Részlet Király István könyvéből

6.  Az új hazában  a réginek  terheivel (1988-1989)

Ha emlékezetem nem csal,   éppen  megérkezésünk hónapjában, vagyis 1988 januárjában jelentette be  Magyarország, hogy befogadja a romániai menekülteket. Nem sokára menekült táborokat hoztak létre Debrecenben és Békéscsabán. Egy  ideglenes tábort Mezőkovácsházán is létrehoztak, az itteni KISZ-tábort jelölve ki erre a célra. Itt  elsősorban német ajkú menekülteket helyeztek el, ahol ideglenesen  két -három hónapig tartózkodtak,  ameddig  a nyugat-német hatóságok nem ellenőrizték le  a menedéket kérőket, és adták meg nekik a beutazási vízumot.

 Bizonyos források szerint mintegy 20 ezer menekült érkezett Romániából 1988 folyamán az országba , amihez hozzá kell adnunk még több mint tízezret akik az előző években jöttek  legálisan vagy illegálisan maradtak az országban, a magyar hatóságok  hallgatólagos beleegyezésével..

Az ország megmozdult és segítségünkre sietett.  Ebben élen jártak az egyházak, a civilszervezetek és az időközben megalakult ellenzéki pártok. Megindult az újonnan jöttek és az erdélyi gyökerekkel rendelkező magyar  állampolgárok és velük szimpatizálók önszerveződése is. Erdélyi körök, és ehhez hasonló  megnevezésű,  szerveztek  alakultak, először a keleti megyékben, majd az egész országban. Én  az MDF által leginkább támogatott erdélyi körökkel kerültem kapcsolatba. Előbb  a békéscsabai erdélyi körbe léptem be, majd a Pordány László  a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola  angol tanszékének tanára és neje Csikós Mária, a József Attila Tudományegyetem  rektori hivatalának vezetője ösztönzésére a Szegedi Erdélyi Körbe is, amelynek patrónusai voltak.  Velük úgy kerültem kapcsolatba, hogy Pordány Lászlónak sikerült áttelepedésünk után titokban Marosvásárhelyen egy beszélgetést rögzítenie Károllyal életéról, küzdelméről, amit a Hitel folyóiratban közzé tett     Én is hasonlóan sok száz sortársamhoz égtünk a vágytól, hogy a menekülteken  segítsünk , azok sntegrálódásába a magyar társadalomba, valamint   az otthon maradottak helyzetén is amennyire  ez csak lehetséges.   A helyzet ennek ellenére  nagyon ambivalens volt. A média  gyakran tudósítottak arról, hogy a bejelentett hivatalos politikai fordulat   ellenére  a magyar határőrség   nem tud elszakadni a régi gyakorlattól:  visszaad nem egyszer  a zöldhatáron átszökött menekülteteket sőt egész csoportokat is. Nem egy szemtanú számolt be  a román  hatóságok  velük szembeni kegyetlen bánásmódról, közöttük akár holtra-verésekről  is.  Magyar Népművelők Egyesülete 1989 június hónapjában egy tanácskozást hívott össze az ügyben Békéscsabára   a helyi, valamint a  szegedi- , debreceni -, budapesti- és esztergomi erdélyi körök közreműködésével.

Erre meghívtuk Gál  Zoltán belügyminisztert is. A miniszter, mint általában a politikusok,  szép  szavakkal  és általános , semmitmondó ígértekkel akarta megnyugtatni az eléggé rámenős résztvevőket. Egy adott pillanatban Csikós Mária határozottan  rákérdezett: „Miniszter úr, ön magyar?  A  miniszter  szó szerint értette a kérdést és elkezdte bemutatni felmenőit, mire  Csíkos Mária közbevágott: „Nem szó szerint értettem! Ha szívében magyarnak érzi magát, akkor legyen szíves ne ködösítsen, hanem mondja el az itt aggódó honiaknak és a szülőföldjükről  elüldözött erdélyieknek, legyenek azok magyarok, németek és akár románok is ,  milyen konkrét intézkedésekkel segíti a magyar állam  aggasztó helyzetük megoldását.  Milyen diplomáciai lépésekre számíthatunk, számíthatnak a jövőre nézve, hogy nemzetközi összefogással nyomást gyakoroljunk Ceaușescura. Mert a huszonnegyedik órában vagyunk és az otthon maradottak   helyzete   tragikus,  és a menekülteké is nagyon bizonytalan. Hírek keringenek arról hogy a magyar határőrség még most is visszatoloncol menekülteket és tudjuk milyen sors vár rájuk odaát.”

A Pordány házaspár vett rá, hogy a szegedi Erdélyi körbe is belépjek, ahol megválasztottak vezetőnek. Itt született meg a gondolat, hogy jó lenne egybefogni ezeket a köröket és 1989 szeptember elejére összehívtuk  az erdélyi körök országos tanácskozást Szegedre.  Erre a tanácskozásra  személyesen én hívtam meg Szűrös Mátyás ideglenes köztársasági elnököt, aki el is jött a rendezvényre. Az ott  elhangzott beszéde kiverte a biztosítékot   a román vezetésnél. Óvatos voltam és a média képviselőit megkértem ne filmezzenek, ne fényképezzenek , nevemet ne említséj mert rokonaim vannak Erdélyben     és szeretném még velük személyesen tartani a kapcsolatot. Kérésemnek maradéktalanul eleget tettek és nevem így nem kapott sajtónyilvánosságot.

 Az erdélyi körök országos szövetségét akkor még nem sikerült tető alá hozni. Az érdekek még igen eltérőek voltak. Több szervezet, így például a budapesti Erdélyi Szövetség kész tervezettel érkezett és a saját  ernyője alá akarta vonni a többieket. A többség azonban egy olyan szövetséget akart, amelyben mindenik  tagszervezet megőrzi  teljes önállóságát.

  Rá egy-két hónapra  újra összeültünk  Budapesten és Pethő Attila  István jogász a békéscsabai,  én pedig a szegedi kör képviseletében  próbáltuk létrehoznia a szövetséget. Most sem sikerült, mivel a  román titkos szolgálat felfigyelt erre a mozgalomra, több provokátort küldött a rendezvényre , akik gáncsoskodással megakadályozták azt.  Végül egy harmadik nekifutással , még ez évben, vagy talán már 1990 elején ,Debrecenben sikerült tető alá hozni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét ( EKOSZ), amely azóta is eredményesen  működik. Van egy negyedévente  megjelenő színvonalas folyóirata is, az „ÁTALVETŐ”.

Jómagam  a debreceni alakuló ülésen már nem vettem részt és kimaradtam  a szövetség további munkájából is.  A családi problémáim és más elfoglaltságaim  nem tették lehetővé ezen a téren a további aktív szerepet. 1994-ig  az MDF-ben tevékenykedtem, volt idő mikor a helyi MDF- szervezet vezetője voltam,  utána kiábrándultam a politikából és kivonultam belőle. Ehhez az is hozzájárult, hogy Pordány László 1994-ben a mezőkovácsházi választókerületért felelt éppen és mi helyi jelöltet állítottunk, de ő megkörnyékezett és arra próbált  rávenni , hogy vonjuk vissza és őt állítsuk jelöltnek. E kapcsán összekülönböztünk mert én ezt határozottan megtagadtam kérését.  Kapcsolatunk akkor megszakadt., annál is inkább hogy ő diplomáciai pályára lépett.

 Utólag tudtam meg, hogy az Erdélyi Körök Országos  Szövetségére is próbált rátelepedni a politika. Az egyik résztvevő mesélte el később , hogy   debreceni  alakuló ülés szünetében, véletlenszerűen  Martonyi János, későbbi külügyminiszter és egy beszélgető társa mellé sodródott, és akaratlanul is meghallotta, hogy Martonyi  idegesen mondja  „ Ezt meg kell akadályozzuk, ezt így nem engedhetjük meg!”  Nem ismervén  őket, az illető felháborodott  és megkérdezte:  Önök küldöttek? Mikor azt válaszolták, hogy nem, csak meghívottak,  ő csúnyán  leszidta őket, hogy mi jogon vesznek bátorságot ahhoz, hogy bele avatkozzanak egy civil szervezet ügyeibe!

Természetesen időközben, ahányszor csak alkalmunk  adódott , hazamentünk rokonlátogatásra. Első alkalommal  1988 áprilisában a tavaszi iskolai szünidőben  sikerült. . Erre még visszatérek, mivel ez  sem  kerülte el az állambiztonság figyelmét. Előbb azonban  1989 júliusába  tett hazalátogatásunkról beszélek,  amikor magunkkal vittük nővéremet Ibolyát is, aki időközben, 1989 áprilisában,  szintén áttelepült, kisebbik leányával Andreával együtt; miközben a házasság révén kitelepedni szándékozó nagyobbik lánya, Julianna-Zsuzsanna,  csak a rendszer bukása után 1990-ben  kapta meg erre a jóváhagyást.

 Ebben az időben már igen feszült volt a helyzet Romániában.   Kártyavárként kezdett  összeomlani a kommunista blokk. Még csak  néhány szocialista ország tartotta magát, köztük Románia, Csehszlovákia, Bulgária és az NDK. Magyarországon bizonyos szélsőséges, magukat vérmes reményekben ringató  körök  határrevízióról kezdtek álmodozni és    ezeknek hangot is adni. Ez aggasztotta bátyámat és  a ligetben tett séta alkalmával , ahol Ibolya is jelen volt, úgy egyeztünk meg, hogy elmondja  nekem amit üzenni szeretne a magyar politikának és én interjú formájában megírom és megpróbálom azt közzé tenni  valamelyik nagy példányszámú  budapesti lapban. Sikerült. A Népszabadság akkor főszerkesztője , Eötvös Pál,  közlésre  alkalmasnak találta  és 1989 augusztus 4-én „ A határokról szó ne essen” címmel , Fenyő Ákos aláírással  megjelent  két egész oldalt kitevő  interjú.

 Bátyám így indokolta könyvében  az interjú szükségességét: „ A román- magyar viszony romlása késztetett a cikk írására (Sic!-K. I.) , a szocialista országok közötti politikai viszályok, a romlás és bomlás jelei, a belső feszültségek felerősödése, a néptömegek türelmének fogyta, a reménytelenség kicsúcsosodása, ami különösen a határok ostromában jut kifejezésre, amikor a keletnémetek százezrei menekülnek nyugatnémet területre. Fidel Castro mintájára Zsivkov is megnyitja a bolgár határt a törökök számára, ami azt eredményezi , hogy több mint félmillió ottani török hagyja el az országot. Felmerült bennem a félelem és aggodalom, hogy ez az őrült (Ceaușescu)  nehogy ugyanezt tegye, megnyissa a román magyar határt az erdélyi magyarok számára, ami ugyanazt eredményezte volna: százezrek menekültek volna át  Magyarországra és Nyugatra. ”

 Rövidesen hírt  kaptam bátyámtól , hogy felelősségre vonták az interjú miatt és  keményen meg is fenyegették.  Úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, hogy megtudja a világ, hogy élete újra veszélyben van. Abban reménykedtem, hogy a nyilvánosság  ez esetben is elhárítja feje fölé tornyosulő  sötét fellgeket. Felutaztam Bodor Pálhoz akinél már előzőleg is jártam és megkértem hozza nyilvánosságra  a  bátyámra leselkedő újabb veszélyt a Magyar Nemzetben a Diurnus név alatt  rendszeresen megjelenő tárca- sorozatában, Megígérte, de nem tette meg. Talán azért , mert az előző találkozásunkon, megkérdezte  mi a véleményem  tárcáiról és én őszintén  megmondtam amit érzetem: most is úgy ír , mintha a sorok között kellene   olvasni, akárcsak  a  Ceaușescu- rendszerben. Akkor , azt mondta , lehet, hogy igazam van.  Zokon vette volna véleményem? Nem tudom. Többet nem találkoztunk.  Hogy miért nem teljesítette ígéretét, azt csak ő tudhatja. Ma már ő sem: 2017 márciusában 86 éves korában elhunyt. Nyugodjon békében. Írói munkásságát ma is  értékelem.

Áttelepedésünk után még felvettem a kapcsolatot Ara Kovács Attilával és Heltai Péterrel is, de ez csak egy-két találkozóra szorítkozott, mindenikünk saját ügyeivel volt elfoglalva , így nem  állandósult a kapcsolatunk.

 Ezen kitérő után  ideje , hogy zárszóként ejtsek még néhány szót  megfigyelésemről. Utaltam arra , hogy 1988 áprilisában látogattunk  először  haza. Nem hittem volna , hogy ennek is nyoma lesz megfigyelési dossziémban .  Úgy véltem  áttelepedésünkkel, lezárul egy fejezett életemben  és megszűnt minden kapcsolatom a román titkosszolgálattal. Tévedtem. A két sógorom telefonjait továbbra is lehallgatták. Az   így szerzett információkat is az én dossziémban  helyezték el már  el a kezdetektől. Az ily  módon szerzett információkra  is az én fedőnevemet  írták, a tőlük nyertekét szintén,  csak egy betűjellel jelezve kilétüket: pl. „ Cercetătorul C” feleségem bátyját , Csutak Józsefet jelentette, a „Cercetătorul P” pedig Péter Andrást,  feleségem   nővérének a férjét.

 1988 április 6-án   három beszélgetést rögzítenek Péter András sógorom   telefonjáról. Igaz ez esetben már „Peteanu”    saját  álnévvel  szerepeltetik. Az első hívásból kiderül, hogy a felségem beszél Anival, (Várdai  Gyuri feleségével) és közli vele  , hogy 16.30-17 óra között  lesz a  találka a Flóra  vendéglő előtt  , oda jönnek Szép Zoliék és Csulakék is,  együtt megyünk oda  vacsorázni. ( Megjegyzés: meghívtuk  ezen három családot egy közös vacsorára) .  A második hívást sógorom kezdeményezte   a kötöttárugyár tervosztályával és megkért egy Kati nevezettű személyt, hogy  beszéljen a vasúti jegyiroda főnökével és intézzen el számunkra  négy helyjegyet a Pannónia Expresszre , amelyik Brassóból 12 óra 30 perckor indul, mert megyünk vissza Magyarországra. A harmadik hívás Kolozsvárról érkezett, ahonnan unokahúgom Török Magdi  keres és feltétlen szeretne beszélni velem.  ( Az ő és férje kitelepedése is folyamatban volt) A kislány aki felveszi a telefont,  mondja, hogy a felnőttek mind el vannak menve a városba, de nem tudja hova.

   Az utolsó összefoglaló feljegyzés ügyemben 1989 február 27-én készítették. Röviden felvázolják ügyemet   majd rátérnek a lényegre: „A »KUTATÓ« és családja miután kivándorolt a MNK-ba. intézkedtünk , hogy megállapítsuk, hogy nem nem adta-e fejét románellenes cselekedetekre, illetve, hogy  1988 áprilisi látogatása során milyen magatartást tanúsít. Az intézkedések során  nem találtunk operatív szempontból érdemleges  eredményt, így tehát nem tartjuk indokoltnak továbbra is állandó megfigyelés alatt tartani, javasoljuk dossziéja lezárást.”

A kézzel írt feljegyzés végén felsorolják, hogy kiket tartanak legfontosabb kapcsoltaimnak.  A feleségem szülei és testvérei családja  mellett  még hat személyt sorolnak ide: Szép Zoltán és Várdai György barátaimat, Bács Károlyt ( számomra ez meglepő, hiszen néhány évig kollaboránsuk volt), Antal Imrét, Miklóssy-Vári Vilmost és Kósa Szánthó Vilmát.  Ez utóbbi  és családja időközben  legálisan  elhagyta  az országot és az Egyesült  Államokba távozott. Úgy tűnik a Hargita megyei szekuritáténak erről nem volt tudomása

1989 december 21-én   Kossuth- rádióból értesültünk Ceaușescu  bukásáról és nagy kő esett le a szívünkről. Másnap   feleségem  nagybátyjához voltunk meghívva  disznóvágásra. Ott is egész nap szólt a rádió. Délfelé mondta be a Kossuth Rádió, hogy bátyámat Marosvásárhelyen meglőtték.  Lebénult az egész társaság. Rövid idő múlva , felocsúdva  egyre , csak azt hajtogattam , nem, ez nem lehet igaz, nem hiszem el.  Késő délután váratlanul vendégek éreztek . Feleségem munkatársnője Csicsej Ibolya és férje Jani  jöttek, minket kerestek. Elmondták, hogy a szomszédoktól tudták meg hol vagyunk és azért jöttek, hogy felajánlják, ha úgy gondolom Jani kocsival elvisz Marosvásárhelyre.  Meglepett önzetlensége , segítőkészsége és bátorsága. Ez volt az első jele  annak  a széleskörű  szolidaritásnak amit tapasztalhattam  a magyar nép körében   a romániai magyarsággal szemben  az elkövetkező napokban, hetekben és hónapokban. A Csicsej  család ottléte idején szerencsére  megnyugodhattunk, mert a  rádió közölte, hogy álhírnek bizonyult Király Károly lelövése. Így szépen megköszöntem nekik gesztusukat,  de nem fogadtam el. Nem szerettem volna kitenni senkit  az ottani  veszélyes  helyzetnek.

Haza , csak 1990 év tavaszán, szintén a tavaszi szünidőben mentünk. Ekkor már azzal

a szándékkal, hogy esetleg visszatérünk Csíkszeredába. Az új hatalom Várdai Györgyöt

nevezte ki Hargita megye prefektusának, tisztség , amit akkor ideglenesen

 „ megyei polgármester” megnevezéssel illettek.

 Gyuri barátom tárt karokkal várt: lakást és állást ígért. A volt munkatársaim pedig megkerestek és ők is hívtak vissza azt ígérvén, hogy megválasztanak a Munkaügyi Igazgatóság vezetőjének.  Mérlegeltünk és a mérleg az új otthonunkban maradás felé billent.

Mindössze  két héttel voltunk túl  Marosvásárhely „Véres márciusán”;  a hatalom és az erdélyi magyarság viszonya még soha nem volt ennyire puskaporos mint 1990 tavaszán. Megindult egy újabb támadás , hogy a magyarokat hozzák ki bűnbaknak a történtekért. A román sajtó tele volt a románok Székelyföldről elüldözésének hamis  vádjaival. Úgy véltük ebben a zűrzavaros helyzetben  jobb ha maradunk új otthonunkban. A gyermekeink jövőjének biztosítás volt a  fő szempont, most is akárcsak két évvel korábban az elmenetelünkkor. Úgy láttuk  ezt jobban tudjuk Magyarországon biztosítani , mind odahaza. Úgy vélem jól döntöttünk. Mindkettőjük  főiskolai diplomát szerzett, mindkettőjük családot alapított. Lányunk megajándékozott három szép, aranyos és  okos  unokával. Kell-e ennél több a mai rohamosan változó zűrzavaros,  világban? Változásait  szinte már nem is tudja követni  egy magam korú  ember.

 Jól tudjuk,  a világ „ ront vagy javít , de nem henyél”. A gyermekeinkre és unokáinkra   nem hagyhatunk mást, csak  a Madách-i biztatás:  „Ember küzdj és bízva bízzál!”