| 
	Ködöt szúrkálók, süketek párbeszéde 
	az értelem vak lovagjainak kerekasztala 
	Arthúr király a sohasem- volt és a Grál 
	aminek illatát érezni már nem lehet Európában 
	és a dús párát lehellő trópusi  
	esőerdőket sírató rabszolgák  
	utódainak énekei, amint síratják azt, amit 
	 mi büszke európaiak nem is ismertünk 
	soha, hacsak nem Teleki és Széchenyi 
	grófurak naplóiból 
	és azokból a mesékből, amik az angol betegről szóltak 
	azokról a hősökről, akik 
	 nemcsak végigjárták, de megértették 
	 Afrikát és Ázsiát és Amerikát és a világ 
	 nagy sivatagait és nagy erdőségeit és hegyeit 
	 az új Körösi Csomákról, a Vámbéri Árminokról, a 
	Jakabos Ödönökről, az Erőss Zsoltokról és  
	mindazokról a székelyekről, akik soha 
	 nem indultak el otthonról semerre se, 
	mert tudták, hogy az otthont őrizni kell 
	mindig, mindörökké és minden körülmények között 
	és nem tudom, hogy a tibeti-angol szótár, 
	a Nanga Parbat meghódítása, a Szaharáé és Madagaszkáré 
	vagy éppen az ázsiai iszlám szultánságoké 
	Kínáé és Indiáé… a nagyobb erény 
	vagy éppen az otthonmaradók mindennapi vitézsége 
	amivel évezredek óta őrzik  a  
	Kárpát-hazát?! 
	Szúvasodom, izmaim-inaim ernyedten csüngenek  
	 és naponta veszítem el hólyagom csatáit 
	emlékezetem mint lyukas harisnya 
	életem folyása oly lassú már, mint Gangeszé 
	a deltában és a sok lerakódott iszaptól 
	emlékeim már fuldokolnak 
	de mikor újra felkel a ködszítta nap 
	akkor bizodalommal fordulok 
	minden kedves emlékem felé, mert tudom 
	hogy ők továbbsegítenek az el-nem- fogyó utakon 
	és láthatom, újra láthatom 
	mindazokat a kedves tájakat, amiért annyian 
	futottak a világ végére , hogy mind boldogabban térjenek haza 
	édes szülőföld 
	 a te ígézeted nem enged és soha nem engedett 
	 csak ideig-óráig elveszni a világ nagy 
	vonzásaiban.  
	Vissza, vissza, kiáltja minden és én 
	száradó ágaimmal árnyékot kínálok 
	 a nálam is szomjazóbb vándoroknak 
	hogy végre megpihenjenek. |