Reményi Tibor

Létezik-e a "semmi"?

         Az értelmező szótárak is "bajban vannak" a "semmi" meghatározásával. Többnyire a köznyelvben gyakran használt, filozófialag csekély súlyú jelentéseit sorolják fel  (pl. nem tesz semmit, nincs semmije, semmibe vesz, nem csinál semmit, semmi perc alatt, semmiség az egész stb.) Sokadik jelentésként hozzák a szótárak, hogy "semminek" nevezzük a "nem létezőnek" tekintett entitásokat. "Megsemmisüléssel" jelöljük a maradéktalanul eltünt, semmi módon nem azonosítható, semmibe foszló, vissza nem állítható dolgokat, folyamatokat és jelenségeket.

A latin "nihil" szó ezúttal semmivel nem mond többet, mint a már imént említett köznyelvi (közönséges) semmi (pl. semmi közöm hozzá, semmi baj stb.) Az un "szubjektív semmi", amely az egyén tudatvesztett állapotát kívánja jelezni, a nagy SEMMIN  belül képzelhető el, mint annak kicsiny részhalmaza. A hétköznapi, gyorsan múló ájulás ennek egyik legenyhébb esete.

A hétkönapi (közönséges) semmit, és a fogalomra való általános, szövegközi hivatkozásokat kis betűvel írom, az univerzálisnak gondolt nagy SEMMIT pedig nagy betűkkel.

A nagy "SEMMI"  első közelítésben nem lehet más, mint az Univerzum teremtés előtti és halála utáni állapot, ha ezek a fogalmak egyáltalán értelmezhetőek. Ennél jobb megközelítést pillanatnyilag nem  tudok megfogalmazni.  (A továbbiakban az idézőjeleket elhagyom, mert a szövegkörnyezetből ki kell derülnie, hogy a semmit, mint "önálló", definiálandó fogalmat használom, vagy a köznyelv névmásaként. 

A filozófia ennél szükségszerűen tovább szeretne menni, de valójában mindmáig nincs mindenki által elfogadott, tiszta logikán alapuló meghatározása sem a létre, sem a semmire/SEMMIRE. 

Az ókori görögöktől a kvantumfizika úttörőin át az egzisztencialistákig újra és újra felfedezték, hogy amit semminek hittek, az valójában nem az, és bár a válasz keresését sosem adjuk fel, de ahogy egyre többet tudunk, úgy gyűlnek az újabb kérdések. Viszont maga a kutatás is érdekes.

Parmenidész az i. e. 5. században arra jutott, hogy semmi, vagyis üresség nem létezhet: ellentmondás azt mondani, hogy valami, ami nem létezik, az nincs. Szerinte a létező „teljes egészében összefüggő, mert létező érinti a létezőt”. Odáig ment, hogy azt mondta, a létező nem született, hanem mindig is létezett, így romolhatatlan, a létező nem válhat nem létezővé. Tőle ered, hogy „semmiből semmi se lesz”.

Az atomista Leukipposz (i.e. 5.sz.) volt az első, aki kimondta, hogy egy dolog (az üresség) akkor is lehet valóságos, ha nincs megfogható alakja, tehát a semmi van.

Arisztotelész (i.e.384-322) felismerte, hogy mindenféle problémát és paradoxont vet fel a semmi létezése, így a természet örök harcot folytat, hogy a semmi ne is jöhessen létre. A „horror vacui”, vagyis hogy a természet irtózik az ürességtől, évszázadokon át meghatározta a gondolkodást.

René Descartes (1596-1650) visszatért egy Parmenidészt idéző logikához, tagadva az üres tér létezését: van az anyag és az anyag kiterjedése, és ebben az elméletben nincs helye a semminek.

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) a kontingencia(=egy valódi létező nem szükségszerű volta, a létezés és a lényeg különbözősége) istenérve kapcsán fogalmazta meg az „elégséges ok” szabályát, s tette föl a kérdést: „Miért van valami, s miért nem inkább semmi?”

Leibniz az "elégséges ok elvét" a gondolkodás egyik alaptörvényének mondotta. Elégséges ok az, hogy "valami létezzék, történjék, vagy igaz legyen".

Martin Heidegger (1889-1976) különbséget tesz a létező és a lét között, e különbséget ontológiai különbségnek nevezi. A különbség abban áll, hogy különbség van a létező és annak alapja, azaz a lét között: a lét a létező alapja, áthatja és felülmúlja azt. A lét maga transzcendens, túl van minden létezőn, egyszerre van róla tudásunk meg nem-tudásunk is: „Nem tudjuk a lét mit jelent. De ha megkérdezzük »mi a lét?«, már benne tartjuk magunkat a »van« megértésében anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, hogy mit is jelent”.  A létezőt úgy határozta meg: mint ami különbözik a semmitől: „létező mindaz, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez valahogyan viszonyulunk, létező az is, ami és ahogyan mi vagyunk.”

Jean Paul Sartre (1905-1980) kijelentettte: a semmi pedig nincsen. Szerinte azért beszélünk a semmiről, mert „látszat-léttel, kölcsönlétezéssel rendelkezik”.

A 20. századi filozófusok között heves viták kerekedtek, tele paradox állításokkal.

Megint azt vettük észre, hogy nem tudjuk, mi a semmi, ha egyáltalán helyes a kérdés.

A 21. század elején végül a fizikusok és filozófusok abban állapodtak meg, hogy a fizikai világban a semmi, azaz az üres tér nem nevezhető semminek. Az univerzumunkban a minden részecskétől mentes, sötét üresség is valami. „Van topológiája, van formája, egy fizikai tárgy” – mondta az ürességről Jim Holt filozófus. Ehhez a Neil deGrasse Tyson asztrofizikus még azt is hozzátette, hogy ha a fizika törvényei érvényesek az adott üres térben, akkor az máris valami, hiszen a fizika törvényei nem semmik.

[Forrás: https://444.hu/2017/08/01/ideje-beszelnunk-egy-kicsit-a-semmirol-ahogy-ismerjuk]

A filozófiai fejtegetések végére hagytam a Világhálón talált, a témával kapcsolatos alábbi figyelemre méltó (de nem feltétlenül mérvadó!) kommenteket:

"A semmi definiálhatatlan. De azért próbálkozni szabad... az én próbálkozásom: azokat az elemeket magába foglaló halmaz, amelyek nem léteznek."

"A semmi definíciója: a valami hiánya. Ahol nincs valami, akármi, bármi, az semmi."

"A semmi az a nemlétező valami melynek bár hiányát érezzük, mivoltját nem feltétlen ismerjük"

."..a semmi nem egy fogalom, csak egy szó. Ha valamilyen értelemben vett definíciójára lenne szükséged akkor kellene annak a filozófiaágnak a neve vagy a tudományágnak a neve amiben értelmezni akarod."

[Forrás: [https://www.gyakorikerdesek.hu/tudomanyok__termeszettudomanyok__1816133-mi-a-semmi-fogalma]

A fentiekből is következik, és más bioenergetikai nézetek szerint is, ami elgondolható, az már "valóság", így a  hit "látásai", "meggyőződése" is (→Pál apostol). Nem anyagi, nem megfogható tárgyi valóság, de létező energiaicsomag, egyfajta kvantumfizikai hullámfüggvény mintázata.

Az atom-és kvantumfizika, továbbá az asztrofizika folyton tágítja az un. SEMMI határait. A 19.-20. század fordulóján heves vták folytak a tudósok között a vákuum és az éter mivoltáról. Többen állították, hogy ha egy zárt edényből minden gázt és egyéb anyagmaradványt eltávolítunk (kimosunk, kiszivattyúzunk, kigőzölögtetünk, röntgen-és/vagy radióaktív sugarakkal kiirtunk), akkor az tényleg üres lesz, azaz "létrejön" benne a semmi. Hasonlóképp szólt a vélekedés a világűrről is, hiszen pl. a Föld levegőburkán túl, tehát 4-5 ezer km-re már bizonyárea nincs semmi. A vita és az ide-oda bizonygatások hosszú évekig tartottak.

A 20. század végére már bizonyította tudomány, hogy mind egy zárt edény vákuumában, mind a világűr távolában elektromágneses és kozmikus hullámok, szubatomi részecskék, rezgásminták és energiacsomagok sokasága lehet, és van is. A vákuumban létrejöhet az un. kvantumfluktuáció, amely az ősrobbanás után "megteremtette" a galaxisok magjait. A vákuum tehát nem üres, nem a semmi van benne, hanem nagyon sok "valami".

A "neurológiai semmi" állapotában, tudatom és érzelmi felfogóképességem teljesen vak. Az idő összezátul, az érzékelhető külsö-belső valóságra nyíló ablak tökéletesen becsukodik. Ez alatt semmi tudomásom nincs arről, ami velem és a kürülöttem történik.

Életem során 6-7-szer éltem át ájulásos eszméletvesztést, 19 és 65 éves korom között.  A leghosszabb kb. 3 perces volt. Két rosszullét között néha évek teltek el. Ezek a hétköznapi, gyorsan múló ájulások az agyműködés kimaradásának  egyik legenyhébb esetei. Ismétlődő ájulásaim miatt három alkalommal kerültem kórházba. Mindannyiszor részletesen kivizsgáltak. Mindig kiderült, hogy rosszulléteim nem függenek össze semmilyen krónikus  betegséggel, még a külső körülmények változásaival sem. Sem előtte, sem utána semmi bajom nem volt.  A legokosabb diagnózis így szólt: "Ismeretlen eredetű vegetatív labilitás..." Az orvosok elmagyarázták, hogy valamilyen vegetatív inger (utasítás) hatására a hasi erek hirtelen kitágulnak és "leszívják" a fejből a vért , így az agykéreg nem kap elég oxigént, arcom elfehéredik, elvesztem eszméletemet, és általában összeesem. No, ezzel sokra mentem!

Az én ájulásaim is ilyenek lehettek, a "szubjektív semmi" egyik fajtája. Utána tényleg semmire nem emlékeztem, az utolsó tudatos észleléstől kezdve az újra ébredés pillanatáig számomra eltűnt minden. Nem érzek, nem látok, nem hallok semmit. Ennek az állapotnak nincs jellege, nem  jó vagy rossz, nem meleg vagy hideg, nem fáj, nincs fénye sem színe, nincs hangja, nincs semmilyen felidézhető jellemzője.  A semmi élménye tökéletesnek látszik.

2015-ben egy órák óta tartó SVPT (szívritmus zavar) rohamot nem tudtak az orvosok a szokásos módszerekkel normalizálni, végül adenosint adtak az infúzióba, amitől rövid időre megállt a szívműködés, azután néhány másodperc múlva újra indult, most már a normális 75-80-as pulzussal. A rövid "üzemszünet" alatt pontosan ugyanabba a semmi állapotba kerültem, mint aaz előzőekben említett közönséges, spontán ájulások esetében.

Keserű és remélem téves megjegyzésem, hogy ha az emberi személyiség a test halála után véglegesen ilyen állapotba kerül, akkor semmi értelme a halál utáni életről, a túlvilágról,   "mennyei" dimenziókról, Isten országáról beszélni...Hiszem, mert hinni akarom, hogy ez nem így van!

A kómában lévő beteg nincs tudatánál, általában nem reagál a külvilágból érkező ingerekre. Úgy tudom, a kómából és a mélyaltatásból felébredtek nem emlékeznek a történésekre, amelyek lezajlottak eszméletlen periódusuk alatt; [legfeljebb szívűkben maradt valami titokzatos tudás (érzés. sejtés?)  arról, hogy mellettük voltak, imádkoztak értük és beszéltek hozzájuk, de mindezt szavakkal vagy a tényleges konkrét adatokkal nem tudják leírni].

Amit ez a mostani szervezetünk agya nem lát és szíve nem érez, azt könnyen a "semmi", a nem létező kategóriájába képzeljük.

Az álmaink sem a semmiből teremnek. Valamilyen  értelmük, üzenetük mindig van.   A C. G. Jung által tételezett és vizsgált személyes vagy a kollektív tudatalatti mélységes kútjából jönnek elő. Általában figyelmeztetnek, jeleznek, emlékeztetnek, és alapvetően éber életvitelünk jobbítását szolgálják.

A lélek különböző "utazásai", úgymint a látomások, elragadtatások, néhány spirituális és ezoterikus élmény, valóságtartalmát és a SEMMIHEZ való viszonyának kérdése külön elemzést érdemelne. A Biblán és az egyéb világvallások szent iratain kívűl Emanuel Swedenborg (1688-1772) életművének tanulmányozását ajánlom.   

Az előzőekben leírt esetekben csak "tudatunkban nincs (vagy van?) semmi", aminek érzetét a test fiziológiai funkcióinak zavara, hiánya okozza. Tudománytalanul, de kifejezően ez az un. "szubjektív semmi". Én ugyan nem tudok a világról, de a világ csak tudatom képernyőjéről hiányzik, amúgy vígan működik, és emberek milliárdjai érzékelik, tudják, hogy benne élnek.  A  végtelen matematikai fogalma és igazsága önmagában is semmi/SEMMI(?) cáfolata.

A NASA  videóján nemrég láttam egy döbbenetes felvétel sorozatot, amelyet az 1990-ben felbocsátott, 569 km pályamagasságban keringő Hubble-űrteleszkóp készített. Bemutatták, hogy meddig "lát el" az utoljára 2009-ben felújított és korszerűsített űrtávcső.

Az említett videón fokozatosan növelték a távcső felbontását és látótávolságát. Lenyügöző  volt látni, hogy tágul a látótér. Először saját Naprendszerünket pásztázták körbe, egészen közel hozva a bolygók öveit és keringési pályáit, azután a Tejútrendszer távolabbi csillagai tüntek fel, majd Galaxisunk több százezer, sőt millió fényévnyire száguldó, keringő és forgó, táguló, törpülő, űtköző és szétrobbanó égitestjei jöttek egyre közelebb: napok, kis- és nagy bolygók, holdak, üstökösök, születő és haldokló csillagok, óriási meteoritok, és jórészt ismeretlen kozmikus felhők, kompakt égitestek és az un. csilagközi anyag. Végül a felbontást és a távolságot tovább növelve, már több milliárd fényévnyi messzségből tüntek fel újabb és újabb galaxisok és galaxishalmazok, spirál és egyéb csillagködök, még mindig betöltve az egész képernyőt,..majd a fényfoltok és fénypontok egyre ritkultak, míg végül 13, 4 milliárd fényévnél már csak egyetlen fénylő pont maradt a képernyő közepén, ezután ez is eltünt a messzeségbe. Az egész képernyő teljesen üres illetve sötét lett, eljutottunk esemény horizontunk pillanatnyi határáig. Jelenleg eddig látunk el az univerzumban, azaz, mindaz, amit láthattunk az elmúlt  13,4 milliárd év alatt "történt", a múlt valósága eddig mutatta meg magát. A 300 000 km/sec sebességgel terjedő fénysugaraknak is több, mint 13 milliárd év kellett ahhoz, hogy a Hubble lencsééig elérjenek, és számunkra is "bemutassák" a teremtett világ eddigi történelmének kozmikus látványát. No, és mi van még távolabb, és mi volt még régebben, ott lenne a SEMMI, ahol elsötétedett a képernyő?  Bizonyára nem, hiszen erről szólt ennek a cikknek eddigi része.

Azt se feledjük, hogy, ha pl. 5000 fényévnyire "fókuszáltuk" a teleszkópot, akkor azt láttuk, ami 5000 évvel ezelőtt volt ott, és ma már 5000 évvel előttünk jár a jövőben, és egyáltalán nem biztos, hogy "úgy néz ki", vagy hasonló alakot és történést mutat(na), mint amit ma az ürtávcső képernyőjén láttunk. Ám ne felejtsük, hogy a Hubble és az egyéb hatalmas optikai és rádióteleszkópok a létező (és a régmúlt!) világnak "csak" az anyagi-fizikai tárgyait és történéseit hozták szemünk látóterébe; és semmit (?) nem láttattak az optikailag nem észlelhető lelki-szellemi valóság rétegeiről...! Eléggé abszurd feltevés, hogy esetleg ugyanebben az univerzumban ott vannak a szellemi entitások is, csak jelelegi fizikai eszközeinkkel és módszereinkkel képtelenek vagyunk érzékelni őket? Számomra ez egyelőre lehetetlennek látszik, a lelkeknek feltehetően merőben más "lakhelye" van, ahová úrteleszkópokkal nem lehet betekinteni.

Az előzőekben leírtak miatt (is) fontosak és izgalmasak a halálközeli élményekről szóló  hiteles beszámolók, amelyekről ebben a dolgozatban most nem írtam, de a témának bőséges, jól használható irodalma van. Itt a részlegesen "kiürült" tudatba térnek vissza a testen kívűli, érzékszerveinken túli optikai és akusztikus stb. átélések, emlékek.  Ezek is azt valószínűsítik, hogy mégis történik valami abban a térközben, időintervallumban és állapotban, amiről eddig azt hittük, ott és akkor semmi nincs, és nem is lehet.

Arra már rájöttek a kvantumfizikusok, hogy a lélek kvantuminformációi nem semmisíthetőek meg, tehát a valóság részei maradnak. De a teljes valóságot még messze nem ismerjük. Legyen ez "axióma"!?

A tudomány kezdi elfogadni, hogy jelen világunkban létezhetnek különbözö, egymás feletti párhuzamos lélekszintek illetve valóságtartományok, és  nem természetes, hogy az egyikből   másikra át lehessen látni, vagy át lehessen menni. De lehetnek átjárók. Ezek megtalálásához olyan változásokon kellene keresztülmennünk, amit egyelőre el sem tudunk képzelni, és valószínűleg el sem tudnánk viselni. Rejtett és titkolt "csodák", elképesztő teleportációk persze előfordulhatnak, de ezekről vajmi keveset tudunk.

Lehet, hogy ehhez egy új Teremtés kell, amelyben az ember is újfajta létezést, más életformát, más testet és lelket, másféle tudatot és szívet kap, más gondolkodási móddal és formával fog rendelkezni, amelyekkel egy "párhuzamos univerzumban" fog tovább élni?!  És ez NEM a SEMMI tartománya lesz.

2023. augusztus