MÁTÉ  PÁL  Szekszárd

                       Mielőtt Márton Áron püspökről beszélnénk, tekintsük át annak az egyházmegyének rövid történetét, amelyet negyvenkét évig vezetett.

Az Erdélyi püspökséget Szent István királyunk alapította 1009-ben, miután az ellene lázadókat leverte, 1002-ben az erdélyi Gyulát, 1008-ban pedig Ajtonyt. A történelem folyamán Erdélyi püspökség néven szerepel egészen 1930-ig, amikor az akkori román kormány gyulafehérvári püspökségre változtatta nevét. 1991-től érseki rangot kap, ma a gyulafehérvári érsekségről beszélünk. Területe 58 254 km², kis eltéréssel a történelmi Erdély területén fekszik. A Keleti és Déli Kárpátok, valamint a Nyugati Érchegység zárja közre ezt az országnyi területet, amely kilenc megyét foglal magába.

Sajnos az első püspökökről sokat nem tudunk, mivel az 1241-es tatárjárás idején a gyulafehérvári levéltár teljesen elpusztult. Az első erdélyi püspök, akiről tudunk, az Simon, Kálmán király által a Zoborhegyi apátság 1111-ben kiadott adománylevelében szerepel a neve.

A magyar királyok nevezték ki a püspököket a történelem folyamán egészen 1918-ig. Kálmán király lemondott erről a jogáról, Zsigmond király visszaállította . A végső szó a mindenkori pápáé volt, a kinevezéseket a Szentszék erősítette meg.

                   Tudnunk kell, hogy Erdély püspökei a történelem folyamán politikai szerepet is vállaltak, hiszen kinevezésükkel a király tanácsadói lettek, részt vettek a törvényalkotásban, kormányzásban, követségi, bírói, hadvezéri szerepet töltöttek be.

               Csak néhány püspököt említek meg a sok közül:

                  Pál (1181-1187) az első erdélyi püspök, akiről tudjuk, hogy kalocsai érsek lett.

                  Adorján püspök (1187-1202) a párizsi egyetemen tanult, a mostani székesegyházat valószínűleg ő kezdte el építeni. Sokan őt tartják Béla király névtelen jegyzőjének,  Anonymusnak.

                 Rajnald püspök (1222-1241) IV. Béla király oldalán harcolt a tatárok ellen, a mohi csatában esett el.

                Szécsy András (1320-1356) és unokaöccse Szécsy Domokos (1357-1368) sokat dolgoztak a székesegyház építésén.

                Geréb László (1475-1501) Mátyás király unokatestvére, Ferrarában tanult kánonjogot és hittudományt, 24 éves korában nevezik ki püspöknek. Ránk maradt az 1478. február 15-én írt oklevele, amelyben kimondja, hogy a keresztséget, bérmálást, oltáriszentséget és a házasságot a nép nyelvén szolgáltassák ki. Kalocsai érsek lett.

                A mohácsi vész után meglehetősen zűrzavaros periódus következik az erdélyi püspökség életében. Az 1541-ben megalakult erdélyi fejedelemség központja Gyulafehérvár lett, a püspöki rezidenciában rendezkedett be a fejedelemség, az utolsó Gyulafehérváron lakó püspök Náprági Demeter 1601 január 21-én elhagyta a várost. Utána a választott püspökök sora következett, akik Erdélyen kívül székeltek. A katolikus egyház ügyeit a fejedelmek által kinevezett vikáriusok intézték. Mártonfi György 1716 februárjában foglalhatta el újra Gyulafehérváron az erdélyi püspöki széket 115 év után.

                Stoyka Zsigmond (1749-1759) Párizsban a Sorbon egyetem tanult és szerzett doktorátust. Tíz évig volt püspök, püspöksége alatt anyagilag az erdélyi püspökséget szolid alapokra helyezte, 1753-ban megalapította a ma is létező Hittudományi Főiskolát Gyulafehérváron.   

Batthyány Ignác (1780-1798) tudós szellemű püspök, 1794-ben könyvtárat alapít a Batthyáneumot, és ő rendezte be a könyvtár emeleti részén az első csillagvizsgálót.  

Szepesy Ignác (1820-1827) korát jóval megelőző szellemóriás, a bécsi egyetemen tanult. Az 1822-ben megtartott egyházmegyei zsinaton hozott határozatok annyira előremutatóak voltak, hogy a II. Vatikáni Zsinat előfutárának tekinthetők. Sajnos kortársai nem értették meg, az ügy a római Szentszék elé kerül, kötelezni akarják az egyházmegyei zsinaton hozott döntések visszavonására. Csak egy példa a zsinat határozatai közül: be akarta vezetni azt, hogy a nép nyelvén legyen az összes egyházi szertartás. Végül Pécsre helyezik át, ahol folytatja munkáját, újraszervezi a pécsi egyetemet. Hét nyelvet beszélt, Pécsett, mivel horvát hívei is voltak, megtanult horvátul. A hálás utókor szobrot állított neki Pécs városában.

Haynald Lajos (1852-1864) a ’48-as forradalom után került az erdélyi püspöki székbe. Mivel Gyulafehérvár volt az egyedüli város Erdélyben, melyet a Bem tábornok által vezényelt erdélyi hadsereg nem tudott elfoglalni, 1949 márciusától júniusig ostrom alatt tartották. A frissen kinevezett püspököt a várban levő szétlőtt és leégett épületek fogadták. Papjai és hívei, akik részt vettek a szabadságharcba, vagy elmenekültek, vagy le voltak tartoztatva. Teljes erejével az egyházmegyéje talpra állításán dolgozott. Helyreállította a püspöki rezidenciát, székesegyházat, iskolákat alapít. Híveit, papjait védi az önkényuralom ellen, konfliktusba kerül a császári udvarral, Ferencz József császár felszóltja, hogy mondjon le. 1863, december 31.-én hagyja el Gyulafehérvárt, és magányba vonult. A kiegyezés után kalocsai érsek lett 1867-től 1891-ig.

A kiegyezés után az erdélyi püspökség anyagilag nagyon megerősödött, talán soha, sem az előtt, sem azután nem építettek annyit, mint ebben az időszakban, az első világháborúig. Templomok, iskolák épültek, sok tevékeny szervezet jött létre.

1920. június 4.-ike, a trianoni békeszerződés után egészen különleges helyzet állott elő. A katolikusok az új helyzetben kisebbségbe kerültek az ortodoxokkal szemben. A román állam ellenségesen viselkedett a püspökséggel, nehezen találták meg a közös hangot. Ebben az időben Majláth Gusztáv Károly volt az erdélyi püspök, hűségesküt kellett tegyen a román királynak. A hűségeskü letétele után a légkör valamelyest enyhült. Az erdélyi magyar egyházak a talán történelem folyamán először határozottan összefogtak a kisebbségi lét harcában, az önvédelemre, az ősi jogok megőrzésére, az intézmények védelmére, a hitélet újraélesztésére, az együvé tartozás tudatosítására. Az új helyzetben, a politikai képviselet nélküli magyarság ügyét Majláth G. Károly katolikus, Nagy Károly református és Ferencz József unitárius püspökök képviselték a hatalommal szemben. A román állam az 1922-es földreformmal az egyházakat megfosztotta a zavartalan működés anyagi alapjaitól 

Márton Áron

Azon kevés közép-kelet Európai főpap közé tartozik, akik a második világháború után, a keletről jövő egyházellenes ideológiának élete végéig ellenálltak. Sajnos nagyon kevés egyházfőről mondható el ez. Ha többen kiálltak volna egyházuk mellett, példát mutatva, az ingadozóknak, botladozóknak, bizonytalankodóknak, akkor talán nem lenne annyi hitetlen és kereszteletlen ember ma közöttünk.

Márton Áron püspököt először 1965 fehérvasárnapján láttam, ugyanis abban az időben ekkor volt Gyulafehérváron a papszentelés. A püspöki palotából vonult a székesegyházba, teljes püspöki ornátusban, a hívek és a kispapok sorfala között. Áron püspök alacsony ember volt, dús szemöldöke alól átható szemek néztek, az arcán alig észrevehető mosoly. Az emberek arcán látszik, hogy nem mindennapi látványban van részük. A hívek nagy része a felszentelendő újmisés papok rokonsága és ismerőse volt, hiszen a gyulafehérvári hívek vasárnaponként olyan kevesen voltak, hogy elvesztek az óriási székesegyházban. Ami leginkább megfogott és megmaradt emlékezetemben a szertartás alatt, az a pillanat volt, amikor a felszentelendő ifjak, teljes hosszukban a padlón feküdtek, jelezvén, hogy meghaltak a világ számára. Kivonuláskor a kórus a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat egyházi éneket énekelte, a püspök szintén a sorfal között vonult ki. Az arca mosolygott, amint áldást osztott jobbra és balra a kivonulás közben. Sok embernek könny jelent meg a szemében. 

Márton Áron Csíkszentdomokoson született 1896. augusztus 28-án, a Márton család harmadik gyermekeként. Elemi iskoláját szülőfalujában a Római Katolikus Elemi Népiskolában járta, utána 1907-ben Csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban folytatta. Líceumi tanulmányait Gyulafehérváron fejezte be, itt érettségizett 1915. június 12-én. A középiskola elvégzése után, mivel már dúlt az első világháború, besorozták katonának. Háromszor sebesült meg, a fronton, a háború után egy ideig otthon, szülőfalujában tartózkodott.

         1920. október 11-én jelentkezett a gyulafehérvári római katolikus teológiára, gr. Majláth Gusztáv Károly, Erdély akkori püspöke szentelte pappá 1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban. Ditróban, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben pap, állomáshelyein lelki, kulturális szervezeteket hoz létre. 1930 nyarán kinevezik püspöki levéltárosnak.

Teljes erőbedobással 1932 őszétől kezd dolgozni, amikor kinevezik Kolozsváron az egyetemi ifjúság lelkipásztorának, majd a Katolikus Népszövetség igazgatója lesz. Később a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosaként nagyon sokat dolgozik.

1938. december 24-én nevezte ki XI. Piusz pápa az alig 42 éves kolozsvári plébánost Erdély püspökének, jelszava: „Non recuso laborem”- „Nem térek ki a munka elől”. Andreo Cassulo nápolyi nuncius szentelte püspökké 1939. február 12-én a kolozsvári Szent Mihály templomban.

A bécsi döntés 1940. augusztus 30-án a gyulafehérvári egyházmegyét kétfelé szakította. Márton Áron püspök Dél-Erdélyben maradt, az ősi székhelyen, Gyulafehérváron. Észak-Erdélyt Sándor Imre kormányzóra bízta, Kolozsvár központtal püspöki helytartóságot hozott létre. Gyulafehérvárról a teológiát is átvitték Kolozsvárra, mivel a hívek zöme ezen a területen élt. 

A második világháború után Kelet-közép Európa, tágabb hazánk, a Kárpát-medence is teljesen szovjet fennhatóság alá kerül. Nem elég, hogy  a nyakunkon maradtak, a kommunista- materialista ideológiát is ránk sózták, ők ezt exportálták. Sajnos atyánkfiai közül is sokan magukévá tették ezt az új világmegváltónak mondott utópista felfogást, és tűzzel-vassal irtották mindazt, ami szerintük osztályellenségnek számított. Magyarán szólva, a másképp gondolkodókat fizikailag meg kellett semmisíteni. 

A keresztény egyházak elsőszámú ellenségnek számítottak, teljesen megsemmisíteni nem merték őket, fő céljuk az volt, hogy a saját szekerükbe fogják be őket. Sajnos nagyon kevés kivétellel sikerült is nekik. Kevés főpap tudott tisztán látni azokban a zűrzavaros időkben, és még kevesebbnek sikerült talpon maradni mindvégig, kitartani az igazi keresztény értékek mellett. Márton Áron végig dacolt a kommunista rendszerrel, és egyházmegyéjét megpróbálta az akkori lehetőségekhez képest minél jobban megtartani az igaz úton.

         Nem tudom, hogy valaki perbe merte volna-e fogni abban az időben a kommunista államot. Ő a román államot perbe fogta az 1949-ben elkobozott Batthyaneum könyvtár miatt, 1961-ben a kommunista törvényszék a román államnak ítélte, az 1963-ban beadott fellebbezést visszautasították.

        1949. június 20-án Áron püspököt a szekuritáté a Gyulafehérvár-Tövis útvonalon elrabolta titkárával együtt, sokáig halálhírét keltették. Nagyszebenben, Pitesten, Nagyenyeden, Szamosújváron és Máramarosszigeten volt börtönben. Később a Zsilávai földalatti börtönben raboskodik. Ítéletet 1951. augusztus 7-én hoztak: 10 évi nehéz börtönre, hazaárulásért életfogytiglani kényszermunkára, és szintén hazaárulásért 25 év kényszermunkára ítélték.

A meghurcoltatás (Részletek P. Szőke János Márton Áron c. könyvéből.)

Márton Áron püspök küzdelmeinek kezdete

A negyvenes évek vége felé Márton Áron püspökre egyre nehezebb feladatok hárultak. A magyar kisebbség jogaiért folytatott harc mellett a vallás- és a lelkiismereti szabadság is veszélybe került. Az egyre erősödő kommunista és ateista rendszer szerette volna a vallást mielőbb felszámolni Romániában. Az új alkotmány készülőben volt. Márton Áron és még hét másik püspöktársa 1948. március 19-én közös levelet intézett a román minisztériumhoz az alkotmány-tervezetben felfedezett ellentmondások miatt, a lelkiismereti- és vallásszabadságot illetően. Levelükben kérték a vallásszabadság kiterjesztését a Romániában meglévő összes vallásra, a vallásoktatás biztosítását minden fokú és jellegű iskolában, valamint a vallásgondozás lehetőségét a hívek számára a hadseregben, katonai kórházakban, árvaházakban és fogházakban.

Románia új alkotmánya – anélkül, hogy valamennyire is figyelembe vette volna a püspökök kérelmét – 1948. április 17-ével életbe lépett. Augusztus 3-án pedig egy újabb törvényt hoztak, amely még inkább korlátozta a vallásszabadságot. Már előzőleg, július 27-én minden hivatalos minisztériumi bejelentés nélkül megkezdődött az egyházi iskolák és intézmények államosítása. Márton Áron, erről tudomást szerezve, azonnal táviratozott a közoktatásügyi miniszternek és erélyesen tiltakozott a történtek miatt. Levelet intézett továbbá a plébániáknak, a kerületi tanfelügyelőségnek és az iskolák igazgatóságának, és kijelentette: „…hangsúlyozom, hogy iskoláinkra és intézeteinkre vonatkozó minden intézkedés, bármilyen ideiglenes jellegű megállapodás is, valamint ezeket illető előzetes tárgyalások megkezdése vagy folytatása csakis kifejezetten és írásbeli engedélyemmel és meghatalmazásommal történhetik.”

Márton püspök tiltakozására nem érkezett semmi válasz. Ellenkezőleg, az 1948. augusztus 2-án kiadott dekrétum értelmében minden egyházi iskolát és intézményt, beleértve a szerzetesházakat is, államosították, s azok ingó és ingatlan vagyonát elkobozták. Megemlíthető, hogy a megbízott állami kiküldöttek feltűnő és kihívó módon viselkedtek, úgy, mintha nem egyházi javakat vennének át állami tulajdonba, hanem állami javakat vennének vissza a jogtalanul betolakodott egyházi személyektől.

           Minderre Márton Áron újabb tiltakozó emlékiratot intézett a miniszterhez, melyben síkra szállt főleg a férfi és női szerzetesrendekért, az ellenük elkövetett igazságtalan és megalázó bánásmód miatt. Ennek ellenére, a kormány elgondolása elé nem gördíthetett senki akadályt, s szeptember közepére teljes volt a „triumf”. Márton Áron egyházmegyéjében 12 r.k. óvoda, 173 r.k. elemi iskola, 10 r.k. főgimnázium, 12 r.k. gimnázium, 3 r.k. felső kereskedelmi iskola, 2 r.k. tanítóképző, 1 r.k. óvónőképző, 1 r.k. ipari iskola, 1 r.k. gazdasági iskola, 17 r.k. nevelőintézet és 2 r.k. árvaház épülete, berendezése, összes ingó és ingatlan vagyona került állami kézre. 1948 október 3-án a vasárnapi szentmisék keretében az egyházmegye minden templomában felolvasták Márton püspöknek a megrázó eseményeket visszatükröző körlevelét és a keresztény szülőkhöz intézett utasításait.

           A helyzet romlott. A román kormány a népi demokrácia elveit követve azonnali hatállyal felmondta az 1927 májusában kötött és 1929. június 12-én ratifikált konkordátumot a római Szentszékkel. Cassulo nuncius elhagyta Romániát és helyette Róma O’Hara érseket küldte Bukarestbe. Időközben az állam szervezkedett a görögkeleti egyházzal, s elhatározták, hogy egy „vallási egységet, uniót” hoznak létre, vagyis beolvasztják mind a görög katolikus, mind a római katolikus egyházat a görögkeleti (román ortodox) egyházba. Ennek a munkának görögkeleti részről az új bukaresti pátriárka, Justinian és a nagyszebeni metropolita,  Balan lettek az irányítói. Mindez a román államnak egy lépcsőzetes intézkedése volt a vallás teljes megszüntetése céljából.

             Az erdélyi görög katolikusok nem akarták könnyen feladni az évszázados múltat. A kormány, fenyegetésekkel és ígéretekkel megszerezte 36 görög katolikus pap aláírását. Azokat a püspököket és papokat, akik megtagadták az orthodoxiához történő csatlakozást, letartóztatták, megkínozták, vagy deportálták.

 Erre utalt Márton Áron 1948. október 11-i körlevelében, melyet papjaihoz intézett: „Azok a megdöbbentő események, amelyek a görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai.” Márton püspök továbbá felvilágosításokat adott papjainak az ortodox egyházi személyek és az állami hatóságok módszereiről, valamint a velük szemben ajánlatos viselkedésről. Egyben buzdította őket, hogy legyenek erősek, imádkozzanak és virrasszanak híveik hithűsége felett, mert – szavai szerint – „jelen esetben minden tétovázás vagy megalkuvás a hithagyás veszedelmével jár.” Hivatkozva a Szentszék exkommunikáló jogára, megtiltotta papjainak és híveinek, hogy részt vegyenek olyan gyűlésen vagy összejövetelen, ahol más vallásúakkal a hitről, a hittel kapcsolatos ügyekről, az egyháztól való elszakadásról vagy a katolikus hit bármilyen módosításáról tárgyalnak. Papjainak a lelkére kötötte: „Különösen fontos kötelességünk, hogy híveinknek a riasztó hírek és események közepette biztonságot és nyugodtságot adjunk bízó és nyugodt magatartásunkkal, okos, higgadt és rendületlen bizalmat sugárzó szavainkkal.”

          Az államosítás tovább terjedt. 1949 áprilisáig 39 zárdát és kolostort üríttetett ki önkényesen a hatóság. Ennek következtében plébániák és más kolostorok szinte zsúfolásig megteltek. Volt rá eset, hogy nővérek bútorai napokig a szabad ég alatt álltak. Az intézkedések láttán nagy volt a katolikus híveknél, de a más vallású lakosságnál is a felháborodás. Székelyudvarhelyen a nővérek bútorait szállító munkások megtagadták a hatóság rendeletét, hogy a zárdához tartozó kápolnát leszereljék. Ezt a hatóság rabokkal hajttatta végre. Márton püspök április 27-én három oldalas levelében részletesen feltüntette a miniszterelnöknek a szerzetesek helyzetét.

Márton Áront 1949-től egyre nyíltabb támadások érték az állami szervek részéről. Ha valahol misézett katonai zenekart vezényeltek ki a templom elé, hogy ezzel is zavarják. Bérmaútjai alkalmával pedig megtiltotta a rendőrség, hogy díszkapuval várják a püspököt. A nép nem hódolt be ennek az előírásnak. Ellenkezőleg, megtett mindent, hogy megmutassa Márton püspök iránti szeretetét és ragaszkodását. Minden egyházközségben testőrgárdát szerveztek, nehogy történjék valami a püspökkel. Ha elhagyta a falut, akkor a testőrgárda kikísérte a falu határáig, ahol már várta a másik falu testőrgárdája. A hívek mindenütt lelkesedtek Márton Áronért. Egész püspöksége idején csak egy-két alkalommal fordult elő, hogy ellentétbe került híveivel. Ilyen 1940-ben a szépvízi plébánossal, Timár Sándorral történt, akit viselkedése miatt felfüggesztett. Ezért egyik látogatása alkalmával fellázadtak ellene.

             A reformátusok is nagy tisztelettel voltak Márton Áron iránt. Etéd községben járt egy alkalommal, ahol túlnyomórészt reformátusok laktak. Megérkezése után az egyháztanács lelkészük vezetésével ünnepi öltözetben felvonult a katolikus plébánia udvarán és köszöntötte a püspököt. Mivel a katolikusok nem tudták a püspök utazását biztosítani, másnap a református presbitérium szekeret és lovakat ajánlott fel, s Márton püspök úgy vonult át a szomszéd községbe.

1949 tavaszán Felcsíkon volt Márton áron bérmaúton. A gyimesi hívek egy fehér lovat ajándékoztak neki, s Márton püspök, fiatal férfiak vezetésével lóháton vonult be Csíksomlyóra. Ezt az állami hatóság filmre vette, s úgy vélik egyesek, hogy a film még ma is megvan az állam levéltárában. A bérmaút alatt több ízben hatósági szervek tűntek fel, de a papok és a hívek olyan sorfalat álltak a püspök körül, hogy senki sem tudott a közelébe kerülni. A csíksomlyói búcsú után Márton Áron, régi szokás szerint, részt vett a székelyudvarhelyi úrnapi körmenetben. Mielőtt tovább indult volna, a helybeli postáról üzenték bizalmasan, hogy sokfelől érdeklődtek telefonon Márton püspök indulásának időpontja és az útirány felől. Közben egy Sztojka nevezetű magánvállalkozó autószerelő megtudta, hogy az állami szervek tervbe vették Márton Áron letartóztatását Székelyudvarhely és Segesvár között. Ezért úgy határozott, hogy mezei és hegyi utakon viszi haza Gyulafehérvárra a püspököt. Márton Áron bele is egyezett, s mire a hatósági szervek észbe kaptak, a püspök már otthon volt. Később a sofőrnek ezért nehézségei támadtak. A püspöki palotát ezután állandó megfigyelés alatt tartották.

A szenvedés időszaka

„…szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

                   Márton püspök nem szűnt meg harcolni az igazságért. Mivel tiltakozó leveleivel nem tudott célt érni, ezért eldöntötte: személyesen keresi fel Bukarestben a miniszterelnököt. 1949. június 21-én, a püspöki iroda akkori helyettesével, Ferenc Benjáminnal együtt taxit rendeltek, hogy elvitessék magukat Tövisre, a vasútállomásra, ahonnan vonattal akartak tovább utazni Bukarestbe.

               Az isteni Gondviselés megsejtette Márton Áronnal, hogy „igen hosszú” lesz számára ez az út, s olvasva az idők jeleiből, számolt azzal, hogy le fogják tartóztatni. Mielőtt elindult, ordináriusokat nevezett ki. Már az indulás gyanút ébresztett Márton püspökben, amint ezt kiszabadulása után elmondta. Nem a megszokott zsidó sofőr jött ugyanis érte. Amint később kiderült, ő nem vállalta a hatóságokkal történt összejátszást a püspök elfogatásában; tudniillik mindig hálás volt azért, hogy Márton Áron üldöztetésük idején nyíltan melléjük állt. Így a hatóságok mást bíztak meg ezzel a feladattal. Márton Áron a gyanús körülmények ellenére kocsiba szállt. Félúton a sofőr megállt, s motorhibát színlelt. Röviddel ezután „éppen arra jött egy másik autó” – civil ruhás rendőrökkel. Ezek „készségesen” felajánlották autójukat a püspöknek. Márton Áron engedelmesen átült a másik kocsiba. Miután elindultak, a hatósági személyek felmutatták igazolványukat, s kijelentették, hogy parancsuk van letartóztatására. Szemét bekötötték és figyelmeztették, hogy nem kérdezhet semmit, kérdéseket csakis nekik van joguk feltenni.

Amikor az autó megállt, kiszálltak valamennyien, majd levették szeméről a kendőt. Az épületekről, a tornyokról és a zárt udvarról Márton püspök könnyen ráismert Nagyszebenre. Egy zárt helyiségben gúnyos megjegyzések közepette vallatni kezdték, de ahogy ezt később maga is mesélte, testileg nem bántalmazták.

Letartóztatásának feltételezhetően több oka volt. Az egyik az egyházért és a magyarságért történő nyílt kiállása. A letartóztatás másik konkrét oka az volt, hogy 1949 februárjában visszautasította az állami segélyt. Az állam ugyanis takarékosságra hivatkozva elbocsátotta a tisztviselők egyharmadát. Ennek értelmében megkövetelték Márton püspöktől is, hogy bocsássa el a papság egy részét. Ő erre természetesen nem volt hajlandó, s kijelentette, hogy inkább lemond az állami segélyről, de nem korlátozza papjai létszámát. Az államnak továbbá az sem tetszett, hogy körlevélben felszólalt a görög-katolikusokkal történt kényszer-unió ellen. Annak ellenére, hogy a görög-katolikusok erőszakos beolvasztása a román ortodox egyházba már megtörtént, Márton Áron követte a Szentszék utasításait.

                 Írásban kifejtette, hogy számára a romániai római katolikus egyház két részből áll: a latin szertartású római katolikusokból és a bizánci szertartású görög-katolikusokból. Egy másik oknak mondható Márton püspöknek az az intézkedése, amellyel felfüggesztette a katolikus státust, megtiltotta papjainak és híveinek a részvételt a párt által összehívott gyűlésen. Ezen kívül szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel, mert azok veszélyeztették az egyház és egyházi intézmények létét és funkcióját. Tudomásul vette ugyan, hogy az állam az öt egyházmegye közül (Gyulafehérvár, Temesvár, Szatmár, Jasi és Nagyvárad) csak a gyulafehérvári és jasi püspökségek működését engedélyezte, de valójában sohasem tartotta jogerősnek ezt a rendeletet.

          Amikor köztudomásra jutott, hogy Márton püspök kísérőjével együtt nem érkezett meg Bukarestbe, sőt Gyulafehérvárra sem tért vissza, nagy lett a felháborodás és az elkeseredés. Annál inkább, mert készültek az egyházmegyében Márton püspök 25 éves papi jubileumának megünneplésére. Az akkori általános helynök, dr. Boga Alajos június 30-án román nyelven a következő levéllel fordult Stanciu Stoian miniszterhez:

„Excellenciás Uram, tisztelettel szeretném az Ön tudomására adni, hogy méltóságos püspök Úr, Márton Áron, folyó év június 21-én de. 11 órakor elhagyta rezidenciáját azzal a szándékkal, hogy beszélgetést folytasson Excellenciáddal igen fontos egyházi ügyekben. Elutazásakor közölte velünk, hogy június 28-ig vissza fog térni. Az említett dátumig sajnos nem érkezett meg. Személyével kapcsolatban riasztó hírek terjedtek el a plébániák és a papok körében. Nagyon kérem ezért az igen tisztelt Miniszter Urat, szíveskedjék bennünket erről az esetről felvilágosítani, hogy megnyugodhassunk. Fogadja mély hódolatunkat: Gyulafehérvár, 1949. június 30. Dr. Boga Alajos általános helynök”

A levélre válasz soha nem érkezett. Márton Áron elfogatásának híre eljutott Rómába is, és a vatikáni napilap, az Osservatore Romano 1949. július 1-én így írt a történtekről: „Nem hihető, hogy az erőszakosság új volt számára. A kormány szándéka, a diadalmas napok során elszenvedett kudarcok miatt, túlságosan is világos volt. Egyszerűen csak fel kell idézni június első felének napjait, amikor Márton áron diadalmas útja lefolyt, valamint a román sajtó féktelen támadásait, amelyekkel a kiváló főpap személyét besározni akarták. Nem gondolták, hogy ezzel még csak fokozódik a hívekben a főpásztoruk iránti szeretet, és Péter székéhez, a Szentatyához való ragaszkodás…”

            Márton Áront, 25 éves jubileumára kinevezte XII. Piusz pápa címzetes érsekké. A körülményeket tekintve ésszerűbbnek tartották, hogy ezt se Gyulafehérvárott, se másutt ne tegyék közzé. A rákövetkező évben azonban már mint érsek szerepelt a pápai évkönyvben, s ennek alapján több levél érkezett a püspöki irodába ilyen címzéssel.

          Márton Áron minderről akkor már semmit sem tudott. Először vizsgálati fogságba került, ami kb. három évig tartott. Ez alatt az idő alatt többször vitték át egyik börtönből a másikba. Az volt a gyakorlat, hogy a letartóztatottakat idegileg kikészítették: elővezették, kihallgatták, majd újra elküldték őket, utána napokig nem történt semmi. Arról beszéltek, hogy három évig a pitesti, a nagyenyedi és a máramarosszigeti börtönökben sínylődött. A bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

           Márton Áron - kiszabadulása után - nem nagyon beszélt senkinek a börtöni évekről. Kortársak, ill. börtöntársak elbeszélései alapján fennmaradt azonban erről néhány részlet.

           N. N görög-katolikus püspök a következőket mondta el: „Márton Áron püspökkel három évet laktam egy cellában olyan körülmények között, amelyet csak mi ismertünk, akik ott együtt voltunk. 13-an voltunk: 6 püspök és 7 pap. A börtönben szokásos fizikai munkát a püspöki brigád végezte. Néha 17 órát is dolgoztunk naponta: sepertük és mostuk a börtön folyosóit, takarítottuk a WC-ket, fát vágtunk, szenet hordtunk, lepakoltuk az érkezett élelmet, majd raktárra szállítottuk, krumplit pucoltunk, s vizet húztunk az egész börtön ellátására..."

              Márton Áron életfelfogásáról, lelki életéről a börtön falai között a következőket vallotta N. N. püspök: „Felvetődött a kérdés, tartsunk-e a cellában közös imaórát, mert gyakran rendkívüli munkára visznek bennünket. Márton Áron azon a véleményen volt, hogy a közös ima nagyon fontos. A munka ideje alatt Márton Áron püspök rendszerint folytatta imádságait. Azon is gondolkoztunk, tartsunk-e a nagy ünnepek előtt lelkigyakorlatot? A börtönőrök ugyanis ezt nem szerették. Márton püspöknek az volt a véleménye, hogy erre szükség van, még akkor is, ha megbüntetnek érte, vagy többször félbe kell szakítani. Amikor a börtönőrök nagyon durván bántak velünk, többen azt javasolták, tegyük le a munkát. Márton Áronnak az volt a véleménye, ne hamarkodjunk el semmit. Várjunk türelemmel, hátha javul a helyzet. Neki volt igaza, mert ügyünk sztrájk nélkül is megoldódott.

                 Számunkra természetes volt, hogy Márton Áron minden szabad percében imádkozott. A rózsafüzér állandóan a kezében volt vagy más imát mondott. Istenbe vetett mély bizalmát többször megtapasztaltuk. Egyik szobatársunk elkeseredett pillanatában úgy vélekedett, hogy helyzetünk azért nem javul, mert Isten neheztel ránk és nagyon meg akar büntetni bennünket. Fogolytársunknak Márton Áron ezt felelte: Nem, Isten nem haragudott meg ránk. Isten szeret bennünket. Mindaz, ami velünk történik, magasztos jele azon isteni szeretetének, amelyre, ha méltóvá tesszük magunkat, áldani fogjuk őt egy egész örökkévalóságon át.”

           Később átvitték Márton Áront egy másik börtönbe, Máramarosszigetre, ahol egy kivégző tábor is volt. Ez a börtön hírhedt volt szigorúsága miatt. Itt már civilekkel volt bezárva. A feljegyzések szerint testi bántódás nem érte, ellenben sokat gúnyolták; alacsonyabb rangú börtönőrök szemtelenül beszéltek vele, gyakran provokálták, sőt fenyegetőztek is.

           Márton püspök utolsó börtön-állomása Bukarestben volt a belügyminisztérium földalatti börtönében, őt a második alsószinten helyezték el. Márton Áron itt is zúgolódás nélkül, csendben viselte sorsát, s nem fogadott el fogolytársaitól semmi kedvezményt, semmi előnyt. Megérkezéskor íratlan törvény volt a cellában, hogy az új fogoly kapja a legrosszabb fekvőhelyet. A már hosszabb idő óta ott lévők, többségükben románok, tudva, hogy püspökről van szó, kivételt akartak vele tenni. ő azonban ezt visszautasította, s a legrosszabbnak tekintett - ürülékes vödör melletti - helyet foglalta el. Mivel a rabokat gyakran vitték egyik börtönből a másikba, természetes volt, hogy a román rabok is tovább adták Márton püspök jó hírét. Többek szerint így tudódott ki, hogy Márton Áron mégsem halt meg. Tehát Márton Áron halálának híre, amelyről Szalay Jeromos beszámolt, valótlan híradásra vezethető vissza.

          Helyzete idővel valamennyire javult. Groza miniszterelnök pozíciójának erősödésével közbe tudott járni, hogy enyhítsenek Márton püspök börtönkörülményein. Ennek következtében a bukaresti fogházból áthelyezték Bukarest külvárosában egy volt bojár villájába, ahol ugyan állandó őrizet és megfigyelés alatt tartották, de a zárkában más nem lakott. Kontaktusa másokkal csak akkor volt, amikor egy ablakon beadták neki az ételt. Egyesek úgy vélik, hogy jöttek hozzá néha látogatók, mások viszont ezt teljesen kizártnak tartják. Tény azonban, hogy sorsa könnyebbre fordult. Ezt bizonyítja az is, hogy az ötödik fogsági év után visszakapta imakönyvét, a breviáriumot, s emellett foglalkozhatott szellemi dolgokkal is. Ismert volt, hogy Faragó Ferenc, gyulafehérvári kanonok többször járt Márton Áron érdekében Groza miniszterelnöknél. Grozáról némely egyházi személy véleménye az volt, hogy kedveli a magyarokat, s Márton püspökön keresztül a papokat is. Groza tanult Budapesten is, volt tehát magyar műveltsége. Apja pedig görögkeleti pap volt. Kiszabadulása után Márton püspök is beszélt arról, hogy Groza több alkalommal meglátogatta őt a börtönben és a külvárosi villában. 1954-ben a román kormány is mérlegelte Márton Áron helyzetét, esetleges szabadon bocsátását. Ennek azonban az lett volna a feltétele, hogy szakítania kellett volna Rómával, s így létrehoztak volna egy román nemzeti egyházat. Ő erre természetesen nem volt hajlandó. Azt sem vállalta, hogy kegyelmi kérvényt írjon a rendszernek. Tudta, hogy elfogatása igazságtalanul történt és elítélése sem volt jogos. Mindig az volt a válasza, ha tudják, hogy ártatlan és szabadon akarják bocsátani, akkor tekintsenek el minden alaptalan vádtól.

1954 október 28-án volt Müller evangélikus püspök születésnapja. Az ünnepségen részt vett a hatóság és a felekezetek képviselői is. Katolikus részről Boga Alajos helynök és egy másik paptársa. Az agapé alatti beszélgetés közben tudomásukra jutott, hogy Müller, a marosvásárhelyi református püspök és Kiss Elemér unitárius püspök október 3-án Gróza miniszterelnöknél jártak. A tőle kapott információ alapján Márton Áront rövidesen szabadon fogják bocsátani. Ez néhány hónappal később ímeg is történt. 1955. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén Márton püspök szabadlábra került. Szabadulás után a bukaresti érsekségen egy hónapot tartózkodott. Ez alatt az idő alatt már fogadhatott vendégeket is. Gyulafehérvárról felkereste ót Adorján K. és Kovács B. a püspöki irodából, s tájékoztatták az egyházmegye helyzetéről. Márton Áronnak azért kellett az érsekségen maradnia, hogy megerősödjön egy kicsit. Az állam ugyanis nem akarta, hogy megviselt állapotban lépjen a nyilvánosság elé.  

Márton püspök újra szabad

1955. március 24-én este érkezett meg Márton Áron a gyulafehérvári püspökségre. Távollétében akadt néhány változás: történtek jogtalan előléptetések, áthelyezések, valamint különböző visszaélések egyházi személyek részéről, sőt az állam közreműködésével létrejött a békepapi mozgalom is. Azokból a papokból tevődött össze, akik elítélték Márton Áron magatartását, s nagyzási mániában szenvedve, állami közvetítéssel hatalmi pozícióba akartak kerülni. Ide tartozott többek között Köpeczi János és Ágotha Endre. Köpeczi volt az, akinek püspöki ambíciói voltak, és aki 1951-ben az állam kezére játszotta a püspökség tulajdonát, a híres Batthyáneumot.

Márton Áron legelső intézkedése egy körlevél kiadása volt. Érezte mindenki, hogy Márton Áron egyéniségét nem sikerült az államnak a kínokkal telt hat év alatt megtörnie. Hivatásának tudatában kijelentette: „Az egyházmegye vezetését 1955. március 25-én személyesen átvettem. Ezzel minden más tényleges vagy vélt joghatóság megszűnt. A joghatóság egyedül és kizárólag nálam van, azt közvetlenül én gyakorlom. Ha valakinek konkrét kételye vagy aggodalma van, forduljon felvilágosításért és utasításért az Egyházmegyei Hatósághoz. Tisztelendő testvéreim szüntessenek be minden vitát, főképpen pedig tartózkodjanak minden szeretetlen, sértő, gyanúsító vagy gyanút keltő megjegyzéstől és általában mindentől, ami egyenetlenséget, bizalmatlanságot, s zavart idézhet elő a lelkekben... Akinek még most is magyarázni kell az intézkedéseket, vagy aki még ma is maga akarja meghatározni munkája körét, helyét, idejét, az nem érett meg sem az időre, sem az Isten országának szolgálatára...”

 Kemény szavak, amelyekre azonban akkor szükség volt. Azokat a papokat, akik távollétében ellene fordultak, atyai módon magához hívatta, megkérte őket, végezzenek lelkigyakorlatot, majd mindegyiknek megbocsátott.

Mindig ő volt az, aki először nyújtotta kezét a kibékülésre. 1955. szeptember 12-16. között lelkigyakorlatozó papokhoz beszédet intézett, amelyben kiemelte: „Hivatalom kötelez, hogy a bírói hatalmat is gyakoroljam, amikor a körülmények megkívánják, de nem vezet a büntetés szándéka, hanem az az egyetlen és szent cél, hogy megbékélve Istennel megnyugtassuk a lelkeket és megteremtsük az egységet a papság kebelében is, és a papság és a hívek között is. A múltat nem akarjuk nyilvántartani, hanem jóvátenni és aztán feledni, hogy a jövőben, mint acies bene ordinata szolgáljuk Jézus Krisztus ügyét megbonthatatlan egységben és töretlen hűséggel, akkor is, ha az evangélium szolgálata a legnagyobb áldozatot kívánja tőlünk.”

             A papság nagy része börtönévei alatt is hűen kitartott püspöke mellett. Elfogatása és bebörtönzése után a papnövendékek közül tizenhatan azzal mutatták meg Márton püspök iránti hűségüket, s egyben az egyházmegyében végbement változások iránti nemtetszésüket, hogy elhagyták a teológiát és fizikai munkát vállaltak. Márton püspök kiszabadulása után azonban valamennyien visszatértek.

            Márton Áron megkezdte újra pasztorális tevékenységét, bérmautakat szervezett, hogy meglátogathassa egyházmegyéje híveit. Egyesek úgy emlékeznek vissza, mint valóságos diadalutakra, a nép ugyanis lelkesen ünnepelte börtönből kiszabadult püspökét. Ahol csak megjelent, a hívek tömegesen tódultak hozzá. Tudta, hogy az állam ezt félreértheti, kérte híveit, hogy ne tartsanak tömegfelvonulást. A nép azonban lelkesedett érte, hallani akarta szavát, ő pedig beszélt is nekik, szívből és meggyőződésből. Buzdította őket az istenszeretetre, Isten és az egyház iránti hűségre, valamint a vallásos értékek elmélyítésére. Népszerűsége végül is annyira zavarta az állami hatóságokat, hogy kiszabadulása után egy évvel házi fogságra ítélték. Az 1956-os bérmaút után behívták a gyulafehérvári rendőrségre, ahol "quasi" vádlottként egy többtagú bizottság várta. Igazolványát elvették, majd közölték vele, hogy megvonják tőle működési engedélyét, mert jelenléte "zavart keltett az emberek között". Megtiltották neki, hogy elhagyja a püspöki palotát, s ezáltal leszűkítették mozgáskörét, a püspöki székházra, az udvarra, a kertre és a székesegyházra. Azt sem engedélyezték, hogy átmehessen a papnevelő intézetbe.

                   Ezzel megkezdődött Márton Áron "palotafogsága", mely tizenegy évig tartott (1956-67-ig). A tilalom által nem szakadt meg teljesen kapcsolata híveivel, szabad volt ugyanis látogatókat fogadnia. Óvatos volt mindenki. Az esperesi kerületek megszervezték a bérmálásokat a gyulafehérvári székesegyházban. Akiknek módjukban állt vállalni az útiköltséget, azok eljöttek, részt vettek Márton püspök szentmiséjén, majd keresték az alkalmat, hogy találkozhassanak vele. Mivel Márton Áron állandó felügyelet alatt volt, a hatósági szervek számon tartották látogatóit. Többször előfordult, hogy a látogatókat zaklatták. Biztos, hogy a püspöki palota épületében lehallgató készüléket helyeztek el. Bizalmas beszélgetéseket csak a rezidencia parkjában folytattak. A házi fogság idején pasztorális tant adott elő a papnövendékeknek. Mivel neki nem volt szabad átmennie a teológiára, ezért az előadásokat a püspöki palota egyik nagyobb termében tartotta. Érdekelték az újabb technikai vívmányok és az azokkal kapcsolatos hittani problémák. Rádiót csak ritkán hallgatott.

 Esténként meghallgatta a londoni rádió magyar nyelvű adását. Igyekezett tájékozott lenni a világ eseményeiről. Törekedett a német nyelvet minél jobban elsajátítani, naponta beszélgetett latinul a latinszakos tanárral, Dr. Tyukodi Mihállyal, aki bizalmas köréhez tartozott. A püspöki iroda vezetője s egyben Márton Áron titkára ebben az időben Huber József volt. 

         Palotafogsága idején a papokra is nagy nyomást gyakoroltak a hatósági szervek. Aki nem mutatott készséget együttműködésre, azoknak korlátozták papi tevékenységét. Márton Áron tudomására hozták, hogy megtiltják a hitoktatást, ill. korlátozzák idejét szombat és vasárnapra. Nem fogadta el ezt a döntést. Ezt közölte egyházmegyéje papjaival is, és felhívta rá figyelmüket, hogy az egyháznak joga és kötelessége a felnövekvő ifjúság hitoktatása. Mivel az állam kiszorította a hitoktatást az iskolából, ezért nem engedheti meg, hogy a plébánia épületéből is kitiltsák. Előírta papjainak, hogy a plébánia épületében alakítsanak ki egy erre alkalmas helyet. A hitoktatás anyagát ő maga állította össze és küldte szét. Ebből újabb vita és vizsgálatok lettek, de a rendelet a tiltakozás ellenére is megmaradt.  Sok levelet kapott híveitől, akik biztosították őt hűségükről és kitartásukról. 

           Palotafogsága idején nem érték ugyan nyílt támadások, de több alkalommal zavarták nyugalmát. Ő mondta el: Egyszer fürdőszobája ablakából figyelte, hogy egy katona létrára mászva kicserélte a palota falában elhelyezett magnetofon szalagját. Máskor pedig tisztek jöttek be a püspökség kertjébe, s azon a címen, hogy egy megszökött katonát keresnek, aki valószínű az orgonabokrok között bújt meg, lehallgató készülékeket rejtettek el. A püspök házőrző kutyáit rendszeresen megmérgezték. Az is előfordult, amikor a püspök a parkban időzött, hogy rálőttek. A golyó szerencsére nem talált. Mikor az esetet a rendőrségen jelentették, az ügyeletes rendőr azt válaszolta: kár, hogy nem halt meg. Többször szerették volna különböző alkalmakból eltenni láb alól a nagy püspököt, de a Gondviselés vigyázott rá. 

            A II. Vatikáni Zsinat alatt felszólították a kormány részéről, hogy menjen el Rómába, vegyen részt ő is a zsinaton. Márton Áron azzal utasította vissza ezt a felszólítást, hogy amíg fel nem oldják kényszerlakhelyét, addig nem megy külföldre. Attól tartott ugyanis, hogy ilyen módon szeretnének megszabadulni tőle.

             Márton püspök palotafogságának feloldása kapcsolatban volt König bíboros látogatásával, aki a román orthodox egyház, ill. a bukaresti pátriárka meghívására érkezett Romániába. Curtea de Agresben 450 éves jubileumát ünnepelte az orthodox kolostor és kegyhely. König bíboros azzal a kikötéssel fogadta el a meghívást, hogy találkozhasson Erdély püspökével, Márton Áronnal is.

            Márton püspök 1967. augusztus 11-én meghívást kapott Jusztinián bukaresti pátriárkától a Curtea de Agresi ünnepségekre. Először vonakodott, aztán mégis elfogadta. Ott volt Rodenau igazgató az Egyházügyi Hivatalból, akivel előzőleg már folytatott tárgyalásokat. Az ünnepség után, ill. ahogyan ő jegyezte fel naplójába, a Curtea de Agresi kirándulás után" várta, hogy feloldják kényszerlakhelyét és megszüntessék a püspöki iroda cenzúráját, de nem történt semmi. Ezért ismét kihallgatást kért az Egyházügyi Hivataltól. Az időpontot október 20-ra tűzték ki.

Közben Jusztinián pátriárka újra meghívta, hogy vegyen részt október  19-én  az  Athenagórász, konstantinápolyi pátriárka tiszteletére rendezett vacsorán. Márton Áron el is fogadta. A vacsora alatt szó volt többek között a Rómához történő közeledésről, amelyet Jusztinián határozottan elutasított. Ezt az elvet vallotta továbbá még Papp László nagyváradi református püspök és Binder evangélikus vikárius is. Athenagórász azonban „meglepően nyíltan, őszintén és jó reménységgel beszélt. Felszólította az orthodoxokat, hogy felejtsék el a múltat és nyújtsanak testvéri kezet."

            Október 20-án, Jakab Antal kíséretében, beszélgetést folytatott Dogaru igazgatóval Bukarestben. Dogaru akkor a személyi ügyek kedvező és gyors elintézését ígérte neki.

          1967. november 19-én König bíboros fogadására a repülőtéren megjelent Jusztinián pátriárka. Márton Áron is kapott értesítést, s egyik papja, Jakab Antal társaságában, aki egyetemi társa volt a bíborosnak, szintén megjelentek. Miután König bíboros megérkezett, a repülőgép lépcsőjénél francia nyelven köszöntötte őt az Egyházügyi Hivatal képviselője. Bemutatták neki Márton Áront is. A repülőtér dísztermében frissítővel egybekötött közvetlen beszélgetés folyt Jusztinián pátriárka, Márton püspök és König bíboros között. Mivel a bíboros a pátriárka vendége volt, ezért az ő házában is volt egy rövid fogadás. Márton Áron a bukaresti érsekségen szállt meg. A következő nap délután König bíboros ellátogatott a bukaresti érsekségre is, ahol hosszas beszélgetést folytatott Márton Áronnal. Másnap délben pedig az osztrák követség adott ebédet a bíboros tiszteletére, amelyre Márton Áront is meghívták. Még aznap értesítették Márton püspököt az érsekségen, hogy november 22-én délelőtt 10 órakor jelenjen meg az Egyházügyi Hivatalban. 

                A hír hallatára egy kis aggodalom fogott el mindenkit, mert nem tudták, hogy mi rejlik a meghívás mögött. Márton Áron pontosan érkezett. Dogaru igazgató fogadta, akinek kíséretében felkeresték Emil Bodnarast, a román államtanács elnökhelyettesét. Bodnaras közölte vele, hogy a kényszerlakhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feloldották, s ezentúl szabadon mozoghat.

                Visszaérkezve Gyulafehérvárra, Márton püspök átment a teológiára, s egy díszülésen beszámolt a történtekről. Óriási volt a lelkesedés. Márton Áron így szólt hozzájuk: "Kedves Fiaim! Amint értesültetek róla, az elmúlt héten Bukarestbe hívattak. Többek között ott hozták tudomásomra, hogy mostantól szabad vagyok és szabadon mozoghatok. Ezt mindenekelőtt veletek akartam közölni."

                 König bíboros után több nyugati főpap látogatta meg a szabadlábra helyezett főpapot. Döpfner bíboros is sokat időzött Gyulafehérváron. Megtekintette a pajtából átalakított hálótermeket, a romos székesegyházat. A nagy nyomor láttára megígérte, hogy a katolikus segélyszerveknél közbe fog járni, építsenek fel egy új szemináriumot. Az Ostpriesterhilfe és az Europäischer Hilfsfonds biztosították az építkezés költségét. Márton Áron nem kapott építkezési engedélyt, mert az új szeminárium "zavarja a környezet stílusát".

                  Márton Áron 1968. február 28-án részt vett az Államtanács elnökének fogadásán. Az elnök nyilvánosan bejelentette, hogy a jövőben másként fogják kezelni az egyházat, és sajnálatát fejezte ki a múltban történtekért. Közölte még azt is, hogy fejlesztési tervet dolgoznak ki Csíkszereda, Székelyudvarhely és Marosvásárhely iparosítására. Ezen a fogadáson alkalma volt beszélni Márton püspöknek Bodnaras elnökhelyettessel, akihez az egyházi ügyek tartoztak. Érdeklődött Románia és a Vatikán közötti tárgyalások lehetőségeiről, de kitérő választ kapott. Maurer miniszterelnök még abban az évben Rómába látogatott. Meglátogatta a pápát is és tárgyalt vele a katolikus egyház helyzetéről.

                  Annak ellenére, hogy szabadon járhatott-kelhetett, a bérmautak alatt a hívek aggódtak érte, mert nem voltak bizalommal az állami szervek iránt. Ezt mutatta az 1969-i felcsíki bérmaút is, ahol „testőrgárdákat” szerveztek. Ezek kísérték a püspököt. Ahol pedig megszállt, ott őröket állítottak a ház köré. Egyik helységből a másikba gyalogosok tömege, lovasok és kerékpárosok kísérték. Ez alatt a bérmaút alatt találkozott utoljára Csíkszentdomokoson öreg édesapjával.

                    Az „Új Ember" című magyarországi katolikus hetilap 1969. október 12-i számában hírt adott arról, hogy Márton Áron Rómába utazott, hogy részt vegyen a Püspöki Szinóduson. A szinódus alatt ő is felszólalt. Beszédében kifejtette nézeteit a paphiány problémájának megoldásáról, a szekularizált világban élő keresztények feladatairól, s a licenciátus bevezetéséről. 1974 március elején Márton püspök újra engedélyt kapott, hogy Rómába mehessen. Ez alkalommal találkozott többek között Werenfried van Straatennal, a közismert "Speckpáterral" is, aki vállalta az újonnan épülő gyulafehérvári papnevelde költségeinek egy részét. Márton püspök ajándékba kapott tőle egy kelyhet, a hozzátartozó felszereléssel és két püspöki süveget. Római tartózkodását a pápa influenzás megbetegedése miatt meg kellett hosszabbítania. Tárgyalt még Luigi Poggi érsekkel és a Közügyek Tanácsának titkárával, Casaroli érsekkel. Római tartózkodása alatt a Germanicum-Hungaricum vendége volt. Abban az időben két gyulafehérvári pap tanult Rómában.

               Az volt a terve, hogy a római tartózkodás után Bécsbe repül és ott találkozik Mindszenty bíborossal. Szoros kapcsolatban voltak egymással. Ez lett volna a két főpap második találkozása. Mindszenty bíboros személye körül kialakult fejlemények miatt letett tervéről és jobbnak látta, ha azonnal visszatér Gyulafehérvárra.

Eddig az idézet P. Szőke János Márton Áron című könyvéből

                  1967 őszén kerültem Gyulafehérvárra a Római Katolikus Kántoriskolába. Mivel az egyházi iskolákat 1948-ban megszüntették, az épületeket államosították, az 1953-ban létrehozott egyházi iskola teljesen a püspöki rezidenciában volt berendezve, így elég gyakran láttuk Áron püspököt a belső udvaron a kör alakú örökzöld kerítés körül sétálni, vagy nagyobb ünnepekkor a székesegyházba. A májusi és októberi ájtatosságok alatt ott volt a székesegyházban és abba a padba szokott beülni, ami az egyetlen bútordarab, ami megmaradt abból az időből, amikor a székesegyház a reformátusoké volt. A pad felső részén az 1681-es évszám van bevésve.

Visszaemlékszem arra a napra, amikor újra szabad lett. A nagy hírt, úgy emlékszem, Blédy Lajos, a latin szakos tanár jelentette be az osztálynak. Azon a napon délután, mivel gyönyörű őszi idő volt, a székesegyház előtti téren fociztunk. Áron püspök akkor ment át a teológiára bejelenteni, hogy újra szabad.

              1967-től újra járja az egyházmegyét, bérmál. Rómába is eljut 1969-ben és 1971-ben, ahol találkozik VI. Pál pápával. 1971-ben segédpüspököt kap Jakab Antal személyében.

Személyesen al kétszer találkoztam vele. Először 1973 tavaszán. Másodéves teológus voltam, meghalt a nagyanyám, a teológia rektora nem akart elengedni a temetésre. Áron püspökhöz fordultam segítségért. Az ő közbejárására elengedtek. Másodszor 1973. szeptember 8-án kértem tőle kihallgatást. Ez a találkozás befolyásolta későbbi életemet. 

1976-ban végrendelkezik: temetésén ne mondjanak beszédet, koporsóját készítsék egyszerű fenyőfából, díszítés ne legyen rajta, tegyenek rá egy frissen vágott fenyőágat.

Betegsége és fizikai gyengesége miatt 1980. április 2-án II. János Pál pápa felmenti a gyulafehérvári egyházmegye kormányzásának gondjai alól, utódjául Jakab Antalt nevezik ki.

1980. szeptember 29-én a gyulafehérvári székesegyház búcsúnapján, egy hétfői napon a búcsúnapi szentmise kezdetekor reggel 9 órakor hagyta itt ezt az árnyékvilágot.

A temetésén ott voltam. Hívei, papjai, ismerősei, kisérték el utolsó útjára. Az állami szervek, a szekuritáte, a temetés alatt jelen volt. Egy pár piros-fehér-zöld szalagos koszorút is hoztak az anyaországiak, a temetés után a kriptában mind összeszedték és elvitték a szalagokat. Amikor a szemfedelet rátették a koporsóra, egy anyaországi idegenvezető az ovális piros-fehér-zöld színű kitűzőjét belepöccintette a koporsóba. Azt onnan már nem merték kivenni.