Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Quo vadis Európa?	Ábrám Zoltán	2021.08.01. 00:00
Quo vadis, hungarofób Európa? A homofób pedofiltörvénynek titulált, a mi térségünkben az abszolút többség abszolút többsége által teljesen normálisnak tartott magyarországi törvénykezés miatt nagyon meleg hőhullám érte el az Európai Unió korifeusait és az Európa Parlament gyűléstermeit. A kánikulát csak az enyhítette némiképpen, hogy a képviselők “végre” egyenlő jogokat biztosítottak a férfiaknak, és immár lehetővé tették számukra is a gyermekszülés szabadságát. No meg az, hogy Európa civilizáltnak vélt nyugati fele “kiváltságos alaphelyzetében” minduntalan hangoztatja: bármiféle diszkrimináció ellen kiáll, és ha kell, gazdasági szankciókat helyez kilátásba. Szomorú az, amikor a szeretet helyét a gyűlölet, majd a gazdasági függőség felsőbbrendűségének éreztetése váltja fel egy családban, kisebb-nagyobb közösségben. És ki az elsődleges hibás mindebben? Akinek hatalma van akár az előidőzéséhez, akár a megakadályozásához. Számomra a legszomorúbb az, hogy a politika ellepte mindennapjainkat, a bőrünk alá férkőzött, még a sport sportszerűségét is megfertőzte. A homofób hungarofóbia nem kerülte el a focit sem. Nemrég vált nyilvánossá a hír, miszerint egyes magyar szurkolók diszkriminatív viselkedése miatt az európai labdarúgószövetség három hazai mérkőzést zárt kapussá ítélt, százezer euróra büntette a magyar szövetséget, melynek "Egyenlő Játék" feliratú molinót kell majd kifeszítenie a nézők nélküli találkozókon. Az okok között szerepelnek: huhogások, rasszista bekiabálások, homofób dalok éneklése. Mindjárt bosszúra gondolhatunk, mivel Magyarország képes volt egyedüli kivételként telt házas meccseket rendezni a csillapodó koronavírus-járvány idején, és nem járult hozzá a müncheni stadion szivárványszínű kivilágításához. Ugyanis az az „Európa” hozta ezt az ítéletet, amely nem indított vizsgálatot a magyar himnusz éneklése alatt a pályára rohanó és szivárványszínű zászlót lobogtató férfi ügyében, nem érdekelte, hogy a magyar hálóőrt vizespalackokkal dobálták meg a francia szurkolók, és nem szégyelli magát a világhálón elterjedt fényképért, amelyen tucatnyi boldog holland szurkoló összehúgyozza az egyik pesti utcát. Európa nagyon veszélyes, káros és saját értékeit, jövőjét veszélyeztető „játékot játszik”.  Ami a focit illeti: bármely több ezres, tízezres tömegben – főleg a nem legmagasabb erkölcsi átlaggal rendelkező szurkolók körében – vannak kevésbé civilizáltan, primitíven és vulgárisan megnyilvánuló elemek. Ez igaz a magyar, román, angol, holland vagy francia szurkolókra egyaránt, legfeljebb más-más sérelmeket, frusztrációkat, érzéseket felszínre hozva. Márpedig „ördögi folyamatnak” tekinthető, amely irreverzibilis indulatokat vált ki,  amennyiben egyesek „megkülönböztetett bánásmódban” részesülnek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében. Ráadásul következetlenül, politikai célokat követve, vagy legalábbis annak a feltétlen gyanújával. Sőt mi több: nincs olyan tömeg, sportrendezvényen kiváltképpen, ahol jól megfizetett provokátorokkal ne lehetne lejáratni a becsületesen viselkedő és gondolkodó többséget. Végül, de nem utolsósorban: amikor egy fekete bőrű játékosra már nem mondható el, hogy „az a fekete”, csakis a rasszizmus vádjával dacolva, akkor már nagy baj van. Erdélyi magyarokként mi jól tudjuk, hogy a kisebbség (újabban többség) megalázása, a kényszerelvárások erőltetése nem vezet jóra, ellenérzéseket szül. Mi azt is tudjuk, hogy az első világháborút igazságtalanul lezárók hozták létre Hitlert, vagy éppenséggel az erőszakkal exportált amerikai demokrácia az Iszlám Államot. Mi nemcsak a néhány évtizeddel korábbi diktatúrából, hanem emberi jogokból is gyakorlati tapasztalatokat nyújthatnánk az eltáposodó és már-már életképtelen nyugatnak. Ehelyett lassacskán egy újabb diktatórikus rendszer szenvedő alanyai leszünk. Ha nem egyébért, a „migráns medvékért”, amelyeket az európai jogszabály nagyobb becsben tart, mint őshonos kisebbségi mivoltunkat. De hát Brüsszelnek védenie kell az emberi életteret immár veszélyeztető medvéket, miközben csak migránskvótákról szavaznak, és a macik befogadásáról hallani sem akarnak? Európa keresztyén szellemisége megkopott. Már egyáltalán nem számít az, hogy valamikor éppen a keresztyén Európát védtük tatártól, töröktől, szovjettől. Quo vadis, hungarofób Európa?

A moldvai magyarok üzenete	Ábrám Zoltán	2021.07.07. 00:00
A moldvai magyarok csíksomlyói üzenete Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem egyúttal nemzeti feladat. Így válik a pünkösd szombatján sorra  kerülő búcsú a világ magyarsága számára a legnagyobb gyülekezőhelynek, egyúttal a protestáns híveknek olyan lelki együttléti helyszínnek, ahol ők maguk is a legnagyobb számban vannak jelen. Mindannyiunk számára a több mint négyszázötven éves hagyomány alapján a Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg jegyében: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!” Az idei búcsú attól volt rendkívüli, hogy a tavalyi hiányát is pótolta, és tudatosította: magyar népünk mennyire szegényebb lenne a Jóisten által „már aláírt papírral” igazolva a világörökség részének tekinthető csíksomlyói búcsú nélkül. A járványügyi helyzetben is sokan, nagyon sokan hosszabb vagy rövidebb zarándokútra vállalkoztak, messziről jöttek, vagy csupán a Márton Áron úton ballagtak végig, majd felkapaszkodtak a nyeregbe. A kivételesen csillogó napfénybe öltözött Boldogasszonyhoz igyekeztek keresztutat megjáró hívőkként, keresztaljakba szerveződve, zászlók és településtáblák mögé csoportosulva, vagy éppenséggel a maguk útját járva. Csíksomlyó - csodálatos tanúságtétele a közös lelkületnek és szellemiségnek. Idén nem Csíksomlyón kerestem az együttlétet az életünket meghatározó Természettel és Teremtőjével, hanem Erdély egyik csodás természeti alkotása, a Likas-zsomboly mellett a nemrég fennállása százharminc évét ünneplő Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében. Az ötvenméteres függőleges aknabarlang közvetlen szomszédságában hallgattam meg a lujzikalagori születésű, Gyimesbükkön szolgáló Salamon József szentbeszédét. Jelen helyzetben a lehető legjobb választásnak bizonyult, hogy az ő személye által szóljon az ige, a számtalan üzenet az egybegyültekhez. Hitről, összefogásról, megmaradásról, családról, szeretetről, a mai élet örömeiről és nehézségeiről, reményről. A prédikáció kihagyhatatlan részének bizonyult többször is feleveníteni Márton Áron püspök példamutatását, a csángók hűségét, amikor 1949-es gyimesi bérmaútjáról a búcsúba igyekvő püspököt élő kordonnal védték az állambiztonság, a gonosz ármánykodásai ellen. Szép gondolataival a csángó pap mindannyiunknak üzent. Ha a Jóisten velünk van, kicsoda lenne ellenünk? – tette fel a kérdést. Magvas üzenetei, idézetei, gondolatai sorából számomra kiemelkedett a tizenhat gyermekes család példája, ahol maguk közé befogadtak még egy rászorulót, mert ahol annyinak kijut a mindennapi kenyér, ott még egynek is biztosan kiteremtődik. Szép, jövőbemutató, már-már utópisztikus példa népünk mindennapjaiból, ahol bizony a gombnyomogatásba való belefáradás, a kiégés, a szeretetlenség teret hódít magának. És a „táposság”, amiről egy korábbi búcsún beszélt a vezérszónok. Mindezek ellenére Salamon József  hitbeli meggyőződése reménysugarával árasztotta el a nyeregben összegyűlt zarándokokat, no meg azokat is, akik online térben követték szavait. Beszédét csángós kifejezéssel kezdte: „Honn vannak?”, és két bíztató szóval fejezte be: „vagyunk, leszünk!” Az idei csíksomlyói búcsú még inkább felhívta a figyelmet a moldvai magyarok nehéz sorsára és gondjaira, akiket istenhitük őrzött meg vallásukban és némiképpen magyarságukban is. Akarva-akaratlanul eszembe jutottak Halász Péternek, a moldvai és a gyimesi csángók kutatójának a szavai, amikor közel egy évtizeddel ezelőtt Marosvásárhelyen bemutatta Salamon József Gyimes monográfiáját. Akkor arra a kérdésre adott választ, hogy miért kell érdekeljen bennünket a csángó sors, akik Erdélyben, Székelyföldön élünk. Válaszában arra utalt, hogy három okból: mert ők is magyarok, mert egyedi értékek hordozói, valamint azért, mert mindenkoron arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az ő sorsukra juthatunk mi is, ha nem vigyázunk magunkra. A moldvai magyarok körében eltöltött látogatásaim emléke jut eszembe. Amíg élek, ízlelgetem magamban a csángó kultúrát, nyelvjárást, vallásosságot. Édes anyanyelvünkön az archaikus és sajátos nyelvet beszélő moldvai magyarok használják a legszebb kifejezést a napnyugtára: a nap leszentül. Miközben közösen bízunk abban, hogy az a nap, amelyik leszentül, másnap hajnalban felszentülő fényével ragyogja be nemcsak a Csángóföld, hanem egész Erdély, kerek e föld tájait. A Teremtő dicsőségét hirdetve.

Báthory Emlékév		2021.06.01. 00:00
Báthory Emlékév                A 2021-es esztendő a magyarság számára Báthory Emlékév az erdélyi fejedelem, lengyel király és litván nagyherceg, Báthory István erdélyi fejedelemmé választásának 450., lengyel királyi trónra lépésének 445., kolozsvári egyetemalapításának 440., halálának 435. évfordulója alkalmából. Személyiségéről számos cikk, tanulmány jelent meg, példája ma is követendő. Báthory István azáltal üzen nekünk, hogy az emlékév eseményei, megemlékezései jelentős megvalósításaira, személyiségére irányítja a figyelmet. Bár nem írják a történelemkönyvek, nem hangsúlyozzák a szakemberek, nem beszélnek róla, nem került a köztudatba: Báthory István az a magyar államférfi, aki történelmünk során a legnagyobb terület felett uralkodott, amely akkoriban Európa legnagyobb kiterjedésű országa volt. Nevéhez kötődik az erdélyi fejedelemség első virágkora, Lengyelország történelmének egyik legdicsőbb korszaka, litvániai és erdélyi egyetemalapítása. Nagy hadvezér, európai léptékben jelentős államférfi, humanista gondolkodó volt. Az emlékévvel kapcsolatos évszámok a fentieket igazolják, testesítik meg. A harminc esztendős János Zsigmond fejedelem korai halálát követően 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyűlés választotta meg Erdély második fejedelmének. A  fejedelemválasztás évfordulója alkalmából Kolozsváron, szülőhelyén, Szilágysomlyón, Budapesten és másutt megemlékezésekre került sor a napokban. Az írás elején emlegetett évfordulók közül újabb kettő szintén a májusi hónaphoz köthető. 1576. május elsején a krakkói Wawelban a lengyel országgyűlés előtt letette a királyi esküt, és ezzel létrejött Erdély és Lengyelország szoros politikai kapcsolata az évekkel korábban megalakult lengyel-litván perszonálunió keretében. Korai és váratlan halálát követően, melynek 1586. december 12-én lesz az évfordulója, ugyanitt temették el a legmegbecsültebb lengyel királyoknak kijáró pompával. Sírja jelképes zarándokhely a számunkra. A két évszám „felezőpontján”, 1581. május 12-én ő adta ki azt a kiváltságlevelet, amely által Kolozsváron egyetemet alapított, miután két évvel korábban ezt megtette Litvánia fővárosában.             A Báthory Emlékév arra kötelez bennünket, hogy Báthory Istvánra emlékezzünk. A jeles közép-kelet-európai államférfi „szűk hazánkon” messze túlmutató munkásságára, megvalósításaira és terveire. Koronázási jelmondatára, miszerint: „A nép királya vagyok, nem a lelkiismerete!”                     Dr. Ábrám Zoltán

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk