Pintye Tamás
Március Idusán
Szükségét érzem, hogy felidézzek néhányat létem emlékeiből…
(az alábbi sorokat 2018-ban írtam)
Holnap ünnep van, kitettem a zászlókat a lépcsőházak fölé. A környéken alig látni zászlókat, mintha már az ünnep sem lenne az, ami volt, már a szabadság eszméje sem érdekli ez embereket, el vannak fásulva a sok rájuk zúduló hazugságtól, ebben az anyagias, lelketlen, liberális világban. Nem csodálkozom rajta, hogy a nemzet rohamosan pusztul a sok gonoszság közepette. Nagy az irigység, sok a rosszindulat, a betartás, a bizalmatlanság, a személyeskedés, az önzés. Mi, maroknyian itt-ott e társadalomban még tartjuk magunkat, próbáljuk menteni, amit még lehet, próbálunk csöndes harcosoknak lenni, akik a szeretetet fordítjuk a gonoszok felé! Szeretethiányos világunkban nehéz ezen változtatni.
Az iskolában ma rendhagyó órát tartottam, a fiaimnak, különleges megvilágításból beszéltem az ünnepről, a szabadságról. Ennek a lényege a szeretet szabadsága, az önzetlenség volt. Figyeltek a srácok, beszéltem nekik az én Március 15-émről. Nem halottak még hasonlót: „Tudjátok, számomra kettős ünnep a Március Idusa, mert ezen a napon születtem, Erdélyországban. Ott szívtam magamba a hegyi levegőt, tiszta forrásvízen nőttem fel, az őseink földjének pozitív kisugárzású helyeit látogattam éveken keresztül, ahová még mindig visszajárok.”
Elmeséltem egy történetet. Gyermekkoromban, a szoci-korszakban nem lehetett ünnepelni a Március 15-ét, még a dátum nyilvános emlegetése is bűnnek számított. Szegénység volt, szerényen éltünk. Édesanyánk addig ügyeskedett, amíg csak előkerítette a hozzávalót egy kis családi ünnepséghez. Az ajándékokat is saját dolgos kezével készítette el, a nehéz bútorgyári munkája mellett, néha még éjszakázva is. A hagyományos torta sohasem maradhatott ki az ünneplésből. Bármilyen szegényes is volt, a kevés hozzávalóból mégis finom torta készült. Belesütötte a lelkét és szeretetét.
Amikor már nagyobb fiú lettem, észleltem, hogy az asztalon mindig megjelent a három csodás szín, a piros-fehér-zöld. Volt, amikor a torta krémje fehér, szélei zöldek és benne egy piros virágszál volt. Máskor, amikor kissé gazdagabb volt a torta, a krém lett háromszínű, vagy a gyertyák lettek színesek. Amikor serdülö lettem, mesélni kezdett a Márciusi Ifjakról, a szabadság eszméjéről, arról, hogy milyen nevezetes napon születtem. Ezt a napot tisztelnem kell, és nemzeti összetartozásunkat ápolnom, s majd ha eljön az ideje, nekem is tennem kell ezért. Akkoriban, a 70-80-as években már dúlt a diktatúra, de a hagyományokat a családban megőriztük. Éveken át titokban, a baráti körökben csöndesen emlékeztünk erről az ünnepről.
Gyorsan peregtek a nehéz évek 1989-ig. Ekkor, ősszel Temesváron, persona non grata lettem. A reformátusok gyülekezetéhez tartozókat is kezdték figyelni, követni, üldözni, zaklatni. Bár még sejtésünk sem volt, a forradalom már a levegőben volt, amikor engem is többször behívtak a szekura. Harmadik alkalommal még azt is felrótták nekem, hogyan merészeltem március 15-én születni! Hosszú, szomorú és veszélyes történet után kerültem át az Anyaországomba, még a forradalom előtt. Azóta itt Győrben minden Március15-én kimegyek a Petőfi szoborhoz, megünnepelni e kettős ünnepemet.
Hát ez volt az én kis történetem, talán megszívlelte néhány diákom, átérezte a Szabadság napjának jelentőségét.
Az elmúlt két évtizedben az emberek lassan elfogytak az ünneplésekről. Szomorúan tapasztaltam, hogy már alig volt kint néhány kisebb csoport. Ami még szomorúbb, hogy ide pofátlankodtak a hiteltelenek is, azok, akik akadályozzák nemzetünk felemelkedését. Nem csoda, ha az emberek kiábrándultsága igen nagy, s egyre kevesebben hisznek már a valós szabadságban és a demokráciában. Hiányzik az összetartó erő, a kitartás, a szeretet, mint kohéziós erő. Ezt megváltoztatni már csak az ifjúságon keresztül lehetne, de sajnos kevesen vagyunk már, akik a hitelességet képviseljük, a hagyományokat őrizzük, és a szeretetet hordozzuk.
És itt vagyunk ma, 2021-ben. Végre, néhány éve új szelek fújdogálnak, s kezd ébredni a nép. Lassan kezdünk bátrabbak, nagyobbak lenni, megvédeni, tisztelni a szabadság eszméjét. Immár sokan jöttek ki az ünnepségre, s a beszédek is meghatóbbak voltak. És ami számunkra kiemelten fontos: egyesítettük a nemzetet, magunkhoz vontuk a közel 5 millió határokon túli magyar testvérünket.
Köszönjük Istenünknek az ébredést Ha pedig ez még szeretettel is párosul, akkor tartós lesz a megmaradásunk.
|