Az alábbi búcsúszöveget valamikor októberben fogalmaztam meg, és az Átalvető decemberi számában terveztem közreadni. Abban az utolsó lapszámban, melyet – akkor még azt hittem – én szerkesztek. Aztán tudtomra adatott, hogy nem, már ennek sem én leszek/vagyok a főszerkesztője. A lapszám anyagának zöme még az írótársak által nekem megküldött és általam gondozott anyagokból állt össze,”cégjelzése” mégis más lett. Szép ez az új/régi, izgatottan várjuk a márciusit, a valóban újat. Számos ok kényszerített arra, hogy lemondjak a búcsúzásról ebben a hibrid-lapszámban. Miközben most nyílik-nyiladozik egy új lehetőség, egy formájában és lehetőségeiben teljesen más, szellemiségében változatlan online-fórum. Alulírott tehát búcsúzik régi énjétől, majd zavartan próbálkozik főnix-madárként megszólalni régi/új testi-szellemi valójában.

     Álljon itt előbb az eredeti búcsú, változatlan tartalommal, némileg átfésült formában. Majd aztán szóljon az a másik, az új..

Búcsú          

                               Kedves és szeretett olvasóink!

                Jelen lapszámunk, a 116. sorszámú az utolsó, melyet az impresszumban jelzett szerkesztői gárda jegyez. Nem könnyű érzelemmentesen búcsúzni Önöktől. A tények viszont szárazak, márpedig tény: 27 éves főszerkesztői minőségem, ezzel az Átalvető 29 éves eddigi léte véget ért. Egy más, kiváló személy által szerkesztett, minden bizonnyal más alakú és más tartalmú lap veszi kezdetét 2021 márciusától, szintén Átalvető címmel - hiszen az a lap tulajdonosainak, az EKOSZ-nak és az EMTE-nek sajátja. Jelen sorok írásakor még nem tudhatom, a lap szerzői közül ki fog búcsúzni, ki marad Önökkel. (A következőkben, reményeink szerint, egy független online-forma fog megnyílni, más néven és eltérő formában, tartalommal. Ennek elérhetőségét valamilyen, most még ismeretlen módon igyekszünk majd tudatni.)

Tisztában voltam vele, hogy egyszer pont kerül életem e meghatározó szakaszára. Teljesen másképpen képzeltem a befejezést, de a végeredmény szempontjából ez mellékes tényező.

Önök előtt talán felesleges hangoztatnom, milyen gondolati és érzelmi motiváció-csokor vezetett az évek során a munkánkban, a lap valamennyi munkatársát, szerkesztőtársaimat, szerzőinket, minden ellenszolgáltatás nélkül (nem igazán divat a mai világban). Mégis elmondom, leírom: Erdélyből történt (többnyire kényszerű) távozásunkkal leróhatatlan adósságot halmoztunk fel, ennek törlesztésére egy élet munkája sem elég. Miként ezt egy közeli barátom végső búcsúztatójában elmondtam: bocsánatot kérünk az odahagyott haza földjétől, melyben helyünk lenne, hogy kiszakítottuk magunkat belőle. Vígasztal a tudat, hogy számunkra a kettő - egy, és ennek megfelelően igyekeztünk mindkettőt szolgálni, szervezeteinkkel, és azok lapjával is. Nem kis dolog, hogy a sors megadta hozzá a lehetőséget, a magam részéről hálás vagyok érte. És nem kis dolog évtizedeken át érezni az olvasók szeretetét, bizalmát, a befogadás és együttrezdülés megannyi jelét. Ennek egyik, távolról sem mellékes és jelentéktelen bizonyítéka a támogatások elképesztő mennyisége. Soha nem tudjuk eléggé megköszönni! Talán egyik leginkább belém vésődött apró emlék: a Szeltersz völgyében, a Hargita lábánál a (volt) hétvégi házikónkhoz közeli méztermelő, olvasónk, a búcsúzás előtti estén bekopogott hozzánk, és remegő kézzel, könnyes szemekkel adta át az ajándék üveg mézet.

                Orvosként botcsinálta „főszerkesztőnek” tekintettem magam, végig az évtizedeken, a mai napig. Azt mondják, szépen tanultam, fejlődtem. Viszont, ami biztos: kiváló munkatársaim – nevük ott áll az évtizedek során közölt anyagok elején–végén, nem akármilyen értéket tettek le az Önök asztalára. Legnagyobb teljesítményemnek azt érzem, hogy ilyen értékeket sikerült sorra „magamhoz csábítani”.  Nem tudok nekik elég hálás lenni. Sorolhatnám drága barátaim nevét, de hiszen ismeri őket minden olvasónk, nevük végig ott állt írásaik élén/végén. Azért valakit mégis külön meg kell említenem: Spaller Árpád saját indíttatásból, kiváló szakemberként állította össze a lap repertóriumát és a szerzők névjegyzékét, sajtótörténeti dokumentumot hozva létre.

Ideje befejezni a búcsúzkodást. Azért azt az üvegnyi mézet nagyon köszönöm! 

Szekszárd, 2020. októberében                                                  Kövesdy Pál