Szász István Tas

ADVENTI LEVÉL 2022

Drága Barátaim!

Oly gyorsan telt ismét az idő, hogy érzésem szerint tavalyi levelemet folytatom. Mintha az abban elhangzott, tettekre serkentő szavak nyomán történteket venném lajstromba. S ama lajstrom nyereséget mutat, de ugyanakkor a veszedelem hatványozott mivoltát is jelzi.

Mert a világot ma uralni látszó úgynevezett elitek a gonosz oldaláról kerülnek ki, és saját lajstromukban is nyereségesnek tűnik az összegzés. Csak mi tudjuk, miszerint ez nem a valóság, nem a végeredmény. Ugyanakkor abba is bele kell nyugodnunk, hogy amiképpen ők rövidtávon vagy legfeljebb középtávon tervezve intézik sorsainkat, addig mi hosszabb távon látjuk csődjüket. Sajnos minden valószínűség szerint saját életünk határain túli távon.

Eszerint pedig, legfiatalabb korcsoportjaink esetleges reményein innen, mireánk örökös küzdés, örökös aggodalom és jövőmentő munka vár, azért, hogy ők, az unokák és dédunokák megmeneküljenek a tavaly említett és Madách által vizionált forgatókönyvtől.

Olyan kisszerű, felháborítóan nevetséges figurák a szereplői ennek a rontó erőnek, hogy az a politikai, tömegpszichológiai, és főleg technikai, egész konkrétan katonai erő, amelynek birtokában vannak – miközben a teljes felelőtlenség veszedelmes alkalmatlanságának állapotában leledzenek – valóban képessé tehetné őket vélt isteni hatalmuk bizonyítása céljából elpusztítani a teremtés csodáit. Innen azonban egy döntő nagy kérdőjel hiányzik. Hiszen a Teremtő hatalma az, ami valóban végtelen, és bizonyára tudja, miért engedte a gonoszt ilyen magasra hágni. Zuhanása annál nagyobb lesz.

És mi?

Nekünk marad a kötelező küzdelem, ami szintén Madách üzenete, meg természetesen a „bízva bízás”, a hit. És marad a ma szitokszóvá silányított Isten, haza, család, meg ezzel átfedésben a hit, remény és szeretet.

Micsoda átforgatása a világ erkölcsi tengelyének! A képernyőről valódi szitokszavakat zeng egy új, félrevezetésre szánt nemzedék képviselője, és ezt büszkén fogadja el egy magát értelmiséginek nevező réteg, mi több, a jövő nemzedékét nevelők sokasága.

Mennyire igaz az a spontán működő teszt, amelyre oly régen figyelek: hazafi az, aki akkor is a nemzet érdekeinek szilárd támasza marad, amikor esetleg személyes érdekei sérülnek.

Adventi levélben elsősorban nem erről kellene beszélnem, csakhogy a körülöttünk zajló világ jégtáblái egymásra torlódnak, s maguk alkotnak gátakat a fenyegető árvizek létrejöttéhez. És ezek között a fagyos gátakká egyesülő jégtáblák között ott vannak a fizikai valóság tagadásából eredők, a lelki vakság termékei, a legkülönbözőbb módon kívülről „fagyasztott” elemek, s mind mögött a gonosz. Ismét és ismét a magát Istenné emelni szándékozó, hatalmas erőket mozgató lelki törpék megnevezhetetlen csoportja. Az a mindenki által sejthető, de még ma is inkább csak összeesküvés-elmélet néven emlegetett „valami”. Naponta viseljük el az akaratából történő bajainkat, de nevén nem nevezhetjük, akár totemállataikat egykor a nomád népek.

A médiát egyoldalúan nézőnek, ha olykor szóba hozunk neki valódi eseteket, nem hiszi el. De ha bármi rosszat tapasztal, az egyedüli bűnösként számára azonnal ismert, s már festi is táblájára az O1g-t.

Persze a levélíró is csak egy ember. Saját sorsa is van, s annak emlékei is ébredeznek benne ilyenkor.

Adventi levelemet éppen 60 éve küldöm barátaimnak. 60 éve! Végtelen az Isten kegyelme! Akkor voltam frissen végzett orvos és foglaltam el első munkahelyemet a szilágysági Kusalyban. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fedelet és fekvőhelyet kellett találnom. Hiszitek vagy nem, de szó szerint így. Kilométereket kellett gyalogolni gumicsizmában, kellő szakértelemmel felhelyezett kapcát használva a legközelebbi makadám útig. Mentő? Ugyan, az arra nem járhatott.

Könyvszagú ismereteimmel kettesben maradtunk. A betegek meg jöttek. Jöttek az én öt falvamból, és meghallván, hogy magyar orvos érkezett, aki ráadásul nem részeges, még másik három-négyből.

Amiért senkinek sem ártottam azért egyedül a Gondviselésnek tartozom hálával. De tanulni, tapasztalni - azt lehetett. És elkezdődött a hivatás gyakorlása meg a való világ megismerése. Az akkori erdélyi, romániai való világról mai fiatalnak nehéz úgy mesélni, hogy Háry Jánosnak ne gondoljon az, aki ma már talán azt sem tudja, ki az a Háry János.

Megismerhettem közben az etnikai megkülönböztetés megannyi eszközét és a román paraszt tiszteletét is. Olykor az ellenkezőjét. Felettem pedig ott terpeszkedett nem egy esetben az állati primitívség szintjén uralkodó pártinstruktor, a fentről jövő elvárást maga értelmező, és saját etnikai, valamint osztálygyűlöletének elszánt gyakorlója.

És most mondok valami furcsát! Mindez szép emlékem maradt. És tisztább, kiismerhetőbb, védhetőbb, mint az, ami ma vesz körül minket komfortos lakásban, puha fekhelyen, sima aszfalton guruló automobilban és látszólagos biztonságban.

Egy számomra kedves kortársunk kérdezte erről sikeres ifjú kollégáját. Hogy lehet, ennyire más ez a világ? – szólt nagyjából a kérdés. S a válasz: lehet, hogy más világ, de jó világ! Íme egy tantörténet korunk vonzóan kellemesnek tűnő, s ezért legveszedelmesebb csapdájáról.

Hát erről szól ama 60 esztendő.

Egy kegyetlen és embertelen világból, ahol tisztán vált el egymástól jó és rossz, ahol belső ellenállásunk volt a fő védekező eszköz, ma egy minden emberit tagadó, mindent összekeverő és kiismerhetetlen világ bontja le belső immunrendszerünket, minden eszközt bevetve, lassan és biztosan, tudományosan kidolgozott terv szerint, egy általunk sokáig nem ismert vagy csupán meg-megsejtett több mint évszázados folyamat általuk szorgalmazott vége felé sietve.

Beszélünk, beszélgetünk ilyen-olyan rangú s rendű emberekkel, kik a maguk módján nincsenek ma sem tudatában annak, ami történik. Csak felületes ingerek alapján ítélkeznek. Saját zseb, hamis média, okoskodó szomszéd, tudatosan terjesztett pletyka, és - valljuk be - az ellenség-képre szinte vágyó gyűlöletigény. Bizony igen! Mert gyarlók vagyunk.

Mi pedig az egyedüli kapaszkodót, a legvégső reményt, mely egyben gyarlóságunkban a legbiztosabb fékezőerő is lehet, Istent és az örök élet ígéretével magát értünk feláldozó fiát oly messzire taszítottuk magunktól, hogy az égbolt csillagképei is közelebbiek, sőt megközelíthetőbbnek tűnnek az űr-utakra vágyó emberiségnek.

Közeleg az advent, és ismét a minden zavaró külső hatást kirekesztő magunkba szállás nagyon nagy lehetőségére próbálnék figyelmeztetni. Alkalom arra, hogy észrevegyük azt, amit oly messzire taszítottnak hittünk, s ami ma is itt él bennünk, velünk, értünk.

Mert azt a távolságot egy reánk kényszerített világtól mértük, mérik. Már azok, akik elérték, hogy például eme 60 év alatt Hollandiában a 80%-os templomlátogatás állítólag 5% alá csökkent.  Ha fele igaz, az is borzasztó. Templomok sokasága zár be hívek hiányában.

Levelem azon olvasója, aki nem hívő vagy pláne templomjáró, most túlzónak tarja aggodalmaimat. Csakhogy ezzel együtt mindazok a morális gátak is ledőltek, amelyek a hívő keresztény emberek esetében erős falként védték az egész társadalmat. Hívőt, nem hívőt egyaránt. Az emberséges ember emberi létének feltételeit.

Ugyanakkor ismeretes az is, amikor a nemzettagadó oldal embere úgy képes ártani, hogy azért nem ő, hanem a kormány legyen a felelős. Erre figyelni kellene. Valaha szabotázs volt a neve.

Mindez azonban már megint nem adventi téma -, mondhatjuk.  Csakhogy ez a világ betolakodik az adventünkbe is, minden pillanatunkban ezzel találkozunk, úgy van jelen mindenhol, mint a zsarnokság Illyés Gyula versében. Talán azért, mert ez a modern zsarnokság. Igen. Ez az.

Minden pillanatunkban ott van, a fogantatástól halálunk óráját is meghaladva, ha úgy látja jónak. Hiszen az élet tisztelete az ő támadása alatt áll, és nagyjaink jelképei, a szobrok ledöntetnek talapzatukról.

Hát így vész el a mi saját szilárd talapzatunk is. Az, amely legfőbb gátja a világuralmi terveknek, és ami a szuverénista és a föderalista, ezen egyszerűnek tűnő két szó közti hatalmas távolságot képes megvilágítani.

Szavak és szavak s mögöttük ugyanaz, valamikor a szelídnek induló liberális és konzervatív, aztán jön az egyszerűnek tűnő jobb- és baloldal s annak összeházasodása a liberálissal, majd hallunk nemzetiről és internacionalistáról, végül ma többnyire szuverenista és föderalista a gyakori. A sokféle megközelítés mögött pedig felsejlik ama megnevezhetetlen.

Mintha ott állanánk most is ruhátlanul az Édenkertben, s a kígyó szavának bűvöltében szeretnénk megismerni, amit csak a Teremtő tud. Veszedelmes „csalfa vak remény”.

De Ádám és Éva legalább tudatában volt, hogy ők egy nő és egy férfi, egy anya és egy apa. Mára ezt is meghaladni tanítanak.

Egy eszét vesztett világban, barátaim, nagy szükségünk van adventre, ezért újfent elmélyülésre, és magunkkal önkritikus, a világ kísértéseivel szemben pedig bátran kritikus gondolatokra bíztatok mindenkit.

Mert, mint azt adventi leveleim mottójává tettem: égi és földi várakozásaink ma párhuzamosak, s életünk tengelyébe ezt kell állítanunk.

Gondolatokban gazdag adventet, áldott karácsonyi napokat és küzdőképességgel teljes újesztendőt kívánok kedves Mindnyájatoknak.

Leányfaluban, 2022. adventjére várva.                      Tasi