sorsunkért
sorsunkért
"Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni,  amit lehet!"
FŐMENŰ
 
KÖZÉLET
 
HISTÓRIA
 
JEGYZETEK
 
FÓRUM
 
SORSOK
 
IRODALOM
 
KÖNYVISMERETETŐ
 
GYEREKEKNEK
 
TÁRCA
 
ÍRNI KELL
 
TUDÓSÍTÁS
 
TUDOMÁNY
 
HOZZÁSZÓLÁSOK
 
ÍRÓINK VERSEI
 
TÖRTÉNETEK
 
ÉRTÉKEINK
 
Szent zsongás az élet

  Nagy Major Gábor                                         

SZENT ZSONGÁS AZ ÉLET.

Találkozásaim a művészetekkel és művészekkel.

Egészen kisgyermek koromban, kicsi Nagymami amikor néha nála aludtam a Király utcában, dúdolt nekem, főleg operettekből és cigánynótákból. Szintén kisgyermek koromban- kb. 10-11 éves koromig (akkor települtek ki végleg tordai nagyszüleim Magyarországra, Laci fiúkhoz), talán szerencsémre, a Kossuth-on (mi csak azt hallgattuk, mert mást nem nagyon tudtunk hallgatni Erdélyben, mert „nem jött be”) a hírek és egyéb műsorok között mindig szimfonikus zenét játszottak, meg ebédkor cigányzenét. Én nagyon szerettem hallgatni a rádiót, sőt kicsi Nagymaminál, mivel neki nem volt rádiója, sokszor sírtam, hogy miért nincs rádiónk; így kénytelen-kelletlen, az ablakon keresztül hallgattam a zenét Záttlerék rádiójából (Nagymami udvari szomszédai).

TORDA.

Ha huzamosabb ideig Tordán voltam,  ottani apai nagyszüleimnél, akik alig hallgattak rádiót (ha egyáltalán volt nekik?- erre már nem emlékszem tisztán), akkor a Muresanék rádióját hallgattam (  a családfő  jónevű román asztalos volt és a lakásuk a nagyszüleimék egykori házának egy részében volt, velünk közös konyhával). A nálam egy évvel idősebb lányuk, Reghina (királynőt jelent magyarul és nekem királynőnek is tetszett) előtt „baletteztem”, ami azt jelenti , hogy nagy bakugrásokat végeztem és nagyon büszke voltam, ha Reghina megdicsért.

Tordai nagyszüleim egyébként néha azzal szórakoztattak (vagy inkább magukat), hogy Nagyapám, aki erősen süket volt az egyik fülére (akkor még nem létezett hallókészülék) elővette a hegedűjét (honnan és miért volt neki, nem tudom?!) és nagyon hamisan, de nagy kedvvel játszott rajta nótákat és Nagyanyám, akinek szép reszketős hangja és igen jó hallása volt, énekelt mellé.( tordai nagyanyám kedvenc nótája volt: „Végigmentem az ormódi temetőn”…amit ma is tudok)

Másik korai „művészeti élményem” volt Tordán az is, hogy nagyszüleim elvittek az ótordai katolikus templomba egy Lászlóffy Aladár költői estre, amikor is a tordai születésű, jó örmény, Ali, fiatal költőzseniként elszavalta a „Semmihez” című versét, amit ugyan nem értettem (igen kevesen a hallgatóság közül), de nagyon nagy hatással volt rám, hogy egy élő költőt láthatok, sőt nagyszüleim révén, még meg is ismerhetek. Ők az Ali szüleit ismerték jól, szinte-szomszédok lévén a villasorban, ahol laktak.  Lászlóffy Alival későbbi életem során is néha-néha találkoztunk, még leveleztünk is, amikor én már az anyaország lakója voltam. Öccsével, Csabával (aki szintén jónevű költő lett), középiskolás koromban igen jó barátságba keveredtem egy ideig, mert Ő gyakori látogatója volt az én iskolám (a Kvári Ref. Kollégium, akkor már Ady ill. Ady- Sincai középiskola, román-magyar tagozattal) magyar irodalmi körének, amelynek én is lelkes tagja voltam. Ennek az irodalmi körnek volt  tagja az a Burkhardt Mária,  akit később egy ’56-os verséért,  fiatal kora ellenére (16-17 éves lehetett),  sok év politikai börtönre ítéltek. Egyébként a legkedvesebb magyar tanárom, Jócsák János is megjárta a politikai börtönt- azért ült, mert egy másik jónevű magyartanárral (Fehér Miklós) írtak egy olyan magyar irodalmi szöveggyűjteményt, amelyben több akkoriban politikai okokból tiltás alatt levő költőt-írót is bevettek.

        Tegnap, Ughy István festőművész barátommal beszélgetve, újabb adalék merült fel ehhez a visszaemlékezéshez, szóba került ugyanis, hogy gyermekkoromban a tordai nagyszüleim  által is jól ismert Amirás- családdal (tordai eredetű örmény család), sokat kirándultunk. Amirásék akkor már Kolozsváron laktak és jó barátságban voltak Édesapámékkal. Nagyobbik fiúk, Gábor, Moszkvában végzett zongoraművész volt, kisebbik fiúk, Miklós (alias Öcsi) brácsásként végzett és a Magyar Rádió zenekarában játszott kitelepedése után, nyugdíjas koráig. Velük volt – többek között- egy nagyon emlékezetes közös túránk a Biharfüred-Pádis térségében: Biharfüredről részeg nagyváradi túristák vezetésével indult a mi kis társaságunk Pádisra, de mivel közben nagy esők estek, a váradiak eltévedtek és így kint kellett aludnunk (minden felszerelés nélkül), erős farkasüvöltés közepette, az erdőben. (csak reggelre kelve vettük észre, hogy a pádisi menedékház onnan mindössze tíz percre volt).

Kolozsvár.

Visszatérve a gyermekkorhoz: már kisiskolás korom óta, ha egyedül mentem valahova, az utcán magamban énekeltem, dúdoltam, fütyörésztem és nagyokat ugrottam (balettugrásoknak neveztem ezeket, amiket „gyakoroltam”).

Korai zenei élményeimhez sorolom azt is, hogy „vasárnapi iskolába” járattak szüleim, a Farkas utcai református templomba és parókiára és ott, László Dezsőné, Vidovszky Éva néni orgonálása vagy harmóniumjátéka mellett énekeltük a református vallásos énekeket.

Már kisgyermek koromban, szüleim néha elvittek egy-egy szimfonikus koncertre (ők is igen ritkán jártak), majd aztán 14 éves koromtól volt általában színház-és operabérletem a suliból, amit nagy élvezettel vettünk igénybe, pár osztálytársammal együtt (kevesen voltunk ilyenek, én legjobban Hódos Andrásra emlékszem, aki akkor jó barátom volt).  Olykor  H.András a Román Operába is magával vitt, mert édesanyja ott volt ruhatáros és bejuttatott egy-egy előadásra. (persze ingyen)

Még szintén az általános iskolás korban nagyon jó barátom és osztálytársam volt Mérey András, a későbbi grafikus, aki Édesanyjával élt és akkor még a tulajdonukban volt a Deák Ferenc utcában a Mérey-féle fotóüzlet, ahol András édesanyját (Anikó nénit) sokszor bámultam, hogyan készíti el az üvegkazettákra a képet és hogyan retusálja… ami művészet volt annak idején.

  Olyan az emlékezet is, mint a lyukas zokni: egy ideig toldozgatja-foltozgatja az ember, aztán a végén úgy is ki kell dobni, mert használhatatlanná válik. Hajnalok hajnalán azon pörgettem az agyamat (már nem nagyon pörög, inkább csak lassan őröl, mint a megfáradt malom), hogy jussanak eszembe régi nevek, művészek, írók, színészek nevei, akiket ismertem, sőt esetleg még jó viszonyban is voltam velük , ideig-óráig, hetekig, évekig. Egész hosszú sor jutott eszembe, többek között az, hogy már gyermek-és ifjú koromtól, sokat jártunk együtt kirándulni, meg a Hója- gerincen saját kezük által épített házba focimeccset nézni, a Szervátiusz-családdal és így megismerhettem a két nagyszerű szobrászművészt, apát és fiát is. Jenő bácsi, az a apa (aki magát csak „asztalosmesternek” nevezte), jó barátja volt Édesapámnak.

A művészeteknek nem csak befogadója, de aktív művelője is voltam már 12 éves korom óta; írogattam verseket egy vastag, vonalas füzetbe (amit az iskolában nem használtunk) és ezt egy íróasztali fiókomban rejtegettem; ez sem mentett  meg azonban attól, hogy, egy-két év múlva, Anyám attól rettegve, hogy a politikai rendőrség ( a hírhedt Securitate) nehogy házkutatást tartson nálunk, a teljesen ablaktalan fürdőszobában, egy mosdótálban, elégesse ezt a füzetemet (amiben volt egy pár „hazafias” versecske is).  Apám értelmiségi lévén, sok szakcikket írt otthon, meg rengeteget fordított, kicsi Erika írógépén és abban az időben minden írott betű és minden „büdös értelmiségi”, főleg ha magyar, gyanús volt a román nacionalista proletárdiktatúrának, ezért mindig félnünk kellett egy házkutatástól.

Másik érdekes kapcsolatom a „magas művészettel” kb. úgy 14-15 éves koromban úgy alakult ki. Ekkor már a Honvéd utcában (későbbi Budai Nagy Antal utca) laktunk, u.i. 1950 Karácsony első napján, kidobtak minket az Attila utcai szülőházamból, mert a CASBI (egy orosz-román szervezet) elvette azt a volt „kizsákmányolóktól”, így  Tusa nagyapáméktól is. Csili barátomék, szintén a Honvéd utcában laktak, az u.n. „Szódagyár udvarán”, ahol szomszédok voltak az ifjú házas  Ruha István hegedűművésszel, akinek a gyakorlását sokszor hallgattam ámultan (mivel otthon gyakorolt sokszor). Ruha István akkor már megnyerte a moszkvai Csajkovszkij – hegedűverseny második díját és ez nemzetközi elismertséggel és meghívásokkal is járt, többek között így hívták meg Japánba is. Onnan hozott haza, többek között egy igen szép kis aranyozott karórát, amit Csili barátom (akivel valamilyen rokonságban is volt felesége révén)  elhozott magával egy közös, kéthetes pádisi kirándulásunkra.( de ez már egy másik igen kedves és hosszú történet).

18 éves koromtól aztán, egy olyan hölgynek udvaroltam ( Major Zsófi, későbbi első feleségem), akinek a családjában igen sok zenész volt; édesapja, Major Feri bácsi nagybőgőn játszott,( és a Gh. Dima Zeneműv. Főiskola dékánja volt) édesanyja Kamilla néni zongoratanárnő, egyik nővére, Ildikó, a Kvári Magyar Opera hárfásnője (kb 26 évig), és ennek első férje, Karácsonyi Ferenc neves zongoraművész és főiskolai adjunktus a Gh.Dima Zeneművészeti Főiskolán (most már tudomásom szerint egyetem) és maga Zsófi ugyanezen főiskolának a zenetanári és karmesteri tagozati hallgatója.   Ilyen  családi környezetben, egyre többet jártam koncertekre (volt hogy hetente akár háromszor is) és egyre inkább „beavatottnak” éreztem magam, hiszen nagyon sok zenész ismerősöm lett.

Csak úgy, mellékesen, azért eljártam egyedül vagy barátokkal az írók klubjába is (ami a Melody nevű hotel és étterem emeletén volt jó pár évig), ahol sok erdélyi- kvári magyar írót, költőt, színészt ismerhettem meg, vagy láthattam testközelből.  ( pld.: Imrédi Géza és Péterffy Gyula színészeket, Vásárhelyi Géza orvos-költőt, Palocsay Zsigmond zenész-költőt, Szőcs Géza költőt, stb.) Mindezek mellett sok barátom, ismerősöm volt a képzőművészek, főleg az akkori főiskolások között.  A képzőművészettel nem ekkor ismerkedtem meg, hanem jóval korábban: 10-12 éves lehettem, amikor egy május elsejei (most úgy mondanánk: hosszú hétvégén) kiránduláson, szüleimmel, azok barátaival, az almási várhoz (várrom az inkább) kirándultunk. Velünk volt Édesapámék barátja Gy.Szabó Béla, a neves erdélyi grafikus és  fa-és rézmetsző művész is, aki akkor szénrajzban örökítette meg az almási várat. Emlékszem arra, hogy olyan áhítattal figyeltem a „művész úr” munkálkodását, mintha el akartam volna lesni a műhelytitkait. A szénrajz aztán későbben levonatok formájában megjelent egyik albumában és sokszorosított képeken is. Felnőtt koromban volt szerencsém többször is járni a neves művész kvári műtermében, néha csak nézdelődtem, néha képeket is vettem tőle, ünnepi alkalmakra (pld. Miklós öcsémék esküvőjére). (Ő mondta el azt is, hogy egy „becsületes rézmetsző” csak 12-16 kézi levonatot készít)

Egyetemista koromban és az azután következő 8 évben is, többször előfordult, hogy Macalik barátommal elmentünk a szombat esti koncertekre a Farkas utcai Diákházba (akkor már”régi diákházba”, mert volt egy új is, a Béke téren, az Egyetemi Könyvtár mellett); ott és akkor még olyan nagyságokat is lehetett hallgatni, mint Fischer Áni, Szvjatoszláv Richter, vagy a hegedűsök közül Ruha István és persze a szovjetek örmény nagyágyúi az Ojsztrahok, aztán olyan karmestereket is kifogtunk mint  Antonin Ciolan, Ferencsik János  és mások. A zongoristák között voltak még olyan más világnagyságok is, mint Radu Lupu, Arthur Rubinstein. A kolozsvári szimfonikus zenekar állandó karmestere, Emil Simon is, egy nagyon jó karmester volt. A koncertlátogatások kellemes élményei között volt az is, hogy sokszor láttuk az utolsó sorokban ülni Jagamas Jánost (a nagy Bach-szakértőt), Szabó T. Attilát a magyar nyelvészet egyik legkiemelkedőbb nagyságát, Jakó Zsiga bácsit, a  történészprofesszort és másokat, akik mind a kvári magyar értelmiségi elithez tartoztak.

Körülbelül ebben az időszakban ismerkedtem meg Beke Györggyel, az örökké úton levő riporter-újságíróval (aki cukorbeteg lévén, mindig a szóbeli segítségemet kérte, ha utcán találkoztunk), aztán Banner Zolival, aki az Utunk-nál volt zene-és képzőművészeti kritikus és szavalóművész. A hatvanas-hetvenes évek értékes színfoltját képezték Kolozsváron a Korunk-galériában megrendezett kiállítások, ahol a képzőművészek mellett, mindig zenészek is szerepeltek, többek között mindenkori barátom, Márkus Berci hegedűművész. A Korunk-galéria, a Korunk nevű társadalmi-politikai folyóirat szerkesztőségének egyik szobáját foglalta el és létrejöttében a döntő szerepe Kántor Lajosnak (maga is szépíró, stb.) volt, aki a főszerkesztő is volt egyben.

Nem tudom sajnos, mikortól eredeztethetem barátságunkat  Páll Lajossal, a korondi költő-festőművésszel, akivel sokat marhárkodtunk mindig együtt; Lajos annak ellenére, hogy az ’56-os események után politikai börtönben is ült, egy nagyon jó humorú, bár kissé megkeseredett ember maradt egész életében.( az biztos, hogy egyszer Marosvásárhelyről Kolozsvárra együtt repültünk egy helyijárattal és sokat röhögtünk közben, meg  Kolozsváron a taxival is együtt mentünk valahová)

A  színházzal közelebbi ismeretségbe akkor kerültem aztán igazán, amikor a középiskola utolsó két évében eljátszottam egy igazi kommunista színdarab (politikai „skolasztikus” darab) főszerepét: a” Galambdúc” undorító darab volt, mind nyelvezetét, mind mondanivalóját tekintve, de hát a főszerep csillogása és jelentősége az osztálytársak (főleg a lányok) előtt, mindent felülmúlt.(meg az a tény, hogy megismertem az íróját, Veress Zoltánt, aki később Svédországba disszidált).   Akkor ismerkedtem meg egy-két ifjúmunkás írócskával és Kőmíves Nagy Lajossal, aki a marosvásárhelyi Színművészti Főiskola elismert professzora volt és eljött- tehetségkutatás címén- megnézni a mi színdarabunkat is. Azóta is símogatja a lelkemet annak emléke, hogy nagyon megdícsért és felajánlotta, hogy felvételi versenyvizsga nélkül felvesz a színire, ha úgy gondolom, hogy oda mennék. Szerencsére a józan ész és szüleim, megakadályoztak ebben (nem hiszem, hogy 165 cm-es magasságommal és lázadó természetemmel, sokra vittem volna).

Szintén egyetemista- talán elsőéves koromban- ellátogattam párszor a Horváth Béla és Bisztrai Mária (alias Gróza Duci) vezette amatőr színészkörbe is, ahonnan kikerült egy pár későbbi  jónevű színész.  Gróza Duciról annyit, hogy Kvár közönsége azért nevezte így, bár hivatalos neve Bisztrai Mária volt, mert tudni vélték, hogy Ő Groza Péter román miniszterelnök balkézfelőli (törvénytelen)lánya.  Bisztrai Mária egyébként most, 2020-ban halt meg, sok évig volt a színház igazgatónője és maradt örökös tagja.

Ugyancsak ebben a „boldog korszakomban” ismertem meg Erdély utolsó nagy szász ötvösmesterét Fuhrmann Károlyt, Édesapám jó ismerősét ( aki a képzőművészeti főiskolán megalapította az ötvös-szakot). Szívesen eljárogattan néha az Erzsébet úton levő műhelyébe, beszélgetni, figyelni a míves tárgyak  tervezését, készítését .

Úgy látom, az írás is olyan, mint a folyó: ha egy gáttal (időgáttal) elzárják a folyását, akkor az a gáton felül fogja lerakni minden értékes iszapját és nem tudja továbbszállítani a tengerig. Ez a gáton felüli szakasz eliszaposodásához vezet, ami semminek/senkinek sem jó; a gát alatti rész meg szegény lesz áldott iszapban. Nem egyszerű több nap után az írásban sem, visszatérni a témához és megint felpörgetni a folyamatot, az emlékezést, hogy ne törjön meg az írás eredeti hangja.

Közben, kb. két évig, énekeltem az egyetemisták- a kvári Egyetemiek Háza (új, a Béke téren) közös kórusában, ami arra jó volt, hogy néha elutazgassunk egy-egy idegen városba, meg megismerjek egy-egy csinos kóristalányt, de nagyon azért nem fogott meg a dolog. Nem úgy, mint a középiskolában, ahol az Ady-Sincai Középiskola közös román- magyar vegyeskarát (lehettünk 120-an) Bayer Tibor zenetanárunk vezette igen nagy lelkesedéssel és igen jól, mert sok díjat nyertünk. Ott a mélybasszus szólam tagja voltam három évig és olyan barátaim voltak, akik mellettem énekeltek a szólamban, mint Airizer Csaba, aki később nemzetközi hírű operaénekes lett és végigénekelte Európa nagy operaszínpadait.

Ott tartottam, még mindig,hogy egyetemi évek: mivel negyedéves koromban beházasodtam aMajor-családba, ahol majdnem mindenki zenész volt (még a későbben gyógyszerésszé lett középső sógornőm is zongorázni tanult), a zenei kapcsolataim,  igencsak gazdagodtak, felgyorsultak.  Rengeteg jó zenészt ismertem meg Kolozsváron és aztán ezzel a lökettel egész Erdélyben, sőt ez még Magyarországra való áttelepülésünk után is kitartott egy jó darabig. (lásd Debrecenben az opera zenekarát és a Vogel Kati operaénekesnővel való ismeretséget ).

Közben most belenéztem a Wikipédiába (Bisztrai Mária neve nem jutott eszembe) és látom, hogy a kolozsvári magyar színház első társulata 1792-ben alakult a királyi Magyarország első magyar nyelvű társulataként. Az első színházépület, kőszínház, a Farkas utcában állt, helyét egy kis márványtábla jelezte(?)/jelzi  egy lakóház falán; az első társulat a Rhédey-féle ház nagytermében játszott, a Jókai utca és a Főtér sarkán, ahol ma az EME székhelye is van.(Erdélyi Művelődési Egylet.

Kolozsváron a ’60-70-es években nagyszerű színházi élet folyt, sokat rendezett ott Harag György, a korszak egyik legkiemelkedőbb rendezője és már Páskándi és Sütő – darabokat is játszottak nagy sikerrel (a siker elsősorban vélt ellenzéki, diktatúraellenes hangjuknak szólt).  Olyan jó színészekre emlékszem ebből a korszakból, mint Senkálszky Endre,( aki adott pillanatban Európa legöregebb élő színésze volt a színpadon), Imrédi Géza, (akit nagyon kedveltem mind orgánuma, mind visszafogott színészi játéka miatt) Andrássi Márton az örök  Willy Lohmann„Az ügynök halálá”-ban (aki Édesapámmal egy barakkban volt egy rövid szovjet fogság alkalmával és Apám mindig mondogatta nekem, hogy milyen elviselhetetlen lábszaga volt a művész úrnak), aztán Vitályos Ildikó , a legnagyszerűbb Éva az Ember tragédiájában( akivel úgy kerültem közelebbi kapcsolatba, hogy jó pár évig Vitályos Pali háromszéki sebész barátom felesége és gyermekének anyja volt), László Gerő, Csíky András ( akivel együtt „töltöttük” a budapesti szovjet ostrom hónapjait a II-ik világháborúban), Barkó György, Sebők Klára és férje Héjja Sándor (alias Sunci!), Berecki Júlia,  Borbáth Júlia( családi étkezdéjükben, a Király utcában, sokszor ettünk kicsi Nagymamival aki éppen a szomszéd házban lakott), Orosz Lujza ( nagyszerű színésznő és szavalóművész), Dehel Gábor, (aki később jobb író lett , mint amilyen rossz színész volt), Nagy Dezső (aki mindig úgy hordta az orrát, mintha valamit szimatolna az ég felé) Mihály Pál,( aki később Nagyváradon és Pesten aratott sikereket) Bíró Levente, Czikéli László, Kovács György,( akinek több kitüntetése volt mint a társulatnak együttvéve), Bisztrai Mária, Kós Zsófia (Kós Károly leánya) Péterffy Gyula( a „legmélyebb hangú” színész), Horváth Béla, az operettcsászár, Boér Ferenc,  stb. – igen sok lenne felsorolni, de nem lehet kifelejteni „Libát”, azaz Bence Ferencet sem, az akkori legkiválóbb komikusát a színháznak (és sok magyar filmnek).   A színházi irodalom klasszikusainak darabjai mellett, sok hazai magyar szerző darabjait is játszották:  Kós Károly, Nagy Elek ( írói álnevén Méhes György), Sütő András, Kocsis István, Páskándi Géza, Csíki László, Csurka István, stb. 

Az akkori kolozsvári művészeti élet egyik kimagasló középpontja volt a Korunk Galéria (a folyóirat egyik irodájában) kiállításai, amelyeken ott volt a kolozsvári magyar értelmiség krémje (mi is, sok barátommal együtt). Az érdem a sorozat elindításáért a Kántor Lajosé (maga is szépíró),aki akkor a Korunk főszerkesztője volt. Ezeken a megnyitókon zenészek és színészek is szerepeltek , többek között Márkus Berci hegedűművész barátom is (kisgyerek korom óta ismerősöm, egyidősek vagyunk).

Szentkatolna.

Nem csoda, hogy amikor 1968-ban elkerülök életem első munkahelyére, a háromszéki Szentkatolnára, tele vagyok ihlettel és lendülettel és rögtön amatőr színjátszókört is szervezek, akikkel többek között eljátsszuk Kisfaludy :Kérők című darabját, amivel egy, a helyi állami gazdaságtól kölcsönkapott teherautóval bejárjuk Háromszék falvait. Mindenütt nagy sikert aratunk és jó szilvapálinkákat iszunk, meg nagy „flékeneket” eszünk, fizetség gyanánt. Itt el kell mondjam azt is, nagy sikere volt életemnek, hogy a kézdivásárhelyi, igen neves festőművészt, Kosztándi Jenő bácsit rá tudtam venni , hogy fessen nekünk- ingyen (ez volt az igazi nagy szó!!!-mert az öregúr híresen fösvény volt) mozgatható színfalakat, háttérnek.  Itt, Szentkatolnán, még én is írtam egy skolasztikus darabot a szentkatolnai iskola megalapításának 350-ik évfordulójára, amit az iskola tanulói elő is adtak.     Ezzel a sikeremmel elértem, hogy a sepsiszentgyörgyi színház színészei is felfigyeljenek ránk/rám … és amikor már szavalóesteket és népdalestet is szerveztem, jöttek ők is meghallgatni minket.   Szerveztem ezenkivül egy kis katolnai társaságot, akikkel lelkesen jártunk el minden kézdivásárhelyi színi előadásra, ahol, gyakran szerepeltek különböző erdélyi magyar színházak, mert akkor nagy divat volt a „tájolás”, azaz a vidéki kiszállások, ami azt jelentette, hogy a színházak előadásaikat elvitték sok vidéki kis helyiségbe (milyen jó is volt ez, mennyire hiányzik ma ).

Sepsiszentgyörgy.

Igen sokszor „rendeltem ki magam” (azaz a kézdivásárhelyi kórházigazgató segítségével) a sepsiszentgyörgyi kórház sebészetére, ahol folyton „továbbképeztem”magam, azaz Édesapám régi barátjával, a kórház sebész főorvosával (Dr Darkó Zsiga, nagyon jó sebész és nagy művészetbarát) operálgattam és a Sugás nevű vendéglőben naponta találkoztam helyi, erdélyi , meg vendég magyarországi költőkkel, írókkal. Többek között ott kerültem   jó barátságba Vári Attilával, Czegő Zoltánnal, Farkas Árpáddal, Csíki Lászlóval, Bogdán Lacival, Zágoni Attilával, (ők mind a helyi hetilap, a Megyei Tükör munkatársai voltak akkor), Szilveszter Lajossal (akkor éppen művelődésszervező, később a színház igazgatója), Dali Sándorral a Megyei Tükör főszerkesztőjével, Áros Karcsival ( Erdély „legkurtább” sportriporterével) és másokkal is.

A  helyi Tamási Áron színház színészei között voltak olyan barátaim, mint Győri Bandi, aki iskolatársam volt a kvári Ref.Kollégiumban, aztán ott volt Ferenczy Csongor a bonvíván (aki mindig vídám) és  Benczédi Sanyi, a főszínész (Erdély egyik legjobb szobrászművészének id. Benczédi Sándornak a fia, szintén kvári, velem egyidős), sőt Borbáth Ottilia,  aki igen jó színésznő volt (de úgy ivott- főleg vodkát – és káromkodott, mint egy férfi)  és aki a kvári Borbáth Juli unokatestvére volt.  ( édesapja marosvásárhelyi orvosprofesszor).   Ferenczy Csongorral sokat ökörködtünk, egy emlékezetes alkalommal (gondolom egy bemutatójuk után, amit mindig a Sugás vendéglőben ünnepeltek meg ) még pár napra elcseréltük a kalapjainkat is, mert nekem is, neki is pörge kalapunk volt.            

Aranyos Egerbegy.

 

 

Innen, Háromszékből (Kovászna megye mai nevén)-  újabb négy év után,-  utam Aranyos- Egerbegyre (még szintén körzeti orvosként) vezetett, ahol három-és fél évre megszakadt művelődési tevékenységem, de megerősödtek kapcsolataim Kolozsváron, Kocsis Istvánnal(író, színműíró) és Kádár Tiborral a festőművésszel, Kenéz Ferenccel, a prózaíróval (Tibinek is jó barátja volt) meg Bardócz Lajossal a grafikussal, Király László költővel (az Utunk-nál, ahol szerkesztett) és  kicsi Nagymami révén is, régi ismerősünkkel, Bodor  Ádám prózaíróval, akivel majdnem egyszerre adtuk be akkoriban- először- a kivándorlási kérelmünket Magyarországra..(akkor a szeku „lebeszélt” minket a kivándorlásról). Valamikor akkoriban ismerkedtem meg és többször jártam a Fő téren levő lakásában és műtermében, Balázs Péter festőművésszel, akinek a felesége (Kati? Klári?…néni) igen szép néprajzi gyűjteményt hozott össze, amit  szintén többször megcsodáltam. 

Bukarest.

Sok viszontagság és kétszeri versenyvizsga eredményeként aztán elkerültem 1976-ban 3 évre Bukarestbe, a Plasztikai és Rehabilitációs Sebészeti Klinikára (a régi Francia Intézet épületében volt akkor). Ott éltem át életem egyik legmeghatározóbb élményét, az 1974. március 4-iki nagy földrengést. (éppen ügyeletben).  Mindennek és mindenki ellenére,havonta ingáztam haza Kolozsvárra, vonattal ( potom 9,5 óra alatt) ill. belföldi repülővel (IL 24-es öreg gépekkel). Ekkor sem szakadt meg kapcsolatom a művészetekkel, mert Bukarestben szert tettem egy jó barátra, Kispéter András magyarországi vendégprofesszorra, aki heti pár órát adott elő a bukaresti bölcsészkaron magyar irodalmat és akivel igen gyakran eljártam Bukarestben élő magyar szakosokhoz ill. az Egyetemi Étterembe. Csütörtökönként magyar és román írók ettek-ittak, beszélgettek. Eljutottam K.Andrissal egy Bukarestben élő (román felesége révén) nagyon jó magyar szobrászművészhez, Balogh Péterhez is (Ő volt a sepsiszentgyörgyi „vasszékely”- igazi nevén a Dorobantul- és még sok más köztéri szobor, megalkotója).  Kedves és jellemző kis történet Kispéter Andrással:  egy négyemeletes blokkban volt a szolgálati lakása, az első emeleten és az alatta levő lakásban egy szekus százados lakott. Néha, amikor felmentem hozzá (én is ,Ő is egyedül lévén) pörköltet készített, hozzá igen jó vörösbort ittunk és amikor jókedve kerekedett, akkor citerázni kezdett és csürdöngölőt járt és  mondta a maga  csakazértisét a szekusra. Ott ismerkedtem meg Majtényi Erikkel, Szász Endrével, Lőrinczi Lászlóval  (Tusa nagyapám ügyvédbojtárja volt valamikor), aki sokat fordított a román, olasz és latin költészetből magyarra. Egy egész sor román íróval, költővel is a már említett Egyetemiek Éttermében: Mihai Beniuc költő, Marin Preda prózaíró, Marin Sorescu költő és egy igen felkapott és jó  erdélyi prózaíró, Augustin Buzura. Havi ingázásaim során, Kolozsváron igyekeztem elmenni szombatonként a koncertekre, néha eljutottam a kolozsvári magyar színházba is.

Bukarestben Kispéter András (jó „szögedi embör”) révén megismerkedtem még több nyelvésszel (pld. a „Kínaival”- egy székely nyelvészfiú, aki még külsőleg is úgy nézett ki, mint egy kínai, Muzsnaiékkal- férj-feleség nyelvész), aztán többször jártunk együtt Vekov Karcsival a történésszel a Petőfi Művelődési házba,(amely a bukaresti magyar értelmiség egyik találkahelye is volt) és Simonkával, a Falvak Népe főszerkesztőjével. Találkoztam egy sor Erdélyből elszármazott románnal is, akik szintén művészlelkek voltak. Egy filmessel is jóba keveredtem: nevezzük csak Puiutunak, aki tűzoltó ezredesi rangban, reklámfilmeket készített az országos Tűzoltó Parancsnokságnak… és aki oltyán létére olyan jó barátnak bizonyult (Édesanyját kezeltem égésekkel), hogy mindenhová magával cipelt, még a Központi Bizottság éttermébe is.

Nagyvárad.

Három év bukaresti „száműzetés” (annak éreztem sokszor) után, 1979-ben, a sorsom egy újabb kacskaringóval, Nagyváradra vezetett, az ottani kórház sebészeti osztályára, amelyik életem egyik legtermékenyebb korszaka volt, sőt egyik legszebbike is. Sajnos, mint minden jó, csak rövid ideig, három évig tartott.  „ Szent zengés az élet”- nem tudom, ki mondta, de ezt sokszor éreztem életemben és ez mindig arról szólt, hogy a zengés, az vagy zene, vagy képzőművészet vagy irodalom, színház volt és vagy/ vagy inkább a természet nagy kórusa, amely mindig zengett nekem. Nagyváradon „sokszor zengett a szívem is”, azaz rengeteg nagyszerű művészi élményben volt részem és persze lányok, asszonyok ölelésében is. Nagyváradon, Ady „Pöce-parti Párizsában”, mindig éreztem, hogy „valaki” vagyok a szakmámban és a művészeti életben is. Reggelre kelve – most, amikor folytatom kis krónikámat- elbizonytalanodtam abban a „szent zengés az élet”- ben, mert lehet, hogy úgy szólt a mondás, hogy „szent zsongás az élet”, amely jobban megfelel a valós hallásélménynek.

Nagyváradon aztán csak úgy habzsoltam a kulturális életet: magyar és román színház, koncertek, képzőművész és filozófus barátok. Első sorban is jó barátom volt Szabó Odzsa ( József, de így nem ismerte senki) a magyar színház akkori főrendezője; rajta keresztül ott voltam minden bemutatón, főpróbán, stb. és sok színésszel keveredtem barátságba. Aztán ott volt Hausszmann Gyuri zongoratanár barátom, akivel minden hétfő este beültünk a szimfonikusok koncertjére és utána az Ady-féle vendéglőbe vacsorázni; sokszor a koncert szólistájával vagy éppen a karmesterrel együtt.  Sokszor aludtam Gyuriéknál vagy éppen Odzsánál, a Szigligeti - házban, ahol sok színész és irodalmár is megfordult, meg Mottl Romi a festő (Odzsa gyermekkori barátja) és Szilágyi N. Sándor a filozófus, meg színészek és színésznők, sőt gyakran eljött a bemutatókra Vinkó Jóska is, aki akkor éppen színikritikus Pesten (később a Magyar Konyha főszerkesztője lett).  Nyaranta Cs. Erdős Tibor grafikus kertjében összeültünk flekkenezni, beszélgetni. Hétvégeken, amikor éppen nem voltam ügyeletes, mindig hazautaztam Kolozsvárra és ott is elmentünk a szombati koncertre, néha színházba.

Áttelepedés- Körmend.

1982. április.22-én áttelepültünk nejemmel és akkor 14 éves Zsolt fiammal Magyarországra!...  Először is jó pár nagyon nehéz hónap Bpesten, aztán még nehezebb idők Körmenden, ahol egy pszichopata főnököm van, aki ráadásul kórházigazgató is (és mellesleg alkoholista és igazi pártkáder). Körmenden Zsolt fiam a helyi fúvószenekarban kisegít néha, meg bejár Szombathelyre trombitaórákra, így néha mi is eljutunk egy-egy koncertre.  Körmenden egyetlen jó kapcsolatom alakul ki… a szombathelyi trombitatanárával Zsolt fiamnak. ( a neve kiesett a rostán).

 

Hajmáskér.

Szerencsére… és vagy szerencsétlenségünkre, pár hónap múlva már Hajmáskér az új otthonunk ( 1983-1987 között). Én körzeti orvosként kényszerülök dolgozni (padig már rég sebész és trauma szakorvos vagyok) és Zsolt fiam Veszprémbe jár trombitálni, egy Nagyiván Éva nevű trombitatanárnőhöz, aki a pótanya szerepét is betölti. Örök hálánk kísérje, mert rengeteget adott nekünk, Zsolt fiamnak főként. Csak az tudja, hogy ez milyen hatalmas traumákkal jár/járt egy országcsere és a sok költözködés, aki legalább egyszer átélte ezt …a folytonos költözést, egy teljes háztartás minden tárgyi lim-lomjával. Megszűnik körülötted minden, az összes ismeretségeid és kapcsolataid, és légüres térben létezel egy darabig. Nekem mondjuk, mégis szerencsém volt a szerencsétlenségben, hogy itt éltek Magyarországon, már jó pár éve, évtizede - igaz mind Budapesten- ( az 1930-as évek végétől) nagybátyám és nagynéném és családjaik, sőt volt tordai, azaz apai nagyszüleim, valamint Miklós öcsém, aki 1978-ban házasodott ki Budapestre. Ennek ellenére, művészeti kapcsolataim jó ideig nem voltak és mivel pár évig elég nehezen éltünk, színházba és koncertre sem jártunk, legfeljebb gyerek-és zenetanári házi koncertekre.

Közben rám szakadt egy válás minden nyavalyája is. Mindez már Hajmáskéren történt, ahol 1983-87 között laktunk. Zsolt fiam a veszprémi Lovassy Gimnázium zenetagozatára járt  iskolába és trombitálni: Nagyiván Évánál, aki egyébként a győri Zeneművészeti Főiskola tanárja is és onnan jár Veszprémbe (ahol nemsokára a zenei tagozat igazgatónője is lesz). Mivel Zsolt fiam egy ideig Veszprémben bentlakásban lakott, én naponta jártam be hozzá és ilyenkor meghallgattam a próbáit is, majd megismertem egy sor veszprémi zenészt és hozzám is el-eljött Szabó Odzsa és Tömöry Péter, akik akkortájt a veszprémi Petőfi Színházban voltak rendezők. (akkor már Benczédi Sanyi, a színész is ott játszott, aki Sepsiszentgyörgyről települt át, azért pont Veszprémbe, mert Veszprém testvérvárosa Sepsi volt és a színházak is már régen kapcsolatban álltak).

Miközben ezeket a sorokat próbálom kiízzadni magamból, megint zenét hallgatok, igaz most már a Youtub-on, de neves művészekkel és zenekarokkal. Megint elcsodálkozom magamon, hogy hogy jutottam idáig a zene szeretetében és értésében?!- én aki abszolút analfabéta voltam zenéből. Igaz, így voltam a képzőművészetekkel is, mert nem volt aki tanítson ilyen irányban sem és akkor még az iskolában sem tanítottak esztétikát és művészettörténetet, inkább marxizmust és szoc.realizmust.

Pápa.

Hajmáskér után zaklatott évek (mintha eddig is nem azok lettek volna), elvált feleségemet egy volt egyetemi kollégám vitte ki Németországba, ahol Ő mint disszidens, kint is maradt. Mi Zsolt fiammal itthon maradva, sajnos szétválunk, mert Őt felveszik különleges tehetségként a harmadik gimnáziumi osztály elvégzése után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem trombita szakára és Ő így Laci nagybátyámékhoz, Budapestre költözik. Előtte, harmadik gimnazistaként , megnyeri Miskolcon az országos rézfúvós verseny fődíját és egyszerre ismertté válik az egész országban. Nagyon rövid kiskunhalasi kitérő után (ott traumatológusként…- vagy inkább rabszolgaként dolgoztam) eljutok pályázat útján Pápára, a sebészeti osztályra. Itt öt és fél év relativ nyugalom vár rám, meg egy gyönyörű szemészeti asszisztensnő, későbbi feleségem, Tóth Erika és lánya a 10 éves Eszter.

Pápán eljutottam odáig, hogy volt erdélyi, Pápára telepedett képzőművész barátaimnak még kiállításait is én nyitottam meg (egyszer még Losoncon is, ahova mint testvérvárosa Pápának- kerültünk el).  Zsolt fiam miatt gyakran megyek fel hétvégeken Pestre, amikor is sokat járunk együtt moziba és néha koncertre a Zeneakadémia nagytermébe(Zsolt fiam „belógat”, mivel ő akkor már ott tanul) és nagynéha az Operaházba is, mert ott kisegít a zenekarban. Közben én szorgalmasan építem ki ismeretségeimet Pápán az odatelepült erdélyi és magyar művészekkel; „hazajárok”a helyi Művelődési Otthonba, minden kulturális eseményen részt veszek, beindítunk egy ifjú tanár-újságíró ismerőssel egy olyan kört, az Árkádia cukrászdában és kávéházban (akinek az új tulajdonosa lelkes MDF-es és művészbarát is), ahol barátaink képeket állítanak ki, mi meg művészeket hívunk meg, akik előadnak műveikből: így hívjuk meg Czegő Zoltán költőt, Bráver Ferenc (alias Mátyás B. Ferenc) írót-költőt , Dinnyés József zeneköltőt és másokat is.  Tirnovan Ari Víd  szobrászművész( jó barátom, még talán kolozsvári főiskolás korából?) főtéri műtermében is sokan megfordulnak erdélyi és magyarországi művészek, ott is gyakran fordulok meg, meg Horváth Lajos helyi festőművész műtermében is. Velük jutok el pld. Badacsonytomajra, Udvardi Erzsébet neves festőművésznőhöz (aki sok templomi falfestményt is fest és vászonra festett képein valódi ezüst-és aranyfestéket is használ) és férjéhez, Tamás Istvánhoz, az igen tehetséges újságíróhoz és prózaíróhoz (akinek igen szép régi írógépei vannak).  Az ajkai Veszprém Megyei Képzőművészeti tárlat révén Dienesékhez, az üvegművészekhez, és még sok más művészhez is eljutok. Közben írogattam  egy veszprémi havilapba, az Új Horizont-ba, aminek a főszerkesztőjével Raffai Pistával igen jóban voltam.

Egy ideig, az 1989-ben kiürült, volt szovjet laktanya területén több barátomnak műterme is volt (Ughy István, Katona György festők) és Sántha Imre csíkszeredai keramikusművésznek és ott is nagyszerű terveink voltak egy művésztelep kialakítására, de persze az anyagiak és a haszonlesés győzött a városvezetésnél és így mindez csak terv maradt, a művészek helyett az asztalosüzemek és építőanyagtelepek telepedtek ide.

Nyírbátor.

Mikor 1992-ben az akkori volt MSZMP-és országgyűlési képviselő igazgatóm nem hosszabbította meg a határozatlan idejű szerződésemet a sebészeten, egy ideig még vegetáltam a városban, az MDF-es a helyi újságba írogattam és a megyei lapba, a Naplóba is, aztán mikor rájöttem, hogy nekem nincs jövőm sem a politikában, sem a megyében mint orvosnak, akkor elmentünk Édesemmel és Eszter lányunkkal együtt  Nyírbátorba (gondoltuk akkor, hogy egy évre). Nyírbátorban aztán úgy megtelepedtünk, hogy eltöltöttünk 27 évet és sok szépet és jót láttunk, meg alkottunk. Igaz a művészvilágnak inkább a zenei részével találkozhattam ott már, de az is nagyszerű volt, meg az is, hogy akkor létezett egy nagyon jó színház Nyíregyházán (Verebes István igazgatósága alatt) és volt Kisvárdán minden évben megrendezett és nagy közönségsikernek örvendő Határon Túli Színházak fesztiválja és voltak még igazi Nyírbátori Zenei Hetek (Szabolcsi Miklós szervezésében) és volt-lett aztán Utcaszínházak és Bábszínházak találkozója is és a Nyírbátori Sárkány-napok.

Nyírbátorban volt/van egy országos hírű tűzzománc műhely is, ott  nagyon jó művészek dolgoztak, alkottak (remélem egyiknek-másiknak eszembe jut a neve is). Egyikük Makrai Zsuzsa országos hírű tűzzománc-művész (örömömre van tőle egy igen szép kis tűzzománc képem) A Nyírbátorban töltött első években igen sokat jártunk színházba Nyíregyházára, meg operába Debrecenbe, ahol többek között egy régi ismerős, Kolozsvárról elszármazott operaénekesnő, Vogel Kati is sokszor hívott és adott „művészjegyeket” ( ami sokkal olcsóbb volt a közönséges jegyeknél). Nyíregyházán a színházban már annyira ismertek lettünk, hogy csak szólni kellett telefonon és tették is félre a jegyeket számunkra… majdnem minden előadást megnéztünk. Kisvárdán, a Határon Túli Színházak fesztiváljára is sűrűn eljártunk, ott sok ismerős erdélyi színésszel, rendezővel, újságíróval futottunk össze, u.m.: Meleg Vilmos Nagyváradról, Tömöry Péter (akkor már Németországból), Zsehránszky István Kolozsvárról, Csíky András Kolozsvárról és mások.           A Nyírbátori Zenei Hetek (eleinte hetek, aztán már csak napok) úgy indult, hogy 3 hetes vonóstábor is volt (ami Szabolcsi Miklós halála után már ez is megszünt); az első években még Ruha István és nagyszerű orosz mesterek és karmesterek ( pld Szimonov) is megfordultak ott, meg a Liszt Ferenc Kamarazenekar, Szatmári Filharmónia és mások…

A debreceni rézfúvósok nyitották meg mindig a református templom kapujában vagy a harangtoronyban a  Zenei Napokat. Annak idején még a környező falvak templomaiban is voltak koncertek, így a nyírbéltekiben, a nyírmihálydi ref. templomban, a nyírvasvári katolikus templomban, stb. A debreceni rézfúvósok nyitották meg mindig a református templom kapujában vagy a harangtoronyban a  Zenei Napokat. Annak idején még a környező falvak templomaiban is voltak koncertek, így a nyírbéltekiben, a nyírmihálydi ref. templomban, a nyírvasvári katolikus templomban, stb. Nyírbátorban ünnepeltük meg Szabolcsi Miki és Édesem társaságában Lehotka Gábor orgonaművész 60 éves születésnapját is, a Napsugár panzióban (Horánszki Misi, a „napisten” panziója).

Szintén a nyírbátori zenei események kapcsán és a tenisz szeretete kapcsán ismerkedek meg Takács Gabiéknál Kovács László miskolci karmesterrel, akivel egy kicsit ütögetünk is . Szeretem ezt a karmestert, ügyes és lelkes és azóta is a miskolciakat vezeti és nagyon szerény.  Még többször járt Bátorba és mindig ott lakott Gabiéknál a szép kis házban és ha lehetett, mindig beszélgettünk is.

Zsolt fiam, bár akkor már a weimari Operaház trombitása, egy nyáron vendégszerepelt a miskolci Avasi templomban a Zempléni Művészeti Hetek keretében, a miskolci szimfonikusokkal… Természetesen mi is elmentünk erre a  kimagasló eseményre és még bátori barátokat is vittünk magunkkal. Mivel Bátorban egyik barátom fia, Fefe (Ferenc az szép magyarosan) tubán tanult játszani, sokszor megyünk el vele és édesapjával is, az iskolai koncertekre Nyíregyházára. Fefe ott egy igen neves tubaművész tanítványa, Szentpáli Rolandé, akinek a koncertjei valódi élményszámba mennek.

El ne felejtsem, hogy a „szép szó „ iránti nagy ínségemben a nyírbátori sebészeti szakrendelőben (ahol egyedül rendeltem sebészet-és traumatológiát kb. 20 évig) reggelente munkakezdés előtt, verseket olvastam fel munkatársaimnak. Egyébként itt, Szabolcsban, sokszor vittem magammal kisebb sétáimhoz, kirándulásaimra is-  Lili kutyám mellett- Áprily egy számomra kedves kb. 1960-ban kiadott „Válogatott verseit”. Áprily kora gyermekkoromtól nagy szerelem számomra, verseit szavalom és űgy érzem egy kicsit, hogy családi költő is, mert Gábor nagyapám jó barátja, édesanyámnak a Baár- Madasban igazgatója is volt. Fia, Jékely Zoltán, a költő és műfordító, Édesapám jó ismerőse, többször járt nálunk Kolozsváron, ahol én is megismertem. Az Ő költészetét is, mai napig, nagyon szeretem.

Mindemellett én csendben írogatok, igaz csak magamnak vagy az Átalvető-nek (erdélyi áttelepültek lapja ), de aztán elérkezik annak is az ideje, hogy végre kötetbe rendezzem jó pár versemet (pontosabban százat) és magánkiadásban kiadjam az első kötetemet „Séták Lilivel” a nyírbátori nyomdában kinyomva.  Ezen felbátorodva jönnek aztán a többi kötetek is: Átjáró világaim között, Télelő, KarantÉnekek…és remélem majd a jövő évben, kiadhatom egy kis rövidpróza-gyűjteményemet is.

Most, hogy már igen deresedik a fejem, meg a lelkem, jólesett végigfutni életem ezen szakaszain és magamnak is választ találni arra az örök kérdésre, hogy vajon miért is vonzódtam én örökké a művészetekhez és a művészekhez és miért éreztem magam mindig nagyon jól ebben a közegben. Mindezek mellett érdekes az is az önismeretem számára, hogy a tudományban, a saját szakmámban, mindig szerettem a valóban tudományos tényekre támaszkodni és sokszor jobban szerettem a számszerűsíthető tényeket, mint a mindenféle hipotéziseket.

A végén, amikor már nemtudomhányadszor nézem át ezt a kissé hosszúra sikeredett írásomat (tulajdonképpen lyukas emlékezetem tornáját), igazat kell adjak egykori első háromszéki kocsisomnak, András bácsinak, aki azt mondaná erre: „küsdög dolog ez, doktor úr!”

Ma, amikor már a 77-ik életévemet taposom, érzem, hogy nagyon szükség van ezekre a visszaemlékezésekre, mert egyrészt gyarló az emlékezet, másrészt a mai online világ lassan elfelejti /elfelejteti milyen is volt a valóságos élet, amikor minden „szent zsongás” volt… és ezt csak fel kellett fognia az értő füleknek. 

2021. 01. 07 -  02.11.  Pápa.        

===================================   xxxx  ================================

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                               

 
ÍRÓINK BLOGJAI
 
SORSTÁRSAK
 
ARCHIVUM
 
Hasznos linkek
 
GALÉRIA
 
IN MEMORIAM
 
Átvett írások
 
Naptár
2024. Március
HKSCPSV
26
27
28
29
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
05
06
<<   >>
 
Számláló
Indulás: 2021-01-18
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Hírdető
 

Legnehezebb magyarnak lenni a Kárpát-medencében!


Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierj&#232;t!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre