Szabó Istvánnak az Átalvetőben megjelent dolgozatai

(2014-2020.)

(Az egyes írások végén zárójelben a lapszám és annak dátuma.)

Október 12-én zajlott le a III. “Szögedi Nemzet” találkozó, s igencsak jól sikerült. Ehhez hozzájárult az egyik vendég „dolgozata”, aki nagyvarjasi születésû és eleget tett annak a felhívásnak, hogy aki csak tud, hozzon saját településérõl jellegzetes történeteket, szavakat, bölcs mondásokat. Az alábbiakban (némi rövidítéssel) közöljük a munkát.

Nagyvarjas (1333, 1822... ?!)

Éccör régön éggy kisvarnyasi faluesze aszonta, hogy û úgy tuggya, hogy mikor az Úristen a világot teremtötte, akkor aszonta, hogy sok jó embör kis helyön is elfér. Így lött Kisvarnyas. A többiek mög mönnyönek innét dógukra. Oszt így lött Nagyvarnyas.(Mákos Ferenc körösztapám)

Nagyvarjast legkorábban 1333-ban említi a pápai tizedjegyzék, Worias néven. Késõbb Hunyadi birtok, aztán 1552 - 1566 között földúlja a török, majd a XVI. század végén a törökcsatlós tatárok. Elpusztásodik. Késõbb szerb telepesek lakják, majd a marosi granicsároké. Az 1735-ös Péró lázadás után a szerbek elköltöznek, ismét pusztává válik. Somogyi Gyula szerint 1771-ben kezdik újjátelepíteni, Varjaspuszta néven, de ami bizonyos: 1822-ben Marczibányi uraság nógrádi, szögedi, makói magyarokat és néhány felvidéki szlovák családot telepít, dohánykertészkedés végett. 1910-ben 1755 lakosa van, a hozzá tartozó Kisvarjassal és Szederháttal együtt. A lakosság több, mint kilencven százaléka magyar és római katolikus. A csekély számú román inkább Szederháton, elvétve Kisvarjason élt.

 A trianoni “halálkanyar” után az új államhatárhoz préselt zsáktelepülés lesz belõle. Az öregek mesélték, hogy 1920-ig szinte soha nem zárták a házakat se éjjel, se nappal, még a tanyákon sem. Azután saját bõrükön tapasztalták, hogy jobb a zárban bízni, mint az ismeretlenekben. A “koménizmus begyüvetele” után azt is megtapasztaltuk, nemhogy az ismeretlenekben, de immár az ismerõsökben sem bízhatunk.

Az 1930-as években a nagyvarjasi I-VII. osztályos iskolának átlag 220-250 tanulója van évente, mind magyarok, de tilos magyarul megszólalni, mind a tanórán, mind egymás között a szünetekben. Az új impérium ellenségként, jobbik esetben potenciális ellenségként kezeli a magyar gyerekeket is. A román tanítók arra biztatják õket, hogy mondják el, miket beszélnek otthon a családban az idõsebbek s akkor nem buknak meg, cukorkát kapnak, vagy a tanító úr a szokásos veréskor nem üt olyan sokat és nagyot... Nem tudunk arról, hogy az ebbéli biztatások egyszer is sikerrel jártak volna. Tisztelet a régieknek!

A 2011-es népszámlálás szerint Nagyvarjasnak s Kisvarjasnak összesen 406 lakója van, akikbõl 215 magyar. Nagyvarjason 2002-ben, vagyis kilenc évvel korábban, 371-en éltek, 268-an magyarok. A mi Nagyvarjasunk sírja már megásatott, de még üres. De üres a bölcsõ, az óvoda, iskola is. A felújított magyar Isten házából még száll szent - dacosan a fohász, de pár lépésnyire már épülõfélben a vasbetonba ágyazott, vasbetonnal koszorúzott hagymakupolás “konkurencia”.

Az utcán több a kóbor kutya, mint a gyerök - mondják a varjasiak.. A félelmetes tizenkettõ után tíz perccel vagyunk. Consummatum est?

Nagyvarnyasiak, akikbül löttek valakik

- Nagyvarjasi Oláh Sándor (1907-1983) szobrászmûvész. Legismertebb alkotása az 1971 óta Kézdivásárhely fõterén álló Gábor Áron szobor. A mû eredetileg a nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzér Hadapródiskola dísze volt, utána raktárba került. Szerencsére. És szerencsére ez a székelyek fülébe jutott. És szerencsére 1971-ben Ceausescu épp olyan hangulatban volt, hogy a bronz Gábor Áron hazatérhetett Háromszékbe, mert szerencsére az akkori Kovászna megyei elsõ titkárt úgy hívták, hogy Király Károly. Azóta a székelyek egyik kultikus, megszentelt ereklyéje, zarándokhelye. Ám aki közelebbrõl is tisztelni szeretné Nagyvarjasi Oláh Sándor mûvészetét, lábát se köll kitögye Szögedébül. Elég, ha elsétál a Kossuth-sugárút 37. szám felé, s megpillanthatja a Gyermekeit váró anya és az Örvendezõ anya gyermekeivel elnevezésû alkotásokat, 1933-ból. Talán nem mindenki tudja, de a szobrokat Klebelsberg Kunó rendelte meg, amikor itt, Szögedön, Horthy Miklós jelenlétében fölavatta az ötezredik tantermet.

- Gulácsi Zoltán (1925-1986) zenetanár, kórusszervezõ, népdalgyûjtõ, zeneszerzõ. Kodály, Bartók és Lajtha László nyomában hiánypótló, lelkes és küzdelmes munkával gyûjtötte az Arad vidéki magyar népdalokat, balladákat.1978- Október 12-én zajlott le a III. “Szögedi Nemzet” találkozó, s igencsak jól sikerült. Ehhez hozzájárult az egyik vendég „dolgozata”, aki nagyvarjasi születésû és eleget tett annak a felhívásnak, hogy aki csak tud, hozzon saját településérõl jellegzetes történeteket, szavakat, bölcs mondásokat. Az alábbiakban (némi rövidítéssel) közöljük a munkát. ban Búza, búza de szép tábla búza címmel jelent meg a kicsi, de igényes kötet. Kevesen tudják, hogy a ma Erdélynek mondott területen elsõként, 1949-ben, Gulácsi Zoltán pécskai amatõr parasztszínészei játszották el a Háry Jánost, Marosvásárhely, Kolozsvár, stb. hasonló társulatai csak ez után következnek. (Jusson eszünkbe Justh Zsigmond szentetornyai parasztszínháza...)

- Csík György ((1953-1996) sportlövõ-edzõ Aradon. Az 1988-as szöuli Olimpián egyik felfedezettje, neveltje aranyérmet, a barcelonai olimpián pedig bronzérmet szerzett Romániának. Szöulba nem engedte ki a szeku, mint „megbízhatatlant” Elvárták tõle, hogy családnevét románosítsa. Legyen Cic vagy Cicu. Megmagyarázta illetékes elvtársaknak, hogy ez a mi (magyar) nyelvünkön csak macskacsalogató, õ marad tehát Csík. „A Györgyöt elvették, a Csíkot nem adom” - mondta e sorok írójának. Korai, szerencsétlen halála óta klubja minden évben „Memorialul Csík Gheorghe” (Csík György Emlékverseny) néven rendez országos, illetve nemzetközi sportlövész parádét Aradon, hálás tanítványa, az olimpiai bajnok Sorin Babii és egykori klubja, az UTA kezdeményezésére.

- Nagy István (1954) Nagyvarjasról elszármazott tanár, kultúramentõ. Sokoldalú kutató, könyvek szerzõje, társszerzõje és kiadója. Az õ tehetsége, hite és küzdõképessége nélkül ma valószínûleg nincs Pécskán Klebelsberg-szobor, nincs Kálmány Lajos Közmûvelõdési Egyesület, szegényebbek lettünk volna a pécskai, tornyai és nagyvarjasi oktatás igényes, pontos történetével. Nagy István az Arad megyei magyarság meg nem alkuvó közéleti személyisége.

 Isten, magyarság, történelem

Nem vótunk igaz magyarok, elhagyott az Isten. Nem Isten hagyott el minket, mink hagytuk el ûtet. Ha az embör elhaggya Istent, elhaggya magát is. Hagyd békin Istent, van annak elég dóga. Nagyon mögöregödhetött a Jóisten is. (l. Isten malmai lassan õrölnek.) Sénki sé löhet helyöttünk magyar. Magyar lötté, embör lögyé. Ha magyar vagy, né hagyd magad. Nem kicsi a magyar, hanem kevés. Nem az a magyar, aki mongya, hanem aki mögszenved érte. - A katolikus mise szöbb, a réformátus magyarabb. A katolikusokná tanú(l)sz, a réformátusokná nem felejtöl. (Fekete Misa bácsi) - Ûk is pont olyan embörök, mint mink, de mink, hálistennek nem olyanok vagyunk, mint ûk.( Tóth Imre bácsi Baszarábiárul, mög a baszarábokrul.) - A magyar vitéz, a némöt kitartó, az orosz elszánt, a szerb bosszúálló, a romány mög romány. ( Csík János öregapám mondta Stuparu csendõrõrmesternek a harmincas évek végén, aki amúgy röndös embör vót. Az is kiderült, hogy égymás ellen harcoltak a Vöröstoronyi - szorosban, 1916- ban.)

(88. sz., 2013. december.)

1848–2009 – A magyar nép igazi neve: Európa hõse

Az alábbi, szavakból font koszorúval tisztelgett a magyarság elõtt Jules Michelet (1798-1874), a tizenkilencedik század legnagyobb hatású francia történésze-gondolkodója. Hasonló véleményen volt a francia szellem két másik ékessége, Edgar Quinet (1803-1875) és a náluk fiatalabb, de ugyancsak romantikus, költõien racionalista (és nacionalista) Charles-Louis Chassin. Magától értetõdõ az is, hogy nem lebecsülendõ hatással voltak koruk francia és európai közgondolkodására, politikai döntéseire. (Márpedig, ami akkoriban Párizsban érdekessé vált, az európai üggyé lett.) Hitték és hirdették, hogy az ember személyesen alakítja történelmét. Az ember a történelem alanya, és a történelem értelme, célja nem más, mint a végzet ellen - a szabadságért vívott küzdelem. Az 1848-49-es, legendába illõ magyar szabadságharc fellelkesítette és hitükben megerõsítette õket. Alaposabban meg akarták ismerni és ismertetni a bátorság, igazság és áldozatkészség népét. Úgy érezték, ez a legkevesebb, amivel leróhatják hálájukat „a népek hõse” elõtt. (Az alábbiakban dõlt betûkkel jelezzük a tõlük származó gondolatokat, igazságokat )

1. A magyarok Európa történelmében

 -„Még a köveket is megríkató állapot, hogy ez a szent nép, Nyugat áldott megmentõje, mely mindenki számára vallásos áhítat tárgya kell legyen, így kerül egyik tolvajtól a másikhoz.” (Michelet) -„Azok a magyarok, akik atyáinkat az iszlám ellen védelmezték, Franciaország számára a legbiztosabb gátat alkották az európai kozák invázió ellenében. Testükkel fedezték a mi Nyugatunkat.” (Quinet) -„Magyarország talán az elsõ nemzet, amely megértette valamennyi szabadságok egyesítését és szolidaritását. Németországban a reformáció fejedelmi jellegû volt, Angliában királyi, Franciaországban arisztokratikus és burzsoá, Magyarországon alapvetõen népi és nemzeti. Ez vetette fel a magyarokban a modern alapelv anya-eszméjét: mindenki kormánya mindenki által és mindenki javára. A protestáns lelkipásztorokat és lelkészeket, a tanítókat és inspektorokat általános választásokkal jelölték ki. Ez a választási jog olyan valóságos volt, hogy még a kóbor elemek és a koldusok is élhettek vele.” (Chassin)

2. A magyarok és magyarországi nemzetiségek Ismeretes, hogy 1848-49 legfájóbb és mondhatni, azóta is nyitott sebe a magyarok és a honi nem-magyarok vitájának, pereskedésének polgárháborúvá fajulása. Kit vagy kiket és milyen arányban terhel a felelõsség?

Chassin véleménye mellbevágó, de a maga sajátos, francia észjárásával igaza van. Bennünket hibáztat, de nem azért, mert nem adtunk jogokat a nemzetiségeknek, hanem – éppen ellenkezõleg - mert ezer éven át túl türelmesek, önzetlenek, nagylelkûek voltunk! Chassin ezt nagy hibának, de „szép hibának” tartja. Idézzük: „Szép hiba ez, mert azt bizonyítja, hogy a hun ivadékok tiszta ösztönbõl meg tudták érteni és tiszteletben tudták tartani a szent dolgok legszentebbikét, az emberi egyéniséget!” Majd így folytatja: „ennek a szép hibának végzetes következményei lettek.” (Hol vagyunk még Trianontól… ?! Sz.I.)

Mit kellett volna mondaniuk és tenniük a magyaroknak? Szerinte ezt: „Szlávok és románok, emlékezzetek!...amikor Árpád ide vezetett minket, ahol Attila uralkodott,(…), miért nem keltetek fel egyemberként és ûztetek el minket? Ha még léteztek, nem nekünk köszönhetitek-e, akik tegnap ki tudtuk volna ölni nyelveteket és nemzetiségeteket, akik nagylelkûen megadtuk a biztos életet? És késõbb ki fogadott be és ki pártfogolt, amikor a keleti inváziók elõl meghátráltatok? Ki mentett meg a mongoloktól és a törököktõl? Mi, akik vérünkkel öntöztük e haza szeretett földjét, amelyre - mint azt nektek mondják - nincs semmi jogunk. (…) Ha a mi uralmunk oly nehéz volt, miért nem ráztátok le? Mi, mondják, kevesen voltunk, a legkevesebben. Gyakran rendkívül elgyengítettek minket, kiszolgáltatva töröknek és németnek. És most is zsarnokaitok lennénk?” Más helyen így érvel: „Sem a horvátok, sem a szerbek, sem a szászok, sem a románok nem azért keltek fel a magyarok ellen (1848-ban), mert ezek meg akarták õket semmisíteni. Õk azért élhettek a magyarok körében a maguk nyelvével és sajátos szokásaival, mert a „vad ázsiai hódítók”(?!) sohasem próbálták meg rájuk kényszeríteni nyelvüket és erkölcseiket átalakítani.”

 Chassin, hogy a magyarok igazát erõsítse, a Nagy Francia Forradalom intézkedéseit hozza példaként. „Vádolták-e valaha is az Alkotmányozó Gyûlést, a Törvényhozó Gyûlést, a Konventet, mert szabályzatuk nem engedte meg, hogy flamandul, az elzásziak nyelvén, vagy auvergne-i, szavojai, burgundiai, berry-i, normandiai, vendée-i tájszólásokban szóljanak, langue d’oil, baszk vagy kelta nyelven? Abszurd, bábeli dolgokat tettek volna.” (A forradalmi vezetés szigorúan megtiltotta a francián kívül bármely nyelv használatát a közéletben és nyilvánosság elõtt. A francia nyelv a „szabadság nyelve”, aki másképp beszél - hazaáruló! (Hát igen, a Liberté-Égalité- Fraternité „szentháromsága” francia módra…)

 Hangsúlyoznunk kell, hogy míg Michelet és Quinet „csak” nagyra becsülte Magyarországot, Charles-Louis Chassin megszerette és csodálója maradt élete végéig. Jó ilyesmiket olvasni: „Negyven év óta megöregedtem, de ugyanaz vagyok, aki akkor voltam: lelkes magyar hazafi, és mint a nagy korban mondták, világpolgár.”

Erõs, szabad Magyarországról álmodott, aki újjászületve - Lengyelországgal együtt - a nyugati kultúra, Európa biztos pajzsa lesz, immár a pánszláv- orosz veszéllyel szemben.

 „És Õ ezt betöltené, egész a vértanúságig. Múltja felel ezért. Története nem más, mint hosszú áldozat.” Tragikusan gyönyörû, látnoki szavak…..

Még néhány kérdés. Hogyan lettünk a nemzetek hõsébõl nemzetek lesajnáltja? Miért „bûnbakosítják” és bûn-tudatosítják ma is a magyar történelmet?” „Merjünk kicsik lenni?” Kinek használ ez? Megbûnhõdtük-e már a múltat s jövendõt?

A világkultúra nagyjai, rólunk szólva, mind melléfogtak volna? Mind tökfilkók lettek volna? Tényleg, még magunk hasznára, örömére se vagyunk jók? Kik a felelõsök? Vagy: minden magyar felelõs minden magyarért?! Szabó István, Sarkad

(89. sz., 2014. március)

Õfensége, Magyarország sírásója

Amikor 1914. június 28-án az agg Ferenc József, Ausztriacsászára és Magyarország apostoli királya hírül vette, hogy unokaöccsét, Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét lepuffantotta a fanatikus szerb diák, meghökkentõ dolgot mondott: „ A Mindenhatót nem szabad kihívni magunk ellen! A magasabb hatalom helyreállította azt a rendet, amelyet én sajnos, nem tudtam.” Õfelsége már a merénylet elõtt is panaszkodott: „ Fáradt vagyok, leköszönnék örömmel, ha volna egy fiam, akiben megbízom - de ennek a közveszélyes õrültnek a kedvéért soha.”

Mi köze Ferenc Ferdinánd fõhercegnek, a Magyar Szent Korona várományosának Trianonhoz? A választ egy kisebb történelmi séta adhatja meg. A magyar és osztrák trónöröklési rendet szigorú szabályok rögzítették. Miután Ferenc József és Erzsébet királyné (Sissy) egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkos lett (a szeretõjével együtt), az uralkodó édes öccse, Károly Lajos lépett a helyébe. Ám az édesöccs is hamarosan elhalálozni méltóztatott, így annak fia, az 1863- ban született Ferenc Ferdinánd lett a trón(ok) örököse. Kortársai egybehangzó véleménye szerint nehezen elviselhetõ, konok, gyakorta megdöbbentõ, sértegetõ lény volt. Õ is nehezen viselt el bárkit, Ferenc Józsefet sem kivéve, akit bizalmas társaságban egyszerûen csak „vén trottynak” nevezett. Jómaga így foglalta össze a Habsburg-ház állapotát: „…a mi köreinkben hússzorosan is rokona egymásnak minden leendõ férj és feleség. Nem csoda, hogy a gyerekek fele idióta vagy epilepsziás.”

A trónörökös, akaratlanul ugyan, de tökéletes önarcképet alkotott. Csak az epilepszia helyébe illesszünk paranoiát (beteges gyanakvás, üldözési mánia), fóbiát ( kóros, túlzott iszonyodás, agresszív gyûlölet), bûnbakkeresést, és minden összeáll. Ferenc Ferdinánd legfelségesebb figyelmével, tehát paranoiájával, fóbiájával és egyre fokozódó gyûlöletével mindenek fölött minket, magyarokat kegyeskedett kitüntetni! Nem semmi. (A magyarságot tartotta a sátán Duna-völgyi reinkarnációjának - írja Szász Zoltán történész.) Íme, egy csokorra való bölcselme, az illatosabb példányokból: „Magyarországi programom egyetlen pontból áll: Haynau!” Másik: „Minden magyar, akár miniszter, akár bíboros, polgár, paraszt, zsellér vagy háziszolga - mind forradalmár, mind csõcselék!” Hirtelen eszébe jutott, hogy õ buzgó katolikus és rögvest helyesbített: „A bíboros nem csõcselék, de azért republikánus az is.”

Tisza Istvánt, aki kõkeményen és okosan védelmezte mind az 1867-es kiegyezést, mind a magyar érdekeket, „szabadalmazott felségárulónak, megátalkodott Kossuth-kutyának” minõsítette. Miron Cristea, az erdélyi román ortodox egyház érseke (aki titokban részt vett a fõherceg magyarellenes tervezgetéseiben) írja emlékírataiban, hogy a trónörökös mennyire szerette a szép, egészséges, hegyilakó román népet, gyönyörû táncaikat és csodálatos nyelvüket, melyek nem olyan undorítóak, mint az a „barbár csárdás” (érdekes, még Hitler is csodálta a magyar csárdást!), és a magyar nyelvben „sok a tata-tete, szinte rettenetes.” Amikor 1909-ben a román király meghívására Sinaiara látogatott, magyargyûlöletének híre már elõtte járt. S a dörzsölt, hétpróbás román politikacsinálók egy „teljesen spontán” tüntetést szerveztek, ahol azt ordítozták: Traiasca imparatul romanilor! Jos cu Ungaria! (Éljen a románok császára! Le Magyarországgal!) Ha valaki azt képzeli, hogy Magyarország jövendõ királya és legfényesebb védelmezõje fölháborodottan tiltakozott, nagyon téved! Hálakönnyeivel küszködve köszönte meg a „szívbõl jövõ, nem várt” ünneplést. Ekkorra már ugyanis összekotyvasztották azt az istenkísértõen vakmerõ és aljas tervet, miszerint Ferenc Ferdinánd trónra lépése után azonnal megszüntetik az önálló Magyarországot, hazánkat különálló tartományokra szabdalják a nyelvi-nemzetiségi határok mentén, és az egész birodalmat majd csakis Bécsbõl irányítják. Románia pedig csatlakozik a Habsburg-birodalomhoz, így végre egyesülhet a magyarországi románokkal. Vagyis nem Erdélyt csatolják Romániához, hanem fordítva. Hiába, ha nem megy a hegy Mohamedhez, akkor… a románok királya jön a „románok császárához”, Ferenc Ferdinándhoz! Így kerekedett volna ki a Nagy-Ausztriai Birodalom, vagy rövidebben NagyAusztria. Ezt egyedül Magyarország és Tisza István tudta megakadályozni, éppen ezért a trónörökös a birodalom minden nemzetét, nemzetiségét, érdekcsoportját alig titkoltan ellenünk manipulálta, uszította. Félt és féltékeny volt a magyarok erõsödése miatt. Rémálma volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egyszer csak Magyar-Osztrák Monarchiává vedlik. „Pokolba a magyarok összes elõjogaival - mondta - ha pedig ez a magyaroknak nem tetszik, akkor akad majd olyan radírgumi, amellyel eltüntetem õket a térképrõl.”

 És 1914 júliusában a magyar bakák büszkén masíroztak a háború poklába, a „magyar” trónörökös legyilkolását megbosszulandó! Az 1848-as szabadságharc vérpezsdítõ Klapkaindulójának ütemére is, ámbár kicsinyég „aktualizált” szövegmódosítással. Édes hazánkért helyett immár

„Ferenc Ferdinándért(!) hõsi vérünk

Ontjuk, hullatjuk míg élünk. Elõre!”

(Kész perverzió. Az ördög mindig a részletekben bújik el. Ebben a megrontásban megrontásban pl. ki a bûnös?)

A magyarok igaz barátja, az erdélyi román Gelu Pateanu mondotta egyszer: „Nem tudok még egy olyan néprõl a világon, amelyik annyira nem szereti saját magát, mint a magyar.” Ez is Trianon.

(90., 2014. június)

A „Teddy fiú” esete Mikszáth Kálmánnal

Bemutatjuk a főszereplőket: mikszéth Kálmán, továbbáTheodore ( „Teddy”) Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke (1901-1909.) Becenevei: Teddy boy, cowboy, kemény lovas, cserkészfiú. Nem tévesztendõ össze Franklin D. Roosevelttel, aki 1933-1945 között elnökösködött, és elõbbinek távolabbi unokaöccse.

Teddy Roosevelt Amerika egyik legrendhagyóbb személyisége. Szinte naivan, javíthatatlanul romantikus és vakmerõen bátor. Egy brit diplomata így okítja kollégáját: „Kérem, vegye figyelembe, hogy az Elnök körülbelül hét éves lehet”. Idealista, rajongó, mégis kõkemény realista. Nem álmodozott, hanem álmodott. Egy erõs, tiszta és férfias Amerikáról, mely példát és utat mutat a világnak. Gyakran hangoztatott jelmondata: Beszéljetek finoman, de mindig vigyetek magatokkal egy nagy furkósbotot! Megépítteti és birtokba veszi a Panama- csatornát. Negyvenévesen lovasezredet szervez, és ennek élén harcol Kubában a spanyolok ellen. Gyõz. Egész életében harcol a dúsgazdagok visszaélései, az óriásvállalatok túlhatalma ellen. Gyõz. Egész életében ádázul küzd a korrupció ellen, a közélet tisztaságáért. Gyõz... néhányszor. Imádja a természetet, nemzetközi hírû földrajzi felfedezõ és szenvedélyes vadász - de nem lövi le azt a medvét, melynek megpillantja apró, esetlen bocsait. (Nem nehéz kitalálni, kirõl nevezték el Teddynek - mackónak.) Ez az ember egész életében olvas. És mindenbõl tanul, épül benne valami. (Rossz nyelvek szerint többet olvasott, mint az utána következõ amerikai elnökök együttvéve...) A vén Európa nagy tisztelõje, de Európa a múlt - a jövõ: Amerika! Õ kormányozta be az USA-t a világpolitikába. Mintegy hab a tortán, hogy az orosz-japán háborút lezáró béketeremtõ szorgoskodásáért Nobel-díjjal jutalmazzák.

Történt pedig, hogy a századforduló tájékán egy angolra fordított regényre bukkant, melynek címe: Szent Péter esernyõje. Teddy egy ültõhelyben elolvasta. Aztán még egyszer, majd még egyszer…A keményöklû, nagy romantikus (még elnök korában is bokszolt, majdnem kiütötték fél szemét!) rátalált a másik, jóval csendesebb, szelíd iróniába burkolódzó nagy romantikusra, Mikszáth Kálmánra.

 Hogy ki ez a Mikszáth, azt mindennél tökéletesebben érzékeltették számára mûvei. De kik ezek a magyarok, akiknek ilyen megejtõ alkotói vannak? Teddy Roosevelt belemerült a magyar irodalomba és a magyar történelembe. Csodálatos „utazás” lett ebbõl. Minden, ami magyar volt, rokonszenvessé, mindenki, aki bántotta a magyarokat „rossz fiúvá vált.” Különösképpen Bethlen Gábor fejedelem személyisége bûvölte el. Még inkább Bethlennek az a módszere, ahogyan politikai tanácsadójává avatta a Jóistent. Ez úgy történt, hogy a fejedelem találomra, véletlenszerûen felütötte a Bibliát – és ahol kinyílott, ott volt a tanács. Csak értelmezni kellett az Írást! Meg persze hinni és imádkozni. Az „interkommunikáció” jól mûködött. Bethlen Gábor, mint tudjuk, nagy és jó döntéseket hozott. Teddy Roosevelt is kipróbálta a szabadalmat. Mûködött. Aztán elmesélte a történetet a már említett Franklin D. Rooseveltnek. Õ is kipróbálta. Nála is mûködött. Kivéve Jaltában. (Nem véletlen, hogy eme második Roosevelt fiatal korában kerékpáron jókora túrát tett hazánkban. Tisztelte Horthy Miklóst és szíve egyik icipici csücskében mindig jutott hely Magyarország számára is. De õ már „csak” nagy politikus volt, és csak Amerika vélt vagy valódi érdekeire ügyelt.)

Teddy Roosevelt a magyarok helyérõl a történelemben

A nagy amerikai már régóta ki akarta fejezni tiszteletét Magyarország és nagy írója iránt. Erre 1910 áprilisában adódott lehetõség. Végre találkozhatott Mikszáth Kálmánnal és a magyarokkal. Az Országházban mondotta a következõket: „-Én nem csak tisztelem Magyarországot és nem csak szimpatizálok vele, hanem bámulója vagyok, mert tudom, hogy Magyarország történelmében számtalan olyan tanulság van - számunkra és minden más nemzet számára - amelyet megtanulnunk érdemes. Megtanulhatjuk a bátorság leckéjét, megtanulhatjuk a vaselhatározás és kitartás leckéjét. Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az õ múltjáért. Amikor Amerika még Európa méhében volt, Magyarország volt az, mely meggátolta a barbarizmus terjedését, és amely a civilizált világ biztonságát õrizte. Az önök õseié az érdem, hogy azokat a támadásokat visszaverték, amelyek a barbarizmus világából indultak a nyugati kultúra ellen. Az önök õsei testükkel állították meg a barbarizmus terjedését... George Washington népe... ma is csodálattal adózik az önök nagy, bátor, nemes királyainak, Erdélynek, a Duna partjain küzdõ dicsõ harcosok és gyõzelmes csaták emlékének. Nincs illusztrisabb történelem, mint a magyar nemzet történelme. Én ismerem ezt a történelmet és nem tarthatnám magam mûvelt embernek, hogyha nem ismerném.”

Szabad-e most kérdeni, mit ér a kultúra, ha magyar? És mit ér az ember, ha magyar? Szabó István, Sarkad

(90.,2014. június)

   „Ítéledidő” a Viharsarokban

 (Csaták 1944 őszén a Maros–Tisza mentén)

– Elsõ ráhangolódás: Alábbi két idézet segíthet történelmünk, önismeretünk csillagzatának markánsabb értelmezéséhez.

 „Ha Magyarországot a sarokba kívánjuk szorítani s kicsinek akarjuk megtartani, a legjobb, ha az antiszemita Romániával mûködünk együtt.” (Adolf Hitler. Asztali beszélgetések. Monológok a vezéri fõhadiszálláson, 1941–1944.)

 „A Szovjetunió nem érdekelt erõs Magyarország létrehozásában... Magyarországot meg kell büntetni. Magyarországot, legalább is a háborút követõ években, nemzetközi elszigeteltségben kell tartani.” (Baráth Magdolna: Szovjet elképzelések a második világháború utáni Magyarországról. 2013 ill. Domány Anrás írása a Mozgó Világ 2000. augusztusi (8.) számában. Sztálin, Molotov 1943-44-es megnyilatkozásait idézik.) Némi fohászkodással mondom: remélem, a Jóisten nincs egy véleményen a megállíthatatlanul monologizáló, németül beszélõ Sátánnal s a szûkszavú, oroszul, grúzul kifogástalanul hallgató Ördöggel.

 – Második ráhangolódás: 1944, augusztus 20-án a 2. és 3. Ukrán Front erõi megindították döntõ támadásukat a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport ellen. Már az elsõ órákban áttörték a 3. és 4. román hadsereg arcvonalát, a front felbomlott. Ezt a rendkívül kedvezõ lélektani és taktikai pillanatot kihasználva, I. Mihály román király letartóztatta Hitler kedvencét, Antonescu államvezetõt és átállt a Szövetségesek (lényegében a Szovjetunió) oldalára. A fordulatot bejelentõ rádióbeszédében a román király utasította a román hadsereget az akkor Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély úgymond, „felszabadítására.” Hadüzenet ez, még ha nem is úgy hangzik! A nagyjából 500 ezer német katonából és 431 ezer románból álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot augusztus végéig teljesen szétverték. Több mint 300 ezer német katona elesett, eltûnt vagy szovjet fogságba esett. A „román fordulat” katonai, politikai, gazdasági és hadászati következményei súlyosabbak voltak, mint a „döntõ vereség - döntõ gyõzelem” szimbólumává magasztosított sztálingrádi csatáé. S a következmények közül nem a közel egymilliós összlétszámú román hadsereg – egyik óráról a másikra szövetségesbõl ellenség – „elvesztése” volt a legsúlyosabb, hanem mindenek elõtt a román kõolaj, aztán a 300 ezer (akkor már pótolhatatlan!) német katona és rengeteg hadfelszerelés, valamint az egész Balkán elvesztése. A Vörös Hadsereg mint valami óriási áradat, gond nélkül száguldott át a Román Alföldön délMagyarország és Bulgária, Belgrád felé. S most figyeljünk: e grandiózus szovjet siker ára 67 ezer katona (halott, sebesült, eltûnt), 75 kilõtt szovjet harckocsi és 111 repülõgép volt! Ellenben: a közel egy hónapig tomboló tordai csatában ( 1944. szept. 13 - okt. 8.) a magyar honvédség 112 szovjet páncélost lõtt ki és az immár szövetséges szovjet-román csapatok (11 hadosztály, plusz egy harckocsi-és egy gépesített hadtest) együttes élõerõ vesztesége csak ott, Tordánál megközelítette a 60 ezer fõt. S mindez a hiányosan feltöltött 25. honvéd gyaloghadosztállyal és 2. honvéd páncéloshadosztállyal szemben!

 A Maros-menti (Arad-szegedi) csatában (1944. szept. 13- okt. 11.) a magyar hadsereg sebtében felállított, gyengén felszerelt és hiányosan kiképzett alakulatai legalább 160-170 szovjet tankot lõttek ki, ebbõl 68-at Makó-Szeged térségében, csak szeptember 26-október 3. között. Elgondolkodhatunk ezen, mert Sztálin, Zsukov és Malinovszkij marsallt is nagyon elgondolkodtatta...

 – Harmadik ráhangolódás: A hol „vörös Szuvorovként”, hol „vörös Kutuzovként” csodált G. Zsukov marsall jelentette ki 1956 magyar õsze után, Moszkvának tett jelentésében: „A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból.” (Dícséret az ellenségtõl a hõsök koronája - tartja egy antik mondás.)

E sorok írója elolvasott jó adag, a magyarfaló Ceausescu idejében Romániában nyomdafestéket látott kiadványt. E „mûvekben” mi barbárok, kegyetlenek, mûveletlenek vagyunk. De egyetlen szóval sosem találkoztam: hogy a magyar gyáva!

                        Magyar–román „különháború”

 Nem térhetünk ki 1944 õszének teljes taglalására - de az érthetõség megköveteli az összkép felvillantását.

 1944 áprilisa óta a 180-200 ezer fõs 1. magyar hadsereg súlyos, de eredményes védelmi harcokat vív a IV. Ukrán Front csapataival az észak-keleti Kárpátok elõterében. A magyarok biztos menedéke az un. Árpád-vonal, mely nagyjából az ezeréves határ mentén épült ki, eredeti, ötletes módon és messzemenõen figyelembe véve a magyar katona lelkialkatát, harci hagyományait. Júliusban - augusztusban a 1. hadsereg három nagy erejû szovjet támadást vert vissza, s még mindig nem az Árpád vonalból, hanem az elõtte húzódó un. Hunyadi és Szent László állásból. (A honvédség 1944 október végén hagyja el Árpád-vonalat, akkor is parancsra!) –

Az észak-erdélyi és kelet-magyarországi erõket a kolozsvári IX. honvédhadtest fogta össze. Románia átállása után ennek alapján áll fel a 2. magyar hadsereg, Dálnoki Veress Lajos vezérezredes parancsnoksága alatt. E hadsereg szeptember 5- én lendül támadásba, hogy birtokba vegye a román kézen lévõ déli-Kárpátok hágóit, nehogy a szovjet-román csapatok az Árpád-vonal mögé kerüljenek. A magyar 2. honvéd páncéloshadosztály, a 7. és a 9. póthadosztály az elsõ napon 30-35 kmt tört elõre, mindenütt szétverve, megfutamítva a túlerõben lévõ, közel 114 ezer fõt számláló 4. román hadsereg egységeit. A támadást - mely szeptember 7-ig 60-65 km-t haladt elõre, 8-án Dálnoki Veress leállítja és elrendeli a védelmet. Õ már tudja - amit a közkatonák még nem – hogy szeptember 3-4-én a tömösi szoroson át Brassónál, 5-én Nagyszebennel szemben, a Vöröstoronyi-szorosnál a szovjet csapatok bejutottak Erdélybe. A védelem egyik bástyája Torda és környéke lesz. Valóságos legenda - legendás valóság, ami ott történt. „Ítéledidõ” a Viharsarokban (Csaták 1944 õszén a Maros–Tisza mentén) 2014. szeptember EKOSZ–EMTE 37 História – A Dél-Erdély elleni magyar támadás megtámogatására, kiteljesítésére vonták össze augusztus végén - szeptember elején Makó és Gyula között a IV. hadtestet, Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alatt. Az 1. honvéd páncéloshadosztály (70-80 azonnal bevethetõ páncélossal, kb.10-11 ezer emberrel, parancsnoka a kitûnõ Koszorús Ferenc vk. ezredes), az igencsak gyenge 6. tábori póthadosztály (6-7 ezer fõ, 12 elavult könnyûágyú, a 10., 11., 19. pótezredekkel, parancsnoka Vukováry György vezérõrnagy ), a kitûnõen bevált 8. tábori póthadosztály (7-8 ezer fõ a 12., 21. és 24. pótezredekkel és valamivel erõsebb tüzérséggel, parancsnoka Temesy Béla vezérõrnagy), és az 1. tábori póthuszárezred (kb. 2000-2500 fõ, páncéltörõ lövegekkel, egy könnyûüteggel, Auerhammer József ezredes parancsnok) tartozott állományába. A hadtest kiegészült a battonyai 31. és a gyulai 20. határvadász pótzászlóaljakkal, melyeket leginkább felderítésre, szárnybiztosításra és utóvédként vetettek be. A kezdeti elképzelés szerint a IV. hadtest elõretör a hátszegi medencéig, birtokba veszi a Vulkán-hágót, s valahol Déva körül kezet fog a Kolozsvár irányából támadó magyar erõkkel. Szeptember 8. után már „csak” az Erdélyi Érchegység, Bihari Hegység alföldi (nyugati) kijáróinak (Maros völgye, Körösök völgye) elfoglalása és minden áron való tartása vált fõ feladattá.

Szeptember közepe után a IV. hadtestet megerõsítették az 1. hadseregtõl átvezényelt, harcoktól megtépázott 20. gyaloghadosztállyal (13., 14., és 23. gyalogezredek, három tüzérosztállyal, parancsnoka Vasváry Frigyes vörgy.) és a kivérzett 23. tartalékhadosztállyal (42., 51., 53. gyalogezredek, egy tábori tüzérosztály, Deseõ Gusztáv vörgy. parancsnoksága alatt.) Szeptember végén a seregcsoport kötelékébe került a Bánság északi részén küzdõ német 4. SS-Polizei páncélgránátos hadosztály és az 1. magyar huszárhadosztály, melyet lengyel földrõl „engedtek haza” nagy nehezen a németek, s amely bátorságával, helytállásával kivívta a legmagasabb rangú német katonák (pl. Guderian), sõt, a szovjetek elismerését is. 1944. szeptember 23-án a IV. hadtestparancsnokság átvette az újonnan megalakított 3. magyar hadsereg parancsnokságát, csapatai a II. hadtest irányítása alá kerültek. A harcoló 1., 2. és 3. magyar hadsereg október közepére mindösszesen kb. 310–320 ezer katonát számlált, a következõ megoszlásban:

1. hadsereg kb. 140-150 ezer fõ

2. hadsereg kb. 50–60 ezer fõ

3. hadsereg kb 110–120 ezer fõ

A bevethetõ páncélosállomány összesen 100–120 db és majdnem ugyanannyi javítás alatt. A mozgósítottak összlétszáma, beleértve a harcoló hadseregeket is, meghaladta a 700 ezer fõt.

Irány: Arad, Lippa, Világos !

A magyar támadást szeptember 13-án, hajnali 6 óra tájban a 6. póthadosztály indította meg a Dombegyháza-Arad országút mentén. A magyar IV. hadtest összlétszáma ekkor még nem haladta meg a 35 ezer fõt, vele szemben az 1. román hadsereg több mint 73 ezres létszámmal vehette fel a harcot. A román 7. hadtest 1. kiképzõ lovashadosztálya és granicsárok, erõs tüzérségi támogatással, Nagyvarjas és Arad között lefékezték a támadást. Ekkor (déli 12-kor) indult rohamra az 1. honvéd páncéloshadosztály és elsöpörte a román alakulatokat: az 1.lovashadosztályt, majd az 1, gyalogos kiképzõ hadosztályt és a 19. gyaloghadosztályt. Maradványaik sietve menekültek a hegyek felé, sokan mások a Marosba fulladtak Arad és Pécska között. Három óra múlva a magyar páncélosok kelet felõl elérték Aradot és estére teljesen birtokba vették. A hadizsákmány óriási volt: fegyverzet, lõszer, ruházat, élelmiszerek, tizenvalahány megrakott szerelvény és mozdony, 32 teljesen ép bombázógép és a Maros hídjai érintetlenül. Vastagh György ezredes, a páncéloshadosztály 1. gépkocsizó lövészezredének parancsnoka így írt errõl feleségének: „Oláhoktól visszafoglalt földön vagyok, amely színmagyar.(...) A magyar sors nekem juttatta azt a kivételes kegyet, hogy 26 év után, csapataim élén én foglaltam vissza Aradot. 13-án 11 h-kor léptük át a Trianon-i határt és már délután 4-kor Arad kapuit döngettem kelet felõl és 1/2 6-kor már Arad fõterére én dübörögtem be elsõnek élharckocsim tetején állva.” A magyar páncélos ékek aznap estére Aradtól jó 20 km-re keletre, a radnai-világosi hegyek lábához értek. Jó negyven kilométeres szilaj vágtájuk a német villámháborúk legfényesebb napjait idézte.

 A póthuszárezred Pécskánál átkelt a Maroson és LippaTemesvár felé felderített. A huszárok szeptember 16-án már Lippa közvetlen közelében, Lippakeszinél ill. Savanyúkútfürdõn harcoltak. Mezõkovácsházától odáig majd ötven kilométer.

 A magyar támadás szeptember 15-én hajnalban indult a Maros kijáratának birtokbavételére. A 6. póthadosztály beleszaladt a románok fanatikus elszántsággal védett, jól elõkészített, jól szervezett védelmébe, és súlyos veszteségeket szenvedett. Másnap a páncéloshadosztály újította fel a támadást, a páncélos lövészek véres közelharcban, kézitusában elfoglalták a Ménes-Ópálos fölötti magaslatokat, a románok oldalába s hátába kerülve. A siker karnyújtásnyira volt, mikor harcba léptek az 53. szovjet hadsereg 18. harckocsihadtestének frissen befutott alakulatai, és a magyar reményeket szertefoszlatták. ( E sorok szerény írója 1976-ban a román katonaként a máriaradnai „Detasamentul Paulis” ( = Ó-pálos Csoport”) alakulatban szolgált. Az alakulat az 1944-es harcokban kitûnõen küzdõ román altiszti iskola jogutódja volt, s erõsen gerjesztette a hõsök kultuszát. Az iskola múzeumában egy korabeli, hungarofóbiától izzó román újságra lettem figyelmes. A vezércikk címe magyarul volt: ELÕRE! Mi az isten csudája ez...?! Gyilkos iróniának szánták. Magyarul idézték a honvédek hangulatát, hetvenkedését is: „Letapossuk egész Romániát. Két hét múlva Ploestiben leszünk!” (Terepgyakorlatokra mindig az 1944-es aradhegyaljai csataterekre vittek bennünket, és elõvették az ereklyeként tisztelt, gondosan celofánba csomagolt eredeti térképeket. Keresni se kellett nagyon, annyi volt ott a rozsdás repesz, töltényhüvely.)

 A túlerõben lévõ szovjetek szeptember 19-20-án kitörtek a Maros szorosából Arad felé, s heves harcok árán átvágták az Arad-Nagyvárad mûutat s vasútvonalat.

 Zimándújfalu határában, a Carol-csatorna pénzespusztai hajtûkanyarjában - német csatarepülõk támogatásával - a magyar páncélosok 23 szovjet harckocsit semmisítettek meg, rendkívül ötletes módon, saját veszteség nélkül! Ez a kis csoda lélegzetvételhez juttatta az agyongyötört honvédeket. S. András, a 31. határvadász pótzászlóalj katonája mesélte a hatvanas években, hogy mint az utóvéd utóvédjei, négyen, egy románoktól zsákmányolt német villámgéppuskával, egy Átalvetõ 38 EKOSZ–EMTE História golyószóróval, egy távcsöves mesterlövésszel, alig pár perces tûzrácsapással iszonyatos mészárlást végeztek a csapdájukba besétáló, jórészt részeg szovjet menetoszlopban. Idézek tõle: „Mikor jó beástuk magunkat Arad elõtt, a radnai út möntin, aszongya a villámgéppuskát kezelõ õrmestörünk: Hát úgy néz ki fiúk, hogy Arad mög az orosz közt mán csak öten vagyunk: mink négyen mög az Öregisten!” Az igen harapós kedvûnek bizonyult 8. póthadosztály katonái - akik nem mellesleg 20 km-re közelítették meg Temesvárt és felvették az érintkezést a dél felõl érkezõ 4. SS páncélgránátos hadosztállyal - hagyták el utolsóként Aradot, szeptember 22. estéjén. Szülõfalumban, az akkor színmagyar Nagyvarjason így emlékeztek azokra a napokra: „Úgy gyüttek be, mint akiket skatulyából húztak ki, oszt úgy möntek vissza szögényök, mint akikre rádûlt a ház. Tépötten, vérösen, a tajték átütött a zubbonyukon. De még akkor is vót tartásuk. A tisztök, altisztök hun szép szóval, hun mérgesebben röndbe szödték ûket. Kicsit pihentek, meleg ételt öttek, a nagyvarnyasi asszonyok fõztek rájuk. Nem úgy néztek azok ki, mint akiket legyõztek, hanem mint akiket legázoltak” - mondta az öreg K.M. bácsi, elsõ világháborús veterán. Szülõfalumtól nem messze, Szentpálnál két utóvédként visszahagyott honvéd páncélököllel kilõtt két vagy három szovjet harckocsit. A bedühödött oroszok vaktában lövöldözni kezdtek, egy ház kigyulladt. A két katona gyorsan átöltözött civilbe, tüzet oltani is segítettek s csak arra kérték a szentpáliakat, hogyha valami csuda történne és fordulna a helyzet, tanúsítsák, hogy õk megtették a kötelességüket...

 „Nem panaszkodtak azok, hanem inkább szépen kerekítve nagyokat káromkodtak- mesélte B.J. Ez a Margit néni mög, ez a nagy szentfazék sápítozni kezdött, hogy ez a szöröncsétlenség a Jóisten büntetése a sok csúnya káromkodásért, oszt ezé veszítjük el a háborút is. Mire aszongya az a magyar baka neki: mög még azé is, mama drága, mer az oroszok olyan sokan vannak, mint az oroszok, mög annyi a tankjuk, hogy még a kútra vízé is avval mönnek.”

Szeptember 23-án reggel a honvédek elhagyták Nagyvarjast. Utóljára egy tábori csendõr szakasz vonult ki, Tornya, Battonya felé. Apám mesélte: „Ott az iskolánál sorakoztak föl. Fegyver, szíjazat, bakancs ragyogott. Mind mögborotválkozva. Mink, suhancok, gyerökök ott néztük õket. Fölcsattant a vezényszó: Erdélynek, csakazértis: tisztelegj! Csak három csattanás hallatszott. Mintha nem is egy egész szakasz, hanem csak egy embör csinálta volna. Én is löttem katona, de ilyen fegyverfogást soha többet nem láttam, mint az vót. Akkor oszt elindultak a Nagyutcán, mindönki kiállt a kapuba, utoljára magyar katonát látni. A szakasz rázöndítött arra nótára, hogy: Gõzmozdonynak, gõzmozdonynak kereke, kereke de fényes.. Mikor ahhoz a részhöz értek, hogy: Ne sírjatok nagyvarjasi lányok/ Visszajövök még hozzátok/ Valaha, valaha vagy soha - mindönki zokogni kezdött, még az öregembörök is nagyon türülgették a szömüket. Aztán az útca véginél mán azt danolták: Románia felé nem tudjuk mink az utat.. Jó óra múlva itt vótak az oroszok.”

Újra Trianon mögött...

A IV. hadtest (8. tábori póthadosztály) állásai szeptember 23-án reggel Dombegyház-nyugat - Battonya-dél - Németpereg - Kispereg vonalon húzódtak. Dél körül a szovjet 18. harckocsihadtest 170. harckocsidandárának T-34 tankjai és az 53. hadsereg 3. csapásmérõ rohamezredének különítményei Tornya - Nagyvarjastól északra elérték a battonyai határt. Az erdõs-bokros terepen a jól rejtett magyar páncéltörõk öt T34-est kilõttek. Arrébb, Kevermesnél kettõt. A szovjet próbálkozás vérbe fulladt. A vér szent, a tinta profán, bármit elbír.

 Az un. „felszabadulás” után Battonyát kinevezték az elsõ felszabadított magyarországi településnek, szeptember 23-át a felszabadítás napjának. Ez kétszeresen nem igaz. Az elsõ, szovjetek által elfoglalt magyarországi helység a székelyföldi Sósmezõ volt, az ojtozi szorosban, augusztus 26-án. De még a trianoni területen sem Battonya az elsõ, teljes egészében elfoglalt helység, hanem Csanádpalota. Szeptember 24-én, déli 12 óra után nem sokkal vette birtokba a szovjet 57. lövészhadtest 228-ik lövészhadosztályának 799. ezrede, harckocsik támogatásával. Az 53/III. magyar gyalogzászlóalj és a Pécskáról visszavonuló határvadászok és csendõrök d.u. négy óráig tartottak ki a magyarországi Nagylakon, a szovjet 228. lövészhadosztály 767. lövészezredével szemben.

 A Honvéd Vezérkar szept. 23-án kiadott jelentése szerint, Arad és Nagyvárad között az elmúlt két napban a honvéd páncéltörõ tüzérek és német páncélvadász csatarepülõk legalább 60 szovjet harckocsit lõttek ki.(Miután a titokmániás Moszkva 1990 után, rövid idõre megnyitotta féltve õrzött levéltárait, kiderült, hogy a honvédvezérkar jelentései korrektek voltak, sõt, kétség esetén nem „igazolták” a saját találatokat. Ez is megérne egy rövidebb „misét”) A német légi felderítés megállapította, hogy a 3. magyar hadsereg sávjában Báthory Gábor a szovjetek egy harckocsi-hadtestet, egy lovas-gépesített had- 2014. szeptember EKOSZ–EMTE 39 História testet és 10-11 lövészhadosztályt vetettek be, összesen kb. 250-300 harckocsival. Velük szemben 40-50, még bevethetõ, a szovjet harckocsiknál sérülékenyebb, „könnyebb” magyar páncélos. (Turán-40 „közepes” Turán, 75 „nehéz” Toldi könnyû harckocsik, a Nimród páncélos gépágyú (vadászpáncélos) és Csaba páncélgépkocsi. A kitûnõ Zrínyi rohamtarackból kevés volt errefelé.)

25-én a a szovjet csapatok elfoglalták Gyulát, Eleket és Kétegyházát. Másnapra a leharcolt 1. honvéd páncéloshadosztály és egyéb csapattöredékek elkeseredett utcai harcokban visszafoglalták Kétegyházát, Gyula, Elek is magyar kézbe került. E napon szovjet 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztályát megerõsítették a Hódmezõvásárhely - Makó irányú támadáshoz, többek között 40 harckocsival is. 24-én elesett Földeák. A magyar 12. tábori pótezred Csanádpalota visszafoglalására készülõdött, amikor váratlanul szovjet T-34-esek törtek be állásaikba. (Szept. 25) Ekkor lépett akcióba a magyar 7. rohamlövegosztály 2. ütege (10 db Stug.III.) a kitûnõen képzett és igen vakmerõ Kõszeghy Barnabás fõhadnagy vezetésével. Csanádpalotát visszafoglalták, 6 szovjet harckocsit lõttek ki - saját veszteség nélkül! Ugyanekkor a másik, 7/1 rohamlövegüteget Hódmezõvásárhelyre vezényelték, mert a szovjet csapatok elérték a várost és a 23. tartalékhadosztály beérkezéséig valamivel erõsíteni kellett a védelmet.

A heves, túlerejû szovjet támadások miatt 26-án hajnalban ismét fel kellett adni Csanádpalotát. A fõhadnagy parancsnoksága alatt álló rohamlövegek Királyhegyes felé indultak, mikor a Rákosi csárdánál jól elõkészített szovjet csapdába szaladtak. A sötét éjszakában vadul tomboló, „test test elleni” csata kezdõdött. A magyar rohamlövegek kilõttek még 12 orosz T-34-est. Az összecsapásban odaveszett mind a 9 magyar rohamlöveg is. A szemben álló acélkolosszusok gyakran 40-50 méterrõl lõttek egymásra, kitérni, manõverezni nem lehetett. Kõszeghy Barnabás egymaga 2 szovjet tankot talált telibe. Súlyosan sebesülve is folytatta a harcot. Hõsi halált halt, 35 katonájával együtt.

 Napok múlva a honvédek visszafoglalták a csatahelyet. Nyolc magyar rohamlöveg könnyebben sérült meg, azokat elvontatták és kijavították.

A 7. rohamtüzérosztály 1. és 2. ütege (összesen 20 rohamlöveg) szeptember 26-28 között 29 szovjet tankot semmisített meg, 4 végleges saját veszteség mellett! Október 8-ig összesen legalább 67 szovjet harckocsiból és 14 egyéb páncélozott jármûbõl lett ócskavas - kizárólag csak a 7. rohamlövegosztály serény igyekezetének köszönhetõen. A rohamtüzérek heroikus helytállásának 91 hõsi halott és 8 végleg odaveszett rohamlöveg lett az ára.

Szeged és a szegedi Tisza-hídfõ védelmére az un. Matoltsy - csoportot rendelték. A Matoltsy Elek vezérõrnagy vezette különítmény két pótzászlóaljból, valamint 24 darab 88 milliméteres légvédelmi lövegbõl és négy 40 milliméteres légvédelmi gépágyúból állt. A harcias és jól vezetett 8. póthadosztály állásai e napon Vertánmajor–Mezõhegyes–Pitvaros–Csanádalberti vonalában húzódtak. Ugyancsak szeptember 26- án hajnalban a szovjet 228. lövészhadosztály és a 170. harckocsidandár rohamra indult Makó ellen. A gyenge erõkkel védett városban 10-11 órakor már sarlókalapácsos vörös zászlók lengtek... A 23. tartalékhadosztály ellentámadásai sem tudták visszavenni Makót. Szeptember 29-én a Honvédvezérkar szokatlan utasítást adott ki: "Jelentések szerint Makón 20-30 fõnyi csoportokban tótkomlósi, békési és pitvarosi 17-18 éves tót nemzetiségû fiatalemberek garázdálkodnak. Létszámuk mintegy 6-7 száz fõt tehet ki. Öltözetük polgári ruha, orosz sapka, bal mellen szovjet csillag. Géppisztollyal vannak felszerelve. (...) A garázdálkodók több leányon erõszakot követtek el." A magyar hadvezetés már emiatt is törekedett a város visszavételére. A 8. póthadosztály nyíregyházi és soproni honvédekbõl álló 12. ezrede október 2-án és 3-án, Pitvaros körzetében nyolc erõs szovjet támadást vert vissza. Október 4-én újabb kísérlet Makó visszaszerzésére, de csak Apátfalvát sikerült visszafoglalni.

                        Irány a Tisza, irány Budapest

Október 6-án reggel a 2. Ukrán Front 53. hadserege Kunágota körzetébõl indított nagy támadása Magyarbánhegyes - Pusztaföldvár - Orosháza, illetve kisegítõcsapásként Mezõkovácsháza - Kaszaper - Orosháza-dél irányt vett. A támadó erõk: a 181. és 110. harckocsidandár, a 292. aknavetõezred, az 1000. páncéltörõ tüzérezred, a 32. gépkocsizó lövészdandár. A 170. harckocsidandár és a 27. gárda lövészhadtest Szentesnek támadott. Velük szemben a 20. honvéd gyaloghadosztály és a 8. póthadosztály - õsszesen max. 25 ezer magyar katona 60 kilométer széles arcvonalat védett. Aki valamit konyít a háborúhoz, annak nem kell további magyarázat... A 23. tartalékhadosztály 30 km széles vonalát ekkor még nem rohamozták meg. Az 1. honvéd páncéloshadosztály maradványai afféle mozgékony „tûzoltóként” mûködtek. Heszlényi József altábornagy, a 3. hadsereg parancsnoka már 7 órakor elrendelte a magyar csapatok visszavételét a Tiszához.

 Orosházát - az 1. huszár-pótezreddel és a páncélosainkkal vívott rövid, de igen heves csata után - este 8-ra foglalták el a szovjetek.

 Október 7-én a szovjet 243. lövészhadosztály és 228. lövészhadosztály részei, harckocsik támogatásával, ostrom alá vették Hódmezõvásárhelyt. A város védelmére rendelt hajmáskéri 1, önálló tüzérosztály két ütege, (Trux László alezredes), valamint a 201. önálló gyalogzászlóalj (Mátékovits Endre százados) a helységharcot kerülendõ - kiürítette a várost, már csak azért is, mert a szentesi hídfõ védelmére rendelték õket.

Október 8-án hajnalban, Újvároson keresztül, az oroszok benyomultak Hódmezõvásárhelyre, s 8 óráig teljesen birtokba vették azt. A 8. póthadosztályt, az 1. páncéloshadosztály maradékait és az 1. huszár pótezredet Szentes–Csongrád irányába rendelték, a 20. gyaloghadosztály Szolnok felé menetelt, a 23. tartalékhadosztály az algyõi hídfõt védte. Október 8-án a 46. szovjet hadsereg Szegedtõl délre, Óbecse és Ada között - átkelt a Tiszán! Vele szemben a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos hadosztály s gyenge magyar folyambiztosító erõk álltak. Illetve, nem álltak, mert szívós halogató harcokban, lépésrõl lépésre húzódtak Szeged felé.

Október 9-én, csapások-ellencsapások közepette a 23. tartalékos hadosztály roncsai, a Matoltsy-csoport és az igencsak megviselt SS-hadosztály feladták Szegedet a többszörös túlerejû szovjet csapatok ellenében. A harcok októberi szakaszában egy-egy magyar hadosztály létszáma, fegyverzete a töredékére zsugorodott. Míg egy teljesen feltöltött magyar gyaloghadosztály létszáma 17-18 ezer fõ (kellett volna legyen), addig 1944 októberére harcos létszámuk 3-5 ezerre apadt. A Átalvetõ 40 EKOSZ–EMTE História honvéd páncéloshadosztály - bár lehetõségeihez képest keményen és eredményesen küzdött, odaveszett technikáját, páncélosait nem tudta pótolni. Ez érvényes a többi seregtestre is. Nem csak a honvédség, de a német hadsereg is már csak árnyéka volt egykori önmagának. A Vörös Hadsereg ebben az idõben már kénye-kedve szerint választhatta meg a támadások helyét, irányát és idõpontját. A fõ csapás irányában legalább négyszeres tüzérségi, legalább háromszoros harckocsi és legalább kétszeres élõerõ fölényt tudott biztosítani. Így volt ez már az 1943-as kurszki csata óta. Ma már az is végiggondolható és tényekkel bizonyítható, hogy ha nincs a magyar honvéd konok, megveszekedett ellenállása a Kárpátokban, Erdélyben, Tordánál, Nagyvárad - Nagyszalontánál és a Maros mentén - akkor Sztálin seregei már 1944 végén Bécsben, Prágában, talán dél- Németországban vannak. S ez nem afféle „mi lett volna, ha...”. Tudható dolog, hogy 1944. november 7-re Sztálinnak tálcán kellett volna átnyújtani Budapestet, születésnapjára, december 21-re pedig Bécset. Esetleg Prágát is. Sztálin a Rajnát akarta és egy ellenõrzése alatt álló, szovjetizált, engedelmes Németországot. Sokatmondó, hogy amikor a potsdami konferencián Truman amerikai elnök gratulált a Vörös Hadsereg világra szóló gyõzelmeihez, Sztálin mogorván csak annyit mondott: Sándor cár Párizsig jutott! Tetszik, nem tetszik, hisszük - nem hisszük - a Magyar Királyi Honvédség öngyilkossággal felérõ harca nélkül ma egészen másféle történelmet tanítanának az iskolákban.

Végül nézzük meg, mi mozgatta, motiválta a magyar katonát a II. világháborúban, még a közelgõ vereség árnyékában is: Az õsi magyar katonaerények:

– a körültekintéssel, komolysággal párosult vakmerõség, a találékonysággal, kezdeményezõkészséggel megkoronázott kötelességtudat, fegyelem (un. magyar virtus) –

            hûség a zászlóhoz, a példamutató parancsnokhoz, mindhalálig hûség a Hazához és a bajtársakhoz, katonabecsület

– egyfajta, talán keletrõl hozott fatalizmus: „ Lesz, ahogy lesz. Egyszer úgyis meg kell halni. Végig kell csinálni”

– bõséges, pezsgõ, sziporkázó feketehumor, szemberöhögni, szembeköpni a halált – bár nem erkölcsös, de sokat segít a zamatos, eredeti, utánozhatatlan - szinte költõi mélységû és egeket döngetõ káromkodás

Egyebek, mozaikszerûen:

– revans a trianoni igazságtalanságért, megaláztatásokért – a belõlünk naggyá vált szomszédok pökhendisége, szemtelensége, hazudozásai és rettegéssel párosult magyarellenessége

 – az 1849, majd 1914 óta okkal kialakult ruszofóbia, oroszellenesség. A nagyon is indokolt pánszláv veszély rémképe – 1918/1919 keserû tapasztalatai mind a „demokratikus” Nyugattal, mind a bolsevik terrorral kapcsolatban (Tanácsköztársaság)

– idõnyerés: kitartani addig, míg ideérnek az angolok-amerikaiak

„Láttam a kommunista Paradicsomot, köszönöm, nem kérek belõle!”

 – „Majd megmutatom én ezeknek, milyen a jó katona!” – „Nem akarok Szibériában elrohadni, inkább megdöglök itthon.”

– „Ha meg kell halni, magammal viszek pár oroszt, (vagy románt) a másvilágra.”

– „A németek se szeretnek bennünket, de még mindég a kisebbik rossz”

– „Apám rendesen végigcsinálta a tizennégyi háborút, én is vagyok olyan legény, mint õ.”

 Megtévesztõ, tévelygõ, hamis motivációk:

– a „hagyományos” német-magyar bajtársiasság, fegyverbarátság

 ún. német-magyar „sorsközösség” – õsidõk óta mi vagyunk a Nyugat védõbástyája, ez végzetszabta (Isten-szabta) „rendeltetésünk”

– a németeknek köszönhetjük a „visszakapott” magyar területeket, feltétlenül „hálásnak” kell lennünk. (Ez volt az egyik legbunkóbb, egyben legálnokabb propaganda-szülemény. Még ma is a magyar tudatban élõsködik, vagy színérõl, vagy fonákjáról.)

 – a magyar tisztikar egy részének feltétlen németbarátsága, „teutonimádata” (Akár németkomplexusnak is nevezhetjük ezt a bámulattal keveredett megfelelési kényszert.)

Végszóként megkerülhetetlen a kérdés: mi értelme volt ? A kérdés jogos. A háború a legembertelenebb és legemberibb emberi találmány. Nem csak a háború, az élet is abszurdum: jövünk az egyik nemlétbõl, akaratunkon kívül s megyünk a másik nemlétbe, akaratunk ellenére. Ami a két nemlét között van, azt nevezzük é