Dancs Rózsa

APÁM EMLÉKEZETE

 „Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.”

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

Halló, édes fiam...

Még most is a fülemben ül sírásba csukló hangja. A hang, amelyet azóta túlságosan gyorsan szaporodó halottaim hangjával együtt emlékeim közé helyeztem. Érzelmesség nélkül próbálom megidézni némelyiket, csakhogy megbizonyosodjam, nem fakult-e el a színük. Még nem, még mindig nem, de most már egyre élesebben fáj a melléjük hívatlanul is odatolakodó kép egy-egy helyzetről, arcról, mozdulatról...

Január 19-én volt halálának évfordulója. „Halló, édes fiam...” Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindünktől. Tudhattam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyúról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből?

Szűk három hét múlva már temették is... Búcsúztatóján a lelkész azt mondta, hogy „édes volt a szava”. Én azt mondom: Apám volt, nem biológiai értelemben. A köznyelv mostohaapának nevezte, én nevelőapámnak hívtam, ha kellett tisztáznom hivatalosan a dolgot, soha nem mostohának. Mert ő édes volt, alaptermészetéből fakadóan az.

Azt hiszem, édesapám halála pillanatáig hitte, hogy valamilyen nagy félreértés van a világon. Nem tudta elfogadni például, hogy 1étezik olyan játszma a láthatatlan kártyaasztalok körül, amelyik éltáblára, kitüntetésre juttatja a semmirekellőket, a szakmai analfabétákat, akik még a szerszámot megfogni sem tudják, nemhogy dolgozzanak, ne adj Isten, esetleg termeljenek is vele. Minden évben türelmesen végigmosolyogta az alkalmi gyűléseket a bútorgyári étkezdében, ahol ő szakmai öregnek számított. Majdnem mindenkit tanított a mesterségre, akik aztán csoportvezetők, al- és főigazgatók lettek, hatalmasságok a semmittevésben, amolyan sef-desemmiségek. Titokban pedig mindig reménykedett, hogy hátha eszébe jut valamelyik újsütetű élmunkás elvtársnak, hogy megköszönje neki, János bácsinak, hogy megtanította gyalulni, fűrészelni, enyvezni, fényezni. De ilyen csoda soha nem következett be. Bö1csen vette tudomásul a komédiázást, bár a fejét csoválta, és nemlétező bajusza alatt mintegy magának sziszegte hitetlenkedve: „Azt a huncut mindenségit neki!”, és csupán nekünk, otthon, ebédnél mondta el, hogy most is, és megint csak a butaságot tüntették ki.

Nem volt párttag, tehát nem volt beavatva a nagy hazugságok finom árnyalataiba. Pedig megélt két világháborút. Ezért aztán mindig intett: – Fiaim, soha ne tanuljátok meg az ilyenfajta politikát. Csúf dolog az, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik. Mi meghallgattuk, de nem nagyon adtunk arra, hogy mi is ment végbe azokon a díjkiosztásos gyűléseken, hiszen édesapánk ezt is humorba csomagolva adta elő, mert mint mindig, ilyenkor is ügyelt arra, hogy körülötte a kacagás, a jókedv ne fogyjon ki. Munkáján kívül számára a jófajta életérzés volt a legfontosabb, ezért állandóan énekelt. Ő csak nótázva tudott dolgozni, és kiapadhatatlan volt a vicckészlete. Hogyan is sejthettük volna mi, virgonc fiatalok, hogy fájt neki, nagyon is fájt ez a szervezett igazságtalanság. Csak édesanya ment mindig ilyenkor utána egy tálka kompóttal a kis otthoni műhelybe, ahol intarziás dobozkáit fényezte gyönyörűre. Nyilván ez egyfajta búfeledtető kedveskedés volt anyánk részéről, gesztus, aminek a jelentését csak ők ketten értették.

És mert ilyen volt, sokan betértek hozzánk mindennap, bár csak éppen azért –mondták –, mert arra jártak, nem akarták elkerülni a házunkat. A legvadabb porciós világban is jutott minden vendégnek legalább egy tányér leves aztán. Vacsora után mindig a sötét konyhában szundikált egy ideig a sezlonyon. Egy este, amikor édesanyám is átlépett a szomszédba, Győző bátyám pedig valamelyik alkalmi menyasszonyával randevúzott, apánk szokatlan szöszmötölésre ébredt. Valaki csámcsogott mellette, a Győző számára kikészített vacsorát falta. Egy idegen férfi. Édesapámtól karnyújtásnyira volt a villanykapcsoló, felgyújtotta hát. A „vendég” zavartalanul majszolt, zabált tovább, dézsmálta a szalonnát, juhtúrót, paradicsomot, kenyeret. Apám szótlanul odabólintott a behemót forma, piszkosan sötét betolakodóra, aki rá se látszott hederíteni a házigazdára. Hetek óta lézengtek a székely kisvárosban ezek a moldvai vendégmunkások, mindenki látta már őket. Hogy mi mehetett végbe bennük külön-külön, ki tudja. Sejthetően a magyarul nem beszélő komában sok gondolat nem villoghatott, mert, mint egy vályúhoz szabadult vad, habzsolt. Gondolom, azért támadásra készen... Apám pedig megvárta türelmesen, fektéből fel sem emelkedve, hogy körülbelül jól lakjék a jámbor. Csak akkor szólította meg, próbaképpen először magyarul, amire nem kapott feleletet: – Maga mit keres itt? – ismételte meg a kérdést románul. – Eszem – volt a válasz. – De nem a maga vacsoráját – próbált világosságot gyújtani édesapa a szegény ember agyában, aki viszont kijelentette, bogy ő onnan nem megy el, mert attól kezdve ő ott lakik, a ház az övé. Merthogy ugye, ő az „ősök”, az uralkodó nemzet gyermeke. Édesapám még megkockáztatta: – Maga mit szólna ahhoz, ha én ülnék így be a maga házába ott, Botoşani-ban? – Megölném – hangzott egyszerűen és a legtermészetesebb hangon a replika. A „kedves” epizód végére aztán a rendőrök tettek pontot, akiket hazaérkező édesanyám hívott ki. (Még akkor nem kaptak utasítást az ilyen jellegű honfoglalás támogatására.) A gumibot néhány jól irányított ütésére volt hajlandó elmenni a legény, kiabálván közben, hogy ami a „bangyiné”, az jogosan az övé is, hiszen az ősei...

                                                           *

Az intarziás berakás az asztalosmesterség művészetét jelentette. Apró furnírdarabkákból mintákat illeszteni bele a nagy egészbe nem volt kis dolog. Csak a legjobbak tudtak szinte csipkeszerű megoldásokat produkálni, ezért nagyon magas volt az ára egy intarziás ebédlőnek, hálónak, irodai berendezésnek. A pártházak, a különböző megyék első titkárai rendeltek a háromszéki kisváros asztalosüzemében Mozaik bútort – hadd adjuk ezt a nevet neki! –, más álmodni sem mert volna róla. Édesapám otthon miniatűr dobozkákon, tálcákon gyakorolta, próbálgatta a gyárban nagyban folyó lehetőségeket. Fiatal munkatársainak segített túlórában elkészíteni saját maguk csodabútorát, ugyanis az ott dolgozók ezt jutányos ár ellenében megtehették. A Mobila Bútorgyár vezetősége engedélyezte, hogy az üzem berendezéseit használva ki-ki munkaidő után dolgozzék rajta. De még így is kevésnek volt módja arra, hogy kihasználja a kedvezményt. Az én apámnak sem. Mert egyetemen vannak a lányai, a fia is tanul még. Egészen nyugdíjaztatása előttig. Ekkor azonban leültek édesanyámmal, és hosszas tárgyalás után elhatározták, hogy nekik is lesz Mozaik ebédlőjük. Őmaga fogja elkészíteni. Lassan megy, mondta, de amíg leköszön, meglesz vele. Én közben már végeztem, így az ára is könnyebben összejön.

Ettől kezdve mindennap a Mozaik volt a téma otthon. Mint a kisbabát, úgy vártuk. Minden mozzanatot tudtunk, ami vele és érte történt. Szépen fejlődött, mert a fiatal munkások mind akartak segíteni jeltelen mesterüknek. Azt is tudtuk, hogy ilyen szeretettel, ilyen tökéletesre bútort nem készített a csoport még soha, mert a tanítványok azt akarták, hogy szép emléket, a legszebbet vigye magával a nyugdíjba vonuló „Jánoska bácsi”.

Mit tesz a szeretet? Lelkessé, boldoggá, szinte feldobottá varázsolta édesapát, aki pedig az élet minden dolgát mérsékelten élte meg. Természetéből fakadó óvatossággal próbálta magát így megkímélni a felesleges csalódásoktól. De most lelkes volt. Türelmetlen. Ezt sem tapasztaltuk még nála, a türelmetlenséget. A szobafestést anyánk nem szervezte meg idejében, nyughatatlankodott, pedig az ebédlő most már befejezés előtt áll. – Nyolcadik hónapban van már a baba – tréfálkoztunk vele. – Jól van, majd meglátom, mit szóltok, amikor beteszünk mindent a helyére. Gyárfás fogja a szállítást megoldani. Csak éppen meg ne karcolják a csomagoláskor! – Remélem, lesz tükör is benne, legalább a vitrinben – mondta a testvérem, aki azóta is szereti a tükröket maga körül. – Minek a tükör abba? – heccelte apánk. – Olyan fényes, hogy tükör nélkül is visszanevet rád a kis majom.

Így vártuk a bútort. Még csak egy hét, még két nap csupán – nos, holnap megérkezik.

– Jönnek az emberek, segítenek, talán jó lenne valamivel megkínálni őket – aggodalmaskodott fölöslegesen, hiszen tudhatta, hogy édesanya már mindennel elkészült. Sütött, főzött, köményes pálinkát is vegyített... Reggel úgy mentem Kőröspatakra tanítani, hogy már este az új bútor vár az utcai szobában. Egész nap elképzeltem szüleim boldogságát, amint körbeállják, mustrálgatják a gyönyörű szekrényt, megsimogatják egyenként az asztalt, a székeket, a tálast. Mert hát mit is valósítottak meg dolgos életükben? Konkrétan felmutathatót? Három gyereket – sok-sok betegséggel, iskoláztatással és mindazzal, ami ezenkívül még velejárója az utódnevelésnek –, a házat és most ezt, az intarziás ebédlőt. De ez most már az utolsó, azért más... Amikor beléptem az ajtón, valami súlyos nyugalom vágott az arcomba. A szüleim a konyhában üldögéltek csendesen, a testvéreim nem voltak otthon.

– Nos, itt van? – kérdeztem, de tudtam, hogy igen a válasz. – Nincs itt. Sinaián van. Azt hittem, hogy újabb viccet talált ki az ugratásomra. Nemsokára azonban megtudtam, hogy igazat szólt. Amikor csomagolni kezdték a fényes bútordarabokat, megjelentek a predeali román „megrendelők.” Kacagva, hogy „Hohó, ezt most mi szállítjuk!” A műhely döbbent csendbe némult. Levegő után kapkodó édesapám vállát jól táplált, finom öltönyt viselő, nyakkendős elvtárs úr veregette meg barátságosan:

– Moşule, ez szép munka volt. A következő rendre is igényt tartok... Na, itt van egy kis csubuk, ne búsuljon –, és heherészve pénzt nyomott az enyves nadrág zsebébe. Mindenki őket nézte. Apám lassan kezébe vette a 100 lejest, megforgatta, majd akkurátusan a zavartan pislogó vállalati igazgató zakójának a gomblyukába húzta.

 Ez magát illeti meg, Igazgató elvtárs – és ugyanúgy, mint az imént neki, „barátságosan” megveregette ő is a hirtelen nagyon kicsire zsugorodott igazgató lekonyuló, szervilis vállát...

Apám volt, az édesapánk. „Nem volt nagy és kiváló, / csak szív, a mi szívünkhöz közel álló”, akinek utolsó szava még most is itt sír a fülemben:

– Halló, édes fiam...

Kanadai testvérlapunk a Kalejdoszkóp – Magyar-angol folyóirat

                                       főszerkesztő Dancs Rózsa 

TELCHNÉ DANCS RÓZSA RÉSZLETES SZAKMAI ÉLETÚTJA

Érmihályfalván született, szülőföldjének azonban a háromszéki Sepsimagyaróst és környékét tekinti, ahol gyermekkorát töltötte. Magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanárként dolgozott Sepsiszentgyörgyön 1987-ig, mielőtt két kisgyermekével, Katinkával és Tamással elhagyta Erdélyt. Az ausztriai menekülttáborban eltöltött közel egy esztendő után gyermekeivel kivándorolt Kanadába.

1988-ban érkeztek oda. Egy új, az emberi méltóságnak megfelelő egzisztencia megteremtése közepette a Torontói Egyetemen – U of T - elfogadtatta diplomáját mesteri fokon és kibővítette tanulmányai sorát még könyvtár-szakkal és számítógép-ismeretekkel a Torontói Egyetemen, majd állást vállalt köz- és iskolai könyvtárakban. A torontói Upper Canada College-ban, a Szent Erzsébet-egyházközség által fenntartott hétvégi magyar iskolában, a Magyar Házban működő Arany János Iskolában és a Helikon Középiskolában szülőföldjüktől elszakadt kiskorú honfitársainak mutatta meg a magyar nyelv és irodalom minden szépségét. „Nyelvklubnak” becézett magániskolát alapított, hogy angol, skót, spanyol, olasz, német anyanyelvű felnőtteket is eljuttasson legalább az alapfokú magyar nyelvvizsgáig. És mindeközben boldog volt, mert a magyar nyelvet ott, az idegenben újra „szabadon használhatta, megélhette, gazdagságával dicsekedhetett”.

Dancs Rózsa második férjével, Telch Györggyel Sigma, illetőleg Kaleidoscope Publishing néven megalapították könyvkiadói vállalkozásukat, hogy lehetőséget adjanak a közlésre azoknak a honfitársaknak, akik nem tudnak gondolataikkal, érzéseikkel a kereskedelmi kiadókhoz betörni, de kiadványaikkal a történelmi ismereteinket képesek gazdagítani.

Ezzel egyidőben, 1998-ban Rózsa útjára indította a kanadai magyar diaszpóra egyetlen, Kalejdoszkóp - Kaleidoscope című, kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot is, amely azóta – rövid megszakítással – minden második hónapban megjelenik. A folyóirat kiadó főszerkesztőjeként 2010-ben elnyerte a Budapesten székelő Szervátiusz Alapítvány Szervátiusz Jenő-díját.

Legújabb, immár két éves vállalkozása a Bobó Bóbitája c., Észak-Amerika egyedüli gyermeklapjának a megjelentetése. Több mint ötven könyvet szerkesztett, saját magyar és angol nyelvű írásai több antológiában megjelentek, némelyik esszéjéért díjazták mind az Egyesült Államokban, mind otthon. Önálló gyűjteményes kötete, a Vaddisznók törték a törökbúzát második kiadása a Kairosz Kiadó gondozásában óriási könyvsiker volt 2010 őszén, amikor Rózsa 15 alkalommal találkozott az olvasókkal Ausztria és Magyarország különböző városaiban, 2011-ben pedig szűkebb pátriájában, Székelyföldön. Szerzői estjein Dancs Rózsa természetesen az általa kiadott-szerkesztett, Márai gondolataival büszkélkedő Kalejdoszkóp folyóiratot - miszerint „Nincs más haza, csak az anyanyelv” – és általában azt a széles körű tevékenységet is bemutatta, amelyet délvidéki születésű férjével együtt az észak-amerikai magyar diaszpórában a magyar nyelv és kultúra megőrzéséért végez. A Jakab Antal Keresztény Kör által szervezett 2010-es könyvbemutató-sorozat fővédnöke, Balogh Zoltán akkori államtitkár a következő szavakkal értékelte nem kis áldozatot vállaló helytállásukat: – „Köszönet és megbecsülés illeti Önöket, mert nem szűntek meg magyarnak lenni, mert »tűzvigyázókként « őrzik a hazaszeretet lángját és új tüzeket szítanak áldozatos munkájukkal”   

Ahogy Miska János írja bevezetőjében, kötetével Dancs Rózsa „Sepsimagyarósnak adózik az olykor szürrealista színekben ecsetelt, vallomásszerű elbeszéléseiben, amilyen a kötet címadó, feledhetetlen írása. Lírai hangú visszaemlékezése az ’56-os szabadságharcról egyedülálló, a kisebbségi sorsba kényszerítettek lelkében visszhangra talált nemzeti küzdelem megrázó dokumentuma.” Ezt a kötetet - lapszerkesztő mumkájával együtt - az Amerikai Egyesült Államokban működő Cleveland-i Magyar Kongresszus az Árpád-Arany-éremmel jutalmazta.

E gazdag magyar nyelvre való utalás kötetében is többször vissza-visszatér, egy helyütt így jut el hozzá a töprengésben: „Megérte felhagyni az otthont, a szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá? Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel is az Isteni Gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet, érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem tisztességet és tiszteletet parancsoló, megtartó erő.”

2012-ben jelent meg A torontói magyar közösség emlékkönyve 1938 – 2011. című könyve a Kaleidoscope Publishing gondozásában, amely hiteles, dokumentum értékű összefoglaló munka, különös tekintettel a magyar diaszpóra valamikori legnagyobb magyar házának a történetére.

2014 őszén jelent meg Pokoljárás című, Sorsok az egykori romániai abortusztörvény idején alcímmel ellátott könyve a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában, amelyet hatalmas sikerrel mutatott be több mint tizenegy magyarországi és vajdasági városban novemberi és decemberi körútján. „Ez az irodalmi igénnyel megírt, roppant olvasmányos mű … a reményt villantja fel, mi több, a meggyőződést, hogy nincs olyan kilátástalannak tűnő helyzet, amelyből ne volna kiút - feltéve, hogy ehhez az emberben van elég akarat, elszántság és hit… a kis Jézus megszületésének ünnepére készülünk, de látjuk a család napjainkban jellemző válságát és a globális világból a szétzúzására irányuló, intézményesített törekvéseket. Innen máris eljutunk  népességfogyásunk problematikájához. Ebben a gondolkodásban csodálatos példát ad korunknak Dancs Rózsa, hiszen megmutatja nekünk, milyen az, amikor semmi sem számít, semmilyen problémahalmaz, egy számít csak: hogy a fiatalasszony eljusson hivatása legtündöklőbb pontjához: az anyaság megéléséhez. A könyv megjelenésének időzítése sem elhanyagolható. A temesvári események 25. évfordulójának küszöbén vagyunk, amikor különösen hangsúlyosan irányítjuk figyelmünket arra a korra, amit Tőkés László kulcsszerepe folytán Románia maga mögött hagyott. Ez a korszak időben még túl közel van hozzánk, sok mindent tudunk már róla, de sok mindent még nem. Dancs Rózsa egy olyan kérdést jár körül és tár fel a diktatúra évtizedeiből, amelyet mindez ideig - ilyen részletekbe menően, ilyen komplex módon legalábbis - még nem járt körül és nem tárt fel senki.” (Varga Gabriella)

Dancs Rózsa tagja a Magyar Írószövetségnek, a Kanadai Magyar Diaszpóra Tanácsnak, a Kanadai Magyar Nők Szervezetének, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, az Cleveland-i Árpád Akadémiának, a Magyarország Barátai Alapítványnak.