VÁGI BARBARA

Origo  2021.01.26.

Székelyföld hitet, erőt és gyökeret adott, Magyarország pedig szárnyakat

   (részletek)

Tizenkilenc évesen egy hátizsákkal a hátán, kezében egy kék virággal állt a józsefvárosi piac előtt Benedekffy Katalin. Egy seftes busszal érkezett Temesvárról, mert elhatározta, Magyarországon szeretne tanulni. Rengeteget tanult, küzdött, mert – ahogy mondja - hajtotta valami. Mesterei – Tokody Ilona, Laki Krisztina és a világhírű mezzoszoprán, Hamari Júlia – segítették a pályáján. Azóta nemcsak Magyarországon lett híres énekművész, hanem fellépett Amerikában, Svájcban, Ausztriában, Izraelben, Németországban és Spanyolországban is…Most az Operettszínházban próbál – a tervek szerint márciusban mutatják be a Nine című darabot. De amint megnyílhatnak a színházak, a Soproni Petőfi Színházban a Stabat Matert énekli. Egészen különleges ez az előadás, mert szimfonikus zenekar kíséri, a színpadon pedig egy csodálatos, szakrális balettelőadást láthat a közönség. Benedekffy Katalin azt mondja: rendszeresen hazalátogat Nagygalambfalvára, ahol született. Otthon feltöltődik, beszélget az emberekkel, meghallgatja őket, hogyan látják a világot az ottaniak, aztán felmegy a Madarasi Hargitára és énekel. Úgy érzi: ott, a hegyen közelebb van Istenhez. Interjú Benedekffy Katalinnal.

-Nagygalambfalván született. Mikor figyeltek fel a szülei a különleges tehetségére?

- Úgy mondják a szüleim, hogy előbb énekeltem, mint beszéltem. De valóban így volt. Az én családom egy igazi nótafa, mindenki énekel - főként népdalokat -, mindenkinek jó hangja van, de elsősorban édesanyám istenáldotta tehetség. Emlékszem, egészen pici lány voltam, édesanyám fürdetett, és közben a Kőműves Kelement énekelte nekem, amit azóta is tudok. Nagybátyám, Kányádi Sándor - Kossuth-díjas erdélyi magyar költő - pedig verseket mondott nekem. Lényegében az egész gyerekkorom a versek, zenék, nóták, népdalok világában telt. Édesanyám a helyi művelődési ház igazgatója volt, és már háromévesen népdalokat énekeltem a színpadon különböző fesztiválokon. Én voltam a fő attrakció – hiszen ki sem látszódtam még a földből, olyan kicsi voltam. Ez volt a gyerekkorom. Nekem a színpad volt a játszótér. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy énekelek. Annyira a zenében éltem, hogy például a tanulásban is a zene segített. Nagyon nehezen tanultam meg románul. Édesanyám kitalálta, hogy dallamot költ egy-egy román versre. Így könnyen megtanultam. Amikor az iskolában felelni kellett, azt mondtam: én inkább elénekelném a verset.

-Akkor ezek szerint gyerekkorától zenei pályára készült?

- Ó, egyáltalán nem. Jó tanuló voltam mindig, Székelykeresztúron biológia-kémia szakos osztályba jártam. Kémiából országos versenyeket nyertem. Sokáig orvosnak készültem. De az énekes és a prózai vonalon is sikereket értem el már gyerekként: több ének- és versmondó versenyt megnyertem. Elgondolkodtam, hogy érdemes lenne inkább az énekléssel foglalkozni. Így indultam el ezen a pályán. Milyen érdekes az élet, amikor Budapestre kerültem a Pesti Magyar Színház akadémiájára, az öltöztetőm lánya bukásra állt kémiából, és én korrepetáltam. Végül a kislány négyessel zárta az évet kémiából.

-Tizenkilenc évesen jött Budapestre – mi várt önre a magyar fővárosban?

- A Temesvári Magyar Színháznál voltam segédszínész. Sok lehetőséget kaptam, jól éreztem magam a színházban, de éreztem, többre vágyom. Felvettem az októberi fizetésemet, vettem egy buszjegyet – persze, nem a hivatalos járatra, hanem egy seftelős buszra, mert az volt a legolcsóbb. A járat Aradon állt meg, aztán pedig Budapesten, a Józsefvárosi piacon. Hajnali öt órakor szálltam le Józsefvárosban, a hátamon egy hátizsákkal, és fogalmam sem volt, hogy mit eszem, hol alszom majd este. Ezt soha nem felejtem el. Az egyik utastársam megkérdezte, hogy miért jöttem Magyarországra: „hogy Magyarországon lehessek magyar színésznő" – válaszoltam. Aztán eltűnt néhány percre, befutott a piacra, és az egyik virágosnál vett egy valószerűtlenül kék színű krizantémot. Odaállt elém, és azt mondta: „sok szeretettel a leendő művésznőnek". Egészen abszurd volt a helyzet: ott álltam hajnalban a Józsefvárosi piac előtt egy hátizsákkal a hátamon, kezemben egy kék krizantémmal. És persze, nem tudtam, mi lesz velem. Húsz év után elmeséltem ezt a történetet az egyik rádióban. Kiderült, hogy az a férfi, aki virágot vett nekem, később az egyik hajdúsági településen lett polgármester.