda is elmegyünk, de az még messzebb van. De nézd ott a város közepén, a kis dombon a mi református templomunkat, ott mellette van a mi házunk is. Milyen messze van! –sóhajtott fel a kisfiú. Látod egy fél nap alatt milyen sokat jöttünk? –Mondta az apuka. A bámészkodás után, a kisfiú már nem akart felmenni a kilátó tetejére, félt, mert a szél lassan mozgatta a faépítményt és le akart menni. –Jól van fiam, most már láttál eleget, lemehetünk, majd ha nagyobb leszel, akkor majd felmászol te egyedül is. Így asztán megelégedve lejöttek a messzilátóról és elindultak hazafelé. Lefele az út könnyebb volt, a kisfiú nagy örömében egyre csak azon fantáziát, legközelebb, hogy mássza meg ő egyedül a messzilátót. Ő akkor majd még messzebb fog ellátni. Akkor biztosan fogja látni a házukat, és belát még a kőbányába is, de még az Óperenciás tengerig is ellát. Így telt el az idő hamar, pihenőkkel, uzsonnával és már estefelé lent is voltak a városban. Élményit, otthon nem győzte mamájának mesélni a kisfiú. Olyan gyorsan aludt el, hogy még a vacsora sem kellett neki, s máris az álmok világában találta magát. Olyan kilátókkal és tornyokkal álmodott, ahonnan mindent lehet látni.

A Fenyves erdőben	Pintye Tamás	2021.02.22. 00:00
3.rész Teltek, múltak a hónapok és eljött az ősz. A kisvároskában is zajlott az élet, a kisfiú szülei sokat dolgoztak. Túl sok szórakozási lehetőség nem volt, ezért elég gyakran jártak kirándulni a közeli hegyekre. A kisfiú egyszer megkérdezte - és mi az a Meszesre menni? Kirándulásra készülődve, az anyukája megmagyarázta: - tudod kisfiam, azt a nagy hegyet azért hívják Meszesnek, mert sok a mészkő benne és vannak ott mészkő bányák is. És mi az a mészkő? Jött a másik kérdés. – Az olyan fehér kő, amelyik puha és ti gyerekek azzal szoktatok írni a járdára. - Nekem is van olyan, mondta a kisfiú, azzal rajzoljuk fel a kockajátékot, amikor ugrálunk, cseréppel pedig pirosan írunk. Már el is készültek közben, és indult a kis család kirándulni. Akkoriban nem volt autóbusz, gyalog kellet menni a város széléig. Ott kezdődött a Fenyves-erdő. Itt mindég megpihentek, a kirándulók. Nagyon jó illata volt a gyantás fáknak, de a kíváncsiskodó kisfiú összeragacsozta magát, nehezen lehet a fenyőgyantát letörölni. Az apa megmutatta fiának, mire jó még a fenyőgyanta. - Látod, ha tüzet rakunk és nem gyúl meg a nedves fa, akkor a gyantát kell meggyújtani előbb és már ég is. Pihenés után továbbmentek, a fenyves erdő másik oldalánál volt egy nagyon szép fiatal fenyőerdő, ezt már jól ismerte a kisfiú, mert ide gyakrabban jártak. Itt lehetett sok szép fenyőtobozt gyűjteni. Innen nem messze volt, a Gyilkos domb. Itt mindég elborzadt a kisfiú, mert sok rosszat hallott már erről a dombról. Mesélték, hogy a tetejéről egy szerelmespár vetette a mélybe magát, mert nem engedték őket egybe kelni. Máskor azt mesélték, hogy gyerekek akartak felmászni és lecsúsztak a falról, mind összetörték magukat. Távolodva a helytől még messze ellátszott a vörös agyagos domb. Látod fiam, mondta az apa, - ha majd nagy leszel, te is felmehetsz a tetejére, de csak az ösvényen, mert a szélénél omlik a domb. Ezután megkerülték a dombot, majd a kavicsbánya résznél megálltak szétnézni. Alig mert a kisfiú közelebb menni, a domb teteje neki nagyon magasnak tűnt. - Itt lehet szép kavicsokat és köveket keresni. Mondta az apuka. - Látod ez a kő, úgy csillog, mint az arany, de nem az, hanem sárga csillám szemcsék vannak benne és könnyen törik szét. Ebben pedig szép színes kavicsok vannak, azokban ott pedig kővé vált csigák. Gyűjtött is a kisfiú belőlük bőven, alig bírta cipelni tovább. - Most pedig megyünk diót gyűjteni, mondta a mamája. A fenyves erdő másik szélénél, volt egy szép kis tisztás és sok diófa. Egyiknek alacsonyabban voltak az ágai és a kisfiú gyorsan fel is mászott rá, de a diót nem érte el. – A diót le kell rázni a fáról, vagy egy karóval leverni az ágakról, szólt az apa. Nemsokára magáról le fognak hullani, ha jön egy szél, vagy hűvösre fordul az idő. Sok diót szedegettek fel a fák alól és nagyon szorgalmasan pucolgatták, mert a nyers dió finom ám! A kisfiúnak nem sok türelme volt a dióhéj lehámozásához, ezért inkább segített az apjának tüzet rakni. Amikor szalonnasütésről volt szó, mindég ott fontoskodott a tűznél. Az apja megmutatta neki, hogyan kell nyársat készíteni. Látod fiam, vágunk szép egyenes mogyorófa ágat, de olyat, amelyiknek elágazó a vége. Kihegyezzük, megpucoljuk a végét a fa kérgétől és meghagyjuk az elágazást. Ez arra jó, hogy ha sül a szalonna ne essen le, bele a parázsba. A kisfiú mamája pedig megmutatta, hogyan vágjuk karikára a hagymát, feltesszük a kenyérre és a szalonna csepegő zsírját, oda fogjuk nyomkodni. Nem is telt bele egy félóra, már boldogan falatozták az ízletes ebédjüket. A délután pihenéssel, meséléssel és mezei virágszedéssel telt el. A kisfiú még pillangók fogásával is próbálkozott, de sikertelenül. – Majd legközelebb, készítünk lepkefogót és azzal kergeted a pillangókat, mondta az apa. Estére fáradtan de boldogan tért haza a kis család. A kisfiú ágyikójában szép álmokat álmodott, talán a lepkékről, talán az erdők-mezők tündéreiről. Lehet, hogy majd elmeséli nektek is.

A gombászás (2.r.)	Pintye Tamás	2021.01.30. 00:00
Az alábbi mese igaz történetek emlékeiből készült.   Tovább…

Az Angyakás kút	Pintye Tamás	2021.01.20. 00:00
bevezető: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, nem is olyan régen, egy kis városka. A városka egy szőlődombokkal körülvett völgyben, épült nagyon-nagyon régen. Sok jó ember élt ebben a kis városkában, akik segítették agymást, együtt dolgoztak, sírtak ha kellett, mulatoztak. Teltek múltak az évek és egy gonosz hatalom nehezedett a városka lakóira, akik mindenkinek parancsolni akartak és megmondani ki mennyit és mit dolgozzon. Nagyon elromlott a városlakók hangulata, de mivel ő bennük szeretet volt, így jobban eltűrték az új urak gonoszságait. Volt ebben a városban egy szegény asztalos család, akinek a fiuk kereskedő volt és nagyon szerette a focit. Játszott is ő a focimeccseken mindég szívvel-lélekkel. Egyszer aztán egy nagy foci meccsen, megpillantott egy szép szőke, kékszemű lányt, s ezek után már neki is játszott. Elmúlt egy pár év és a két szép fiatal pár egybekelt. Bár szegények voltak mind a ketten, a sok jó embernek köszönhetően szerény de szép menyegző lett rendezve. Később a menyasszonyból a városka legszebb asszonya lett. A nagy szerelmükből született egy kisfiúcska. Teltek az évek a sok nehézséggel, mert a városba egyre több rossz idegen ember érkezett. Egyre többet kellett dolgozni és egyre többet parancsolgattak az új urak. Közben a kisfiúcska gyorsan növekedett, akit a szép mamája szorgalomra és a szeretetre tanította.   1. rész A városka hangulatos volt, a régi de szépen épített épületeivel, a szép virágos parkjával, a kockaköves utcáival. A felcseperedő kisfiú segített mamájának vizet hordani az Angyakás kútról. Eleinte csak ivóvízért küldték el az ártézi kúthoz, amelynek nagyon finom vize volt. Az 5 éves kisfiú csodálattal nézte a négy angyalkát, amelyeknek kannáiból csorgott ki a víz. A kút nagy kerek medencéjében nyáron lehetett pancsolni. De mindig szívesen jött ide vízért, még télen is, mert akkor csúszkálni lehetett a befagyott tócsákon. Sokszor képzelődött, a közeli fenyőfák árnyékában, amikor a szél mozgatta, és sejtelmes árnyékokat vetett az angyalkás kútra. Történt egyszer egy téli délután, sürgősen ivóvízért kellet menni. Amikor felerősödött a szél, zúgtak a fenyők ágai, sötétedett és az árnyékok is mozogtak. Csak az egyik angyalka csorgatott vizet, a többi be volt fagyva. Nem volt senki a kútnál, a fiúcska egyre jobban félt. A szél a kanna mellé fújta a vizet,ami megfagyott. A fiúcska azt gondolta, - milyen jó lenne, ha a másik három angyalka is öntené a vizet! Erre egyik befagyott angyalka szelíd hangon megszólalt: - szabadíts meg! –szabadíts meg! A fiúcska megsajnálta az angyalkákat azon gondolkozott, hogyan szabadítsa meg őket a jégtől. Körülnézett, talált egy követ és azzal addig-addig ütögette a jeget, amíg az szét nem tört, s egyszer csak a víz elkezdett újra folyni. Szinte a szél is leállt, s a kanna hamarosan megtelt finom ivóvízzel. Erre a fiúcska bátrabb legénynek érezte magát és letörte a másik két angyalka jégcsapjait is. A négy angyalka kannáiból kifolyó víz, ezután olyan szépen csobogott, mintha daloltak volna. A fiúcska már nem félt, levette a túlcsordult kannát és hazafele indult. Egyszer csak hátulról halk szavakat hallott: - -háromszor tettél jót, - háromszor leszel nagyon boldog életedben! Ezek után a fiúcska egyre szívesebben jött az angyalkás kúthoz, s itt mindig nyugodtan álmodozott, de az angyalkák már nem szólaltak meg többé.  Ő egyre nagyobb fiú lett, de álmai megmaradtak.     Tovább…

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk