Serdült Benke Éva

Színek és fények a Virághegy alatt

„Az erdélyi magyar művészet akkor született, Erdély akkor vált művészetileg és szellemileg láthatóvá, amikor leválasztották a Kárpát-medencét kitöltő Magyarországról - amelyben előtte szinte észrevétlenül végezte a maga hivatását-, s bekasztlizták Romániába, egy olyan közegbe, közigazgatási, vallási, értelmi, kultúrtörténeti, morális keretbe, zárkába, amelyből törvényszerűen ki kellett emelkednie másságával, és magasságával.”(Banner Zoltán)

A garabonciás útelágazáshoz érkezett, tudta, csakis jobbra tarthat, de igyekezzen, hogy még alkonyodás előtt elérje a Virághegyet. Sietett, fekete köpenye csak úgy lobogott a szélben, megtorpant, amikor Misztótfalu után, elhagyva a Morgót, majd a Hegyeshegyet, felragyogott az utolsó napsugár a Virághegyen, szoknyája körül a szőlőskertek már homályba burkolóztak, a Rozsály szinte az égig ért a fényben. Minden úgy volt, ahogy a garabonciás látni akarta, tudta, hogy ott van a helyén a Kereszthegy is („a legbálványabb hegy” mindközül, emlékezett Nagybánya „csavargó” szülötte, Tersánszky Józsi Jenő.) Ha a Sólyomkő se mozdult el, akkor a régi Nagybányát is megleli, sietnie kell.

A Virághegy!

Tersánszky, a szülővárosáért mindvégig rajongó, mégis hányszor kicsúfoló, hűséges-hűtlen fia városának, azt írta, hogy a 367 méter magas Virághegy olyan, mint valami tonzúrás barátfej, mely alatt ott terül el a Klastromrét. Hát mindezeket kívánta a garabonciás viszontlátni, a festők hajdani „munkahelyét”. De előbb át kell haladnia a református temetőn, melynek csendes hantjai alatt ott alusszák álmukat a bányai polgárok között a festők is, köztük a legifjabb reménység, Maticska Jenő. De előbb felsétált a Virághegy tetejére, vetett egy pillantást a Gutin, majd a Szamos felé, hogy azt lássa most, mit hajdan a festők, akik összehúzott szemmel nézték a tájat, „fényképezték” a formákat, színeket, de mindenekelőtt befelé figyeltek, mi szólal meg odabent, milyen rezgések, dallamok válaszolnak a táj hívására.

A garabonciást most nem kedvetlenítette el Ziffer Sándor figyelmeztetése a hatvanas évekből: „Jól nézzétek meg, a helyszínen már semmi sincs abból, amit most két éve vászonra vetettem.” Mert eltűntek a fák, a gyümölcsösök, a szőlők megritkultak, közöttük újgazdagok magas kőfallal körülvett villái hivalkodnak. A garabonciás inkább arra emlékezett, amit Tersánszky írt a Veresvízi-völgyről (Veresvíz kis patak volt, nevét a vasoxid által vörösre festett víz színétől kapta), melyben már a XIX. század végétől a kis bányászházakban szállást találtak az ide nyaranta érkező festők: „…ez a város olyan bűbájos volt, hogy már miatta megértettem volna, ha a festők beleszerettek ebbe a helybe. Csupa kert, csupa virág, csupa illat. A kis bányászházak előtt virágágyások, ablakukban virág, mögöttük meg egymásba hajló gyümölcsfák.” Ezt ugyan a garabonciás már nem láthatta, de elképzelte, csoda hát, hogy egyik-másik festő egy időre itt szállást bérelt és letelepedett? Eltűnt innen sok egyébbel együtt a fakádas gyógyvizű fürdő, a virágoskertes-ablakos bányászházak többsége, a Hármas Tölgynél már csak egy padot talált, melyen megpihenhetett. Ült, nézelődött, beleszippantott a levegőbe, érezni vélte a Fokhagymás völgyéből felszálló kénes forrás szagát, amely persze már régen eltűnt a forrással együtt. A homályban látni vélte az 1896-ban Petőfi emlékére emelt oszlopot, amely körül sétálva csipkés napernyők alól a nagybányai szépasszonyok igéző pillantásokat vetettek gavallérjaikra. Itt hajdan sokan megfordultak, beírták nevüket a hely emlékkönyvébe. A garabonciás gondolatban fellapozta ezt a hajdan volt könyvet, mely mára már elveszett, a festők neveit csak a szél susogta: Thorma János, Ferenczy Béni és Noémi, Hollósy Simonné. Iványi Grünwald Béla, Boromissza Tibor, Börtsök Samu, Krizsán János, Czóbel Béla, Maticska Jenő, Nagybánya szülötte, Németh László, író a festők között, és az örök csavargó, Tersánszky: „Bennem szülővárosom úgy él, ahogyan gyermekként, ifjúként megismertem. Tudom, hogy - mint annyi más - ez a város sem az már, mint ami akkor volt.”

Ezt a garabonciás is tudja, nem is próbálja a múltat a jelenben megtalálni, ezért nem a falansztert idéző lakónegyeden át folytatja sétáját, hanem a Zazar menetén igyekszik a Liget felett emelkedő Jókai–domb felé, amelyre egyszer, de ez már régen volt, 1876-ban a városba látogató Jókait ide kísérték fel tisztelői. Nem a nagy mesélő nyomait keresi itt, hanem azt a fészert, a hajdani szénatartót, melyet a Münchenből 1896-ban Hollósy Simon festő növendékeinek tiszteletére sietve „faműteremmé” alakítottak a város művészetet tisztelő polgárai, hogy legyen hely, ahol a növendékek nyaranta alkothassanak. Ki gondolta volna akkoriban, hogy a növendékek mesterükkel együtt ott is ragadnak, el se mennek, sőt új mesterek és festőpalánták érkeznek, elbűvöli őket ez a nagybányai táj. Festőállványaikat felállítják a füves rétre, nézik a távolt és a közelt, nézik a fényt és az árnyékot, és maradnak ott még sok, sok évig. „Soha nem volt még ilyen szép iskolahely a világon, sem ilyen áhítatos munka, mint itt, nem folyt sehol.”-emlékezik vissza Réti István.

„Az én akadémiámat építem újra és újra az erdélyi művészet s egyben az erdélyi alkotó szellem épületét, hirdetve, hogy mindenkinek a téglájából áll össze.” (Banner Zoltán)

Itt és így bontakozott ki a XX. századi magyar modern festészet, 1902-től már szabadiskolává vált, elméleti anyag helyett az érzelmi benyomásokon alapuló festészetet követték, de mindezt már a múltba visszatekintve írják le a festészetet tanulmányozók, akkoriban senki nem tudta, hogy új festészetet művel, ha ecsetet vesz a kezébe. Mi volt a fontos, miről beszéltek a mesterek? „Kelet felé, ahonnan a Zazar folyt, rikító sárga köves medrének közvetlen szélén malomárok húzódott, és látni lehetett gyönyörű, ősi tömörségében, fehéren lángolva teljes épségében az akkori pénzverde építményét a várfallal és kerek, zömök bástyájával. Az ég alján lila bércekés az előtérben, a folyó másik oldalán méregzöld lombtenger. Ezt elöntötte a kora délutáni nap. És valami felséges színtobzódással kápráztatta el a szemet az egész.” (Tersánszky) Hát erről beszéltek a mesterek.

A Ligetben tétován álldogáló garabonciás szomorúan állapítja meg, hogy az ember az évtizedes szorgos „munkájával” mindent lerombolt, kiirtott abból, amit érdemes lett volna megtartani. Nem csak a régi városkép tűnt el, átadva helyét kezdetben a szovjet mintára felépített tömbházaknak, melyeket maguk a szovjet tervezők mint modern építészetet prezentáltak a fejlődő bányaipar jegyében, de eltűntek a szép csendes fasorok mögött megbújó házak, helyükben a sok száz lakót befogadó blokkházak nőttek ki a földből, eltűnt a régi kedves állomás, a Zazar tiszta vize, , eltűntek a fenyők, , a Ligetben magasra nőtt gyertyánok. A Jókai-dombra felsétálni már senkinek nincs kedve. Halála előtt pár évvel Tersánszky úgy érezte, mindent elvesztett, ami számára Nagybányát jelentette: „Egy álmom szinte számon kérte tőlem, miért nem látogatok el Nagybányára? Ma a meggondolás teszi, hátha nem lelem a Liget fölötti fenyves hegyoldalban a bedeszkázott szénatartóból való festőiskolát sem, aminek fala tele karikatúrával, ami egy darab művészettörténet, ami múzeumba való műemlék? Hátha a piactér is más? Átépíthették a cintermet is. A régi emberek butasága csak passzív volt, a maiaké azonban aktív, rontanak, bontanak, és dacos építésnek nevezik ezt!...Tehát, azt kérdezem, magamtól, hogy ha lelkünkben van egy gyönyörű élettől teljes kép, ne őrizzük-e meg azt a maga mivoltában?” Bizony jól érezte az író, hogy nem leli meg a régi Nagybányát, de ha valahogy lecsalogathatná Kiskunhalasra a hajdani város festett mását a rég elpihent mester, aki már csak az égieknek játszik pikulán, mikor erre kedve kerekedik…álom, mint minden egyéb a múltból.

„A nemzet soha nincs semleges állapotban. Virágzik vagy halódik. ha az író, a művész ezt nem érzékeli, s nem áll a virágzást elősegítő erők oldalán, nem alkothat maradandót.” (Banner Zoltán)

A garabonciás lassan a régi piactér felé-amit mai bányaiak régi főtérnek neveznek - indul, jól ismeri mindenik jeles épületét, hajdanán Mund Hugó örökítette meg az akkori város „agoráját” a piaci nyüzsgéssel, forgatagával. „A híres nagybányai fazekasipar remeklései, a tarkabarka cserépholmik ott sorakoznak a közvetlen a borkutasok mögött. Másutt a környékbeli oláhok rikító színű átalvetős, tüszős, gubás, katrincás sorai. Mellettük a koltói magyarok fekete kötényes, kék zekés népe. És a többi jellegzetes vásári figurák. Üstös, kanalas, teknős cigányok. A köteles csizmás ködmönös sátrak. Fura magaskasos szekerek. És a nyüzsgés mögött a „Szt. István építette ezeréves”, magányos, kockakőből rakott torony. Hát ez megkapó, lenyűgöző, új különös kép volt.”(Tersánszky) A piactér mellett a negyven méteres István torony magasodik, mely építésétől kezdődően (valószínű a XIV. század) az aranybányászok és aranymosók alapította város szimbóluma volt és maradt. Ennek a kultikus toronynak semmi köze az új történetírás szerinti Nagy István -Stefan cel Mare - moldvai fejedelemhez.

A garabonciás áll a tér délkeleti sarkán, mintha hallaná a törött tengelyű batár érkezését, melyből fürgén pattan ki a költő, hogy ifjú feleségét kisegítse, és a fogadóban szobát kérjen. Itt áll ma is a XVIII. században épült Fekete Sas fogadó, falán a tábla még őrzi Petőfi és Szendrey Júlia nevét. Balra pedig, a tér keleti oldalán ott magasodik a büszke ódon épület, a Hunyadi ház a XV. századból, a zömök és csodaszép középkori épülettel az idő se bír, elpusztíthatatlan. A garabonciás tovább leltároz, számba veszi a Lendvay házat is, melyben egykoron Lendvay Márton, a reformkor egyik legjelentősebb színésze, a hölgyek bálványa született, aki 1848. március 15-én a Nemzeti Színház színpadán Bánk bánt játszotta Laborfalvi Róza partnereként. (Kettőjüknek közös gyermeke volt Kisróza, majd tőle születik tovább Jókai Róza, az örökbevett unoka, Feszty Árpád felesége.) Lendvay igazi „sztár” volt, mosolygott a garabonciás. Tudjuk-e, ebből a városból még hány híresség gazdagította a nemzet Pantheonját?

Hirtelen felragyog a keleti láthatáron a „festők kupolája”, a református templom teteje, pontosan itt a téren állhatott a festőállvány, bárki is akarta festeni, csak innen lehetett jól rálátni, a nap bármelyik szakában, ezt a képet mindenki ismeri, se festőt, se bámész műélvezőt, senkit nem hagyhatott hidegen a látvány. Kupolája hol bíborvörös, hol barna, néha zöldesben játszik, egy darabja volt a festők Nagybányájának. „Elmentünk a pirossüveg kálvinista templom mellett a Híd utcán, amely a kálvinista Róma, Debrecen nagy templomának mintájára épült. Csak nem két, hanem egy toronnyal…” (Tersánszky.) Ott, a piactéren jártak-keltek a festők, be-beültek egy pohár jófajta borra a cigánypecsenye mellé. Ültek a kockás abroszos asztalok mellett, vitatkoztak a művészi felfogásokról, beszéltek a nőkről, hallgatták a cigányt, énekeltek, maguk is hegedűt kaptak kezükbe és siratták az ifjúságot, szerelmet. Hol meg tudták adni tartozásukat a főúrnak, hol nem, hol további hitelt kértek és kaptak is, volt, hogy egy elkészült képpel fizettek, Nagybánya szerette a festőit.

„Nincs az a közeg, fórum, amelyen bemutatható lenne: milyen hatalmas a húszadik századi erdélyi magyar művészet. Nem mennyiségileg, tehát méreteiben, bár az is rendkívüli, hanem nagy művekben. Egyedül a művekkel való folyamatos érintkezés által lehetne érzékelni ezt a minőséget és hatalmasságot.” (Banner Zoltán)

A nagyváros forgataga nem hiányzott a festőknek, ha kifeszíthették a Zazar partján a festővásznat. Érzékeny lélekkel és éles szemmel figyelték a természetet, a tájat, mit ragadhatnak meg az örökkévalóság számára: egy villanó piros szoknyát, egy virágzó almafát, a fűben fekvő olvasó nőt, mellette a vörösre aranyozott szalmakalapot, vagy a Zazarba követ dobáló fiúkat, a művésztelep szomszédságában élő család mindennapjait, a mezőről hazatérő batyuját görnyedten cipelő nénikét, a fa törzséhez támaszkodó, az ágak között trillázó madarat figyelő nőt. Megannyi pillanat, megannyi történés, melyet örökre képbe zár a festő ecsetje. Mindennapos látvány volt a festőállványt cipelő (bár sokszor a festők nyomába eredő kíváncsi fiúk vállalták a teherhordó szerepét), a kiválasztott téma felé ballagó festő látványa, ezek a mi festőink, mondogatták büszkén a bányaiak. Velük együtt élt a város, ismerték őket, számon tartották az új érkezőket, nehezen szakadtak el a távozóktól. Ha kellett, hiteleztek nekik, nem sürgették a lakbért. Magyar Barbizon volt ez valóban, mondogatta magában a garabonciás, a város és a festők együtt éltek, a festők megtalálták a varázslatos tájat, a város büszke volt művészeire.

„Felmásztunk a Kereszthegyre. Ez a hegy szabályos kúp alakú, erdős hegy, valahogy a legnagybányaibb mind közül. Tiszta időben a Kereszt-hegy testes tetejéből füstfelhő gomolyog ki, akárcsak egykori tűzhányó korában álmodná vissza magát. a füst persze onnan származik, hogy a Kereszt-hegy csúcsán van a környék legnagyobb aknája és a lent dolgozó emelők füstje száll ki az akna száján. És ezer méteren jóval fölüli Rozsály, havasi eper, sziklás havasi legelőin szintén. Be szép volt ez!” - idézi fel emlékeit Tersánszky.

És a képek? Hova kerültek, kihez? Amikor a festők tovább álltak, mert vágyták megismerni a világot máshol is, talán vitték magukkal a képeket? Nem valószínű. Nagybányán mindenki „szakember” volt, értett a festészethez, megvette, gyűjtötte a képeket, aztán továbbadta, amikor úgy esett, az új gyűjtőknek. A képek vándoroltak, lekerültek a szolid polgári családi házak faláról, és egyszer csak kikerültek a nagyvilágba. Vitték Nagybánya hírét, mert bennük volt minden, ami a kisváros Nagybányára jellemző volt, a meleg kék, a lágy szürke, a csillogó fehér, mindaz, amit a későbbi műértő szemek megláttak bennük. Ezekből a képekből össze lehet rakni a századforduló Nagybányáját. És annak, aki ebben élt, életre szóló emlék, élményforrás volt: „…szinte a nagybányai festőiskolával nőttem fel. Elemi iskolás gyermek voltam, amikor a Hollósy festőiskola táncvigalmáról nővéreim hajnalban tortaszeleteket hoztak haza nekem. Aztán a többi utcagyerek társaságában én is hordoztam a kazettát és állványt a festők után….Maticskának, akivel iskolában jártam, csaknem én fogtam le Perlott Csaba Vilmossal együtt a szemét a halálos ágyán.”(Tersánszky Józsi Jenő)

„…arra a csodára akarok emlékeztetni, ahogyan veszteségeink hamvaiból megelevenedett főnixmadárból felemelkedtünk, arra, hogy csak olyan kiválasztott népközösség képes a létét veszélyeztető drámai helyzetben eleget tenni küldetésének, mint a magyarság, mert az volt a küldetésünk, hogy megmutassuk az európai nemzeteknek, hogy a népeket a szellem és a lélek vezérli, nem az erőfölény, a hatalom és az érdek.” (Banner Zoltán)

És elindultak a képek, vitték magukkal Nagybánya színeit, fáit, virágait, embereket, házakat, a Veresvizet, a virágos ablakokat, a Ferenczyek házát, a piactéri nyüzsgést, a református templom kupoláját sok, sok színével együtt, a Ligetet, a téli utcán ballagó bivalyfogatot, a kék jégen korcsolyázó fiúkat, a Pénzverdét a Zazar mellett, a piacot körítő gesztenyefákat, a Zazar partján lovakat áruló cigányokat. Mindez annak volt köszönhető, hogy a festők ki mertek és ki tudtak jönni a műterem falai közül, szétnéztek a kinti világban, szabadon festettek kint, a szabadban. És láss csodát, ismerte fel a garabonciás, mindez pezsdítő hatással volt a városra, a polgárok elismerték művészetnek a festészetet, gyakran a festő mögött állva követték a kép megszületését, hogyan jelenik meg a táj az ecset alatt. És megszületett az új festészet, a nagy közösből egyéni utak váltak ki, minden művész elindult a választott útján, de megőrzött valamit abból, ami összekötötte őket, amit Nagybánya tanított nekik. A képek túlléptek a szülőföld határán, európai rangúvá értékelődtek, az erdélyi festészet megjelent sok galériában a világon. A képek túléltek két világháborút, Nagybánya lakói többször cseréltek állampolgárságot, de Thorma János növendékei nem feledték az útravalót, melyet mesterüktől kaptak: „Ne feledjék, a művészet kötelez. A művész felelős hazájának, népének, nemzetének.”

A garabonciás peregrinálása véget ért a kiskunhalasi Thorma Múzeum kapujában. A hazahívott képek úgy sereglettek a hívó szóra, mint életben maradott öregdiákok az alma mater hívására. Európa országaiból az erdélyi gyűjtők indították Kiskunhalasra 2021 őszén magángyűjteményük legszebb nagybányai darabjait. Ez az ősz egybeterelte a várost, a művészeket, elhozta ide, a mester Thorma János szülővárosába a hihetetlen színek ragyogását, a képekből áradó múlhatatlan szépséget.

A hajdani nagybányai festőket negyvenkét festő képviseli ezen az őszi tárlaton, így él tovább a nagybányai festőiskola szellemisége Kiskunhalason.

„Egy nagy művészi élményben feloldódott a magányosságod. Valami olyan közös ajándékban részesültél, ami napokig meghatározza kapcsolatodat az emberekkel, azokkal is, akik nem vettek részt ezen az eseményen.”

„Az erdélyi magyar művészet sohasem volt olyan gazdag, mint a mögöttünk hagyott 50-60 évben (írom ezt 2004-ben) amikor majdnem összes- anyagi és szellemi-javainkat elvesztettük. Mintegy kárpótlásként született és nőtt fel ennek s bő fél évszázadnak a csodálatos irodalma, színházművészete, képzőművészete, közművelődése, hogy otthona legyen a léleknek, mely egyre inkább elárvult, elkeseredett, haldokolt. ( „Nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat”) s mi erről példát adtunk Európának.” (Banner Zoltán)

       2021. október