TRIANONRÓL

A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS JEGYÉBEN

LEÁNYFALUI ESTÉK 2.

2020. FEBRUÁR 14.

A BEFOGADÓ MAGYARSÁG,

A SZENT KORONA ORSZÁGA

 MINT A NEMZETEK BÖLCSŐJE  

   (Második, befejező rész)

SZÁSZOK, NÉMETEK, SVÁBOK

  A 18. században  három szakaszban telepítettek németeket Magyarországra.

- Az első szakasz (1689–1740) főként III. Károly  idejére esett. Elsősorban a földesúri magán- betelepítések időszaka ez. Ekkor zajlik az  Északi-középhegység  és Dunántúl megyéinek betelepítése, de szórványosan már a Bácskába és a Bánságba is érkeznek telepesek. Ebben ez időben keletkezett Szatmár megyében a sváb településtömb.

- A második szakasz Mária Terézia (1740–1780) uralkodása idején történik. A földesúri betelepítés helyett egyre inkább a kamarai telepítés időszaka ez. Az ún. teréziánus telepesek döntő többségét a déli határvidékre hívják be. Aztán a királynő leállítja a betelepítést.

- A harmadik szakaszban II. József 1782. évi pátensével indítja újra a folyamatot.

  A korábban egyértelműen magyarlakta területekre, ahol az évszázados harcok során kipusztult az őslakos magyar lakosság zöme, nyugati telepeseket (elsősorban svábokat) hoztak, sőt, a magyar ajkúak letelepedését a Temesköz (Bánság) területén megtiltották.  A XVIII. század végére kialakult a magyarországi németeknek a középkori szászok mellett egy újabb ága, a „svábok" nemzete. Akár a szászok esetében, nevüket, amint láthattuk, azért kapták, mert egy részük Szász- illetve most Svábföldről érkezett Magyarországra.

  Az ország lakossága a mohács előtti létszámot csak közel három évszázad után éri el. Ugyanakkor Magyarország, amely a XV. században még 80%-ban magyar, a XVIII század végére már csak 40%-ban az. Soknemzetiségű állammá lesz.  Talán ez az az adat, amelyben leginkább benne van annak egyik magyarázata, amit Trianonban elkövethettek velünk.

Az úgynevezett hosszú XIX. század is eltelt, és a kétmilliónyi magyarországi németből a XIX–XX. század fordulójáig csak az erdélyi szászok alig 200 ezres csoportja rendelkezett erős és fejlett nemzeti öntudattal. A magyar királyoktól kapott megtartó előjogaik időszerűtlenné váltak, nem illeszkedtek a modern állam szokásrendjébe és szerkezetébe.

Tisza bukása után a szászok vezetői közül egyre többen belátták, hogy tudomásul kell venniük az adott helyzetet, és középkori eredetű kiváltságaik elvesztésébe belenyugodva, a magyar állam keretei között kell fejlődniük. Az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott nemzeti gyűlés módosította a szász politikai programot. Elfogadta a dualizmust, az egységes magyar államot és elismerte a nemzetiségi törvényt.

Ekkor még a nemzeti létüket fenyegető veszélyt nem annyira a magyar nemzetiségi politikában látták, amely irányukban engedékeny volt, hanem a románság nagyarányú szászföldi térhódításában és gyarapodásában. Az általános választójog bevezetése esetén a szászföldi választókerületekben a szászok kisebbségbe kerültek volna a románokkal szemben. Ezért foglaltak állást a vezető szász politikusok az általános választójog ellen, és ezért támogatták Andrássy plurális választójogi tervezetét. A kompromisszumos, kormánytámogató „fekete szász” irányvonalával már 1893-tól kezdve szembefordult a fiatal értelmiségi nemzedék magát „zöld” szásznak nevező csoportja, amelynek a központja Brassóban volt.

Az összecsapások egyik fő kérdése a szászoknak az össznémetséghez, illetve a magyarországi németséghez való viszonya volt. A szászok körében sajátos népi öntudat alakult ki, amely elkülönítette őket a magyarországi németség többi részétől. Rudolf Schuller 1908-ban így fogalmazta ezt meg: „Mi nem vagyunk és nem is akarunk egyszerűen németek lenni, hanem erdélyi németek, szászok… Mi nem tudjuk elgondolni népiségünket anélkül, hogy azt ne korlátoznánk a hazánkra, s ebben rejlik a mi sajátos lényegünk, a mi erőnk. Mi egy értékes, válogatott és kiválasztott németséget képviselünk, és semmi okunk sincs arra, hogy az egyenlőség és a kölcsönösség álláspontjára helyezkedjünk.”  Úgy vélték, hogy a szászoknak nem kötelességük feláldozniuk magukat a magyarországi németekért.

  Nem elhanyagolható, hogy egyes adatok szerint a XIX. század végén a németek aránya Nyugat-Magyarországon (az Őrségben) 65%, a Dél-Dunántúlon 67%, Bácskában 44%, Temes vármegyében 42%, Torontál vármegyében 48%, a Szepességben 37% és Fátrában 31%. Ha ezeket a számokat nézzük és ismerjük azt a hatalmas nyomást, amit a németesítési szándék gyakorolt „az ezeréves elnyomókra”, meglepődhetünk. Hiszen éppen ebben az időben indult el egy spontán, mondhatni paradox magyarosodása főleg a honi németségnek. Budapest, a dunántúli és a felvidéki városok német polgársága a XIX.. század második felében gyorsan asszimilálódott. Illyés Gyula erről szólva a Petőfiről írott könyvében szolgál magyarázattal és a magyarság spontán asszimiláló erejére hivatkozik.

1899-ben a délvidéki német sajtóban egyre erősödő agitáció indult a német népi öntudat felébresztéséért, a magyarosítás ellen. A kormány – az évszázados németesítési törekvést ismerve – hamarosan erőteljes lépéseket tett a német mozgalom elfojtására. Sajtóperek sorozatával igyekezett elnémítani a legfontosabb délvidéki német lapokat.

ROMÁNOK BETELEPÜLÉSÉNEK ÁLLOMÁSAI MOHÁCS UTÁN

  Trianonban hazánknak a befogadottak közül a legnagyobb veszteséget a román betelepülők kései utódai okozták. Most tehát tekintsük át a románok második nagy betelepülési hullámát. Ez a hullám Erdélybe a XVIII. század folyamán, de főleg 1740 és 1760 között zajlott a Kárpátokon túlról, ugyanis a fanarióta uralommal olyan súlyossá válnak terheik, hogy a rendi Erdélyben sokkal nagyobb szabadságban és kisebb nyomás alatt érezhetik magukat. Nagyobb biztonságot, fejlettebb civilizációs feltételeket remélhetnek. Jancsó Benedek és Dávid Zoltán 400 és 500 ezerre becsülik az ekkor lezajlott bevándorlást, amelyik érdekes módon a románokkal túltelepített bánság felől is megindul Erdélybe. Tehát a nyomás így már három oldalról érkezik. A korabeli feljegyzések jelentős beilleszkedési zavarokról számolnak be. Eleinte vándorolnak, veszélyeztetik a közbiztonságot, és időbe telik, míg sikerül letelepítésük.  Még ezt követően is nehezen fogadják el a balkánon megszokott ötvened helyett az itt szokásos adózási feltételeket. De hol lehet szó ekkor ezeresztendős nemzeti elnyomásról? Hiszen még meg sem született ennek alapvető feltétele, a későbbi nemzettudat. Bár e század már méhében hordja ennek megszületését.

  Az internet szerkesztő-tömörítő lehetőségét is felhasználva lássunk itt egy néhány adatot, amely igazolja, hogy minden a nemzetiségi elnyomásról szóló vádaskodás hamis.

  „Az első magyarországi román iskolának az 1495-ben alakult brassói iskolát tartják.

A három részre szakadt Magyarország korában, a XVI–XVII. századi Erdélyi Fejedelemségben alakult ki a legtöbb román oktatási intézmény, elsősorban Brassó és Fogaras környékén. Az itt beszélt román nyelv képezte a később kialakult irodalmi nyelv bázisát.” Megjegyzem, hogy az első román tankönyvet Fogarasban Lorántffy Zsuzsanna adatta ki.

A XVII–XVIII. század fordulójáig a románok kizárólagos nemzeti vallása az ortodox  volt, de egy időben református intendatúra alatt működtek, s míg ezt az elmagyarosítás bizonyítékának használják, éppen ellenkezőleg, a protestantizmus szellemében saját anyanyelvű bibliát kaptak a magyar fejedelmektől, ami döntő módon járult hozzá irodalmi nyelvük fejlődéséhez.  Az új keletű görögkatolikus egyházat a XVIII. századi erőltetett Habsburg ellenreformáció során bevezetett vallási unió – a pápaság elismerése a régi rítusok megőrzésével – eredményezte. Az erre történő áttérés is nagy lendületet adott a román nyelven való művelődésnek. „A Habsburg állam által támogatott román görögkatolikus értelmiség 300-nál több román iskolát alapított a Partiumban és a (…) történelmi Erdélyben. Az első román ortodox egyházi iskolák a Magyarországtól ekkor még szintén külön kormányzott Bánságban jöttek létre a 18. század második felében. Ezek a karlócai szerb patriarchátus védnöksége alatt álltak. 1781-ben már 83 községnek volt román iskolája. 1783-ban a bécsi kormány elrendelte, hogy a határőrvidéken katonai pályára készülő román fiatalok csak német iskolában tanulhatnak. A román nyelv oktatása ekkor háttérbe szorult, a hitoktatás nyelve is a német lett.”  Mondanunk sem kell, hogy ügyesen ez utóbbi Habsburg intézkedést is beiktatták a magyar elnyomó politika dossziéjába.

„A görögkatolikus közösségek kezdetben kizárólag a román nyelvet használták. A 19. század végétől elterjedt a magyar nyelvhasználat a román görögkatolikus egyházban, különösen a bihari részeken. Az ortodox egyházközségeknél ezzel szemben mind a liturgia, mind a belső adminisztráció nyelve mindenütt megmaradt románnak. (…) A szerb egyházból 1864-ben Andrei Saguna püspök szorgalmazására kivált nagyszebeni román püspökséget az uralkodó érsekségi rangra emelte. Ide tartozott az aradi és karánsebesi román püspökség is.”

Román szempontból - jó vagy rossz legyen az -, a gubernátorok korában, vagyis Habsburg kormányzat alatt minden éppen az általuk annyit csodált Bécs akaratából történt. Nem úgy a kiegyezést követően. De már az 1848-as jobbágyfelszabadításnak is haszonélvezői voltak, hiszen Erdélyben a földek 80 százalékát románok kapták, s ezzel megtörtént az első lépés az 1910-ig aztán teljessé váló földtulajdoni kiegyenlítődés felé. A jobbágyfelszabadítás ugyanakkor oka volt a magyar birtokosok gondjainak és a „legsötétebb magyar elnyomás éveiben” 240 Astra és Albina román bankfiók, az ortodox egyházzal együttműködve vásárolta fel a románok számára a magyar földeket. A Trianon utáni, két részben zajló királyi földreform teljes mértékben hamis alapokon zajlott és a mérleget végletesen elbillentette a románság javára a kb. három és fél millió katasztrális hold magyar tulajdonú föld kisajátításával. És ennek elszenvedői nem csak a nagybirtokok voltak, de kistulajdonosok is áldozatul estek, ha a román érdek úgy kívánta.

  Az ortodoxia szerepe a románoknál is, akár a szerbeknél, nagyon fontosnak bizonyult. Társadalmaik úgynevezett csonka társadalmak lévén, vezetőjük az esetek többségében a papság volt. Életükben az egyház döntő jelentőségű.

Meghatározó esemény volt 1848–49 szabadságharca, melyről mai témánk vonatkozásában meg kell említenünk, hogy a románok és az erdélyi szászok a Habsburgokat támogatták. Saját kezdeményezésre és Habsburg bíztatásra zajlottak a legborzalmasabb magyarellenes atrocitások, vérengzések, melyekről nem mai írásunk kell foglalkozzon.

Igyekezetük azonban hiábavaló volt. Ahogy mondani szokás: „Azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül.”

  A szabadságharc leverése után, a Bach-korszakban, a bécsi kormányzat a megbízhatatlannak tartott magyarok helyére idegeneket ültetett.

Az 1867-es kiegyezés után Magyarországon soha nem látott gazdasági fellendülés indult meg. De még előtte, 1866-ban elfogadták a nemzetiségi törvényt, amelynek értelmében Magyarország megígérte az anyanyelvi oktatás bevezetését az iskolákban, tanszékek felállítását az egyetemeken a nemzetiségi nyelvek számára. A g azdasági fellendülés nyomán a munkaerő-szükségletet a belföldi németekkel, szlovákokkal és zsidókkal pótolták, de toboroztak még német nyelvű szakembereket Ausztriában, az osztrák örökös tartományokban és Németországban is.

Ami a kiegyezés utáni időket illeti, vádjaik legfőbb csíráit innen merítik, ezeket helyezték nagyító alá és vetítették vissza időben a kezdetekig, erről is olvashatunk az interneten: „Az 1868-as nemzetiségi törvény kimondta a nemzetiségek iskolaalapítási jogát. Az 1879. évi XVIII. törvény a nem magyar tanítási nyelvű iskolákban kötelező tantárgyként bevezette a magyar nyelvet, ezzel megszakadt a nemzetiségek tiszta anyanyelvű oktatásának mintegy évszázados folyamata. A legnagyobb elégedetlenséget a magyarországi románság körében az Apponyi-féle 1907. évi XVII. törvény váltotta ki és az együttélést megrontotta. A trianoni Magyarországon az 1923. évi Klebelsberg Kunó által kiadott rendelet értelmében a »C-típusú«, azaz a magyar tanítási nyelvű iskola a nemzetiségi nyelv kötelező tanításával dominált.”

1906-ban fogadta el a magyar parlament az említett Lex Apponyit, amely – többek között – előírta, hogy a nemzetiségi iskolák tanítóinak 4 éven belül meg kell tanulniuk magyarul, a magyart pedig idegen nyelvként kellett tanítani minden iskolában.

  A minket Trianonban sújtó vádak között ez kiemelkedő helyet foglalt el, és olyan túlzásokig jutott a csúsztatás módszere, mintha megszűntették volna a kisebbségek anyanyelvi oktatását. Arról nem esett szó, hogy az elnyomott erdélyi románoknak több iskolája volt, mint az újonnan létrejött Romániának. Arról pedig különösen nem, hogy a minket vádlók közt például a franciák még ekkor is megdöbbentően kemény eszközökkel folytatták a nyelvi homogenizációt. Ma erről Junker beszólása juthat eszünkbe, mikor a kettős mércét reklamálva a sokkal rosszabb mutatókkal bíró Franciaországra hivatkoztunk. „Ja, az Franciaország”, mondta.

  Magyarország tehát maradt ezeréves elnyomó.

SZLOVÁKOK

A szlovákok története a magyar történelembe ágyazott, és ez számukra nehezen elfogadható. Kialakulásuk a magyar Szent Korona országában zajlott, ez viszont nem egyeztethető a magyar elnyomásról szóló elméletekkel. Egy ismeretlen szerző (internet) által adott igen jó összefoglalót újfent mellékelnék itt „…közép-európai sajátosság nemzeti történelemként tekinteni annak a korszaknak a történelmére, amely nem ismerte a modern nemzet fogalmát. A szlovákok esetén mind szlovák, mind magyar szemszögből ez az, ami a viszonylag egyértelmű dolgokat megkavarja. A szlovákok nem a magyar történelemre kíváncsiak, mert az nem szlovák, mi magyarok meg hajlamosak vagyunk a szlovákokat leigázott szolganépként látni, ami meg szintén nem igaz. Másrészt hajlamosak vagyunk a Magyar Királyság történelmét magyar nemzeti történelemként értelmezni (kvázi kirekesztve ebből a szlovákokat, holott az az ország legalább két másik később kialakult nemzetnek is az anyaországa volt: a szlovákoknak és a ruszinoknak. Ezek a megközelítések rosszak. A közép- és koraújkori eseményeket szemlélve nagyon fontos, hogy az egyén önmeghatározása akkoriban elsősorban a születéssel már adott társadalmi státuszra, másodsorban a vallásra épült, harmadsorban pedig arra, hogy melyik uralkodónak az alattvalója. Ezek határozták meg a társadalomban elfoglalt helyzetet, a beszélt nyelv ebben nem vagy alig játszott szerepet. A szlovák nyelven beszélők között egyaránt voltak nemesek, polgárok és parasztok, mint a magyar nyelven beszélők között. Mindezt azonban a mai Közép-Európában, ahol a nemzeti történelem kizárólagosságra törekszik, elfogadni és elfogadtatni nagyon-nagyon nehéz.”

  Ez az idézet ismét megerősíti a nemzettudat kialakulásának időbeli törésvonalát, mint az események magyarázatának meghatározó elemét. Ugyanakkor az idézetből az is kitűnik, hogy bizony a szlovák és a ruszin „két másik, később kialakult nemzet”. Kialakulásuk folyamata pedig a Magyar Királyság területén zajlott, senkitől sem akadályoztatva. De alkalmat ad arra is, hogy saját értelmezésünket is átértékeljük. Bár az én megítélésem szerint egyáltalán nem akarjuk a térsnemzeteket kizárni a Szent Korona országának történetéből. Sőt elfogadnánk a közös dicsőséget és fájdalmat egyaránt. Inkább ők kívánkoznak ki belőe. De a szlovákok valahogy úgy, hogy kint is legyenek, meg bent is. Aszerint, hogy mi szolgálja a valóságot felülmúlni óhajtó vágyaikat.

  A szlovákok északról dél felé történő vándorlása több szakaszban történt. Az első letelepülési szakasz 1690–1711 között zajlott. Magvát főképp szökött jobbágyok alkották, és a töröktől visszafoglalt területekkel határos vármegyékből jöttek. Az északibbi vármegyékből érkezők az előbb letelepültek helységeit hídfőállásként használták a további vándorláshoz. 1711–1740 között a szlovákok betelepítése szervezetten folyt, de a földesurak is hozattak be elhagyott birtokaikra szlovákokat, főleg akiknek északon is, délen is voltak birtokaik. Ők állami engedéllyel telepítettek, szervezők segítségével. Ekkor keletkezett több szlovák település és nyelvsziget.

  A harmadik szakasz idején, a XVIII. század második felében főképp a mai Szerbia (Bácska és Bánát) területére folyt bevándorlás. Az Alföldön ekkor továbbvándorlások és csupán másodlagos telepítések voltak.

  A szlovákok nemzetté válásában nagy szerepet kapnak a XIX. század első felének szlovák ideológusai, Ján Kollár (1793–1852) pesti evangélikus lelkész és Ludovít Stúr (1815–1856) politikus-költő.

  Ha Magyarország az ezeréves nemzeti elnyomás létezhetetlen útját járja, ma nincsenek szlovákok. Ez ugyanakkor Európa boldogabb felében elképzelhetetlen lett volna.

Érdemes tudni, hogy a trianoni szlovák magatartás még nem a ma ismert magyarellenességre alapozódott. Maga Beneą mondotta, hogy amennyiben a népszavazás mellett döntenek, „nem tudtuk volna megcsinálni Csehszlovákiát.” Több arra utaló jel is volt, miszerint a csehek iránti ellenszenv erősebb volt.

  Trianon azonban bekövetkezett, de mára a „mintaállam” Csehszlovákia hosszú távon nem bizonyult életképesnek. Kiderült, hogy a cseh-szlovák ellentét sem oldható fel.

  A második világháború után Beneąék még fokozták a nyomást a magyarokra, és 1946 februárjában elérték, hogy aláírassák a lakosságcsere-egyezményt. A program végül is úgy zajlott le, hogy több százezer felvidéki magyart erőszakkal telepítettek Magyarországra, míg Magyarországról önként települtek át a szlovákok ezrei Csehszlovákiába; azonban az ő önkéntes áttelepülésük is megkérdőjelezhető, mivel valójában ezt az „önkéntes választást” inkább rájuk erőltették. (…)

RUSZINOK

Néhány szó a ruszinok vagy ruténekről, hiszen Rákóczi jóvoltából őket illeti meg a gens fidelissima jelző.

A ruszin népnév, minden valószínűség szerint a rusz kifejezésből származik, és kezdetben minden olyan keleti szlávra értelmezték, aki a IX–XIII. század­ban a Kijevi Nagyfejedelemségben élt. Az észak-keleti megyékben élő keleti szlávokat az I. világháborúig ruszinoknak, rusznyákoknak nevezték. Az Országos Ruszin Kisebbségi Önkormányzat kulturális folyóirata „ruszin vagy kisorosz" címmel közölt tanulmányában ezeket írja: „...a legrégibb írott források ruténnek, rusznyáknak, ruszinnak mondják, de a II. világháborúig hasz­nálják még a kisorosz, kárpátorosz és a magyarorosz megjelölést is. 1945 után pedig kárpát­ukrán névvel illetik a mai Kárpátalján élőket..." Jelenleg a ruszinokat – Ukrajna kivételével – világszerte külön szláv népként ismerik el. Az ukránokkal foglalkozó történelmi és néprajzi tanulmányokban döntően a „kárpátuk­rán" megjelölés olvasható, így azokból nem derül ki egyértelműen, hogy az írás ukrán, vagy ruszin nemzetiségűekre vonatkozik.

A ruszinok szétszórva élnek Ukrajnában, Szlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, Szerbiában, Horvátországban, Romániában és sok más országban, ugyanakkor sehol nincs autonómiájuk. A ruszinoknak, mint Közép- és Kelet-Európa egyik ősi nép­ének sokoldalú kultúrája, eredeti hagyományai, saját nyelve, nemzeti identitása van.

Az ukránok és a ruszinok a XIII. századtól kezdve szivárogtak át Galíciából.  Erre vonatkozó első adatunk egy 1326-ban kelt oklevélben a Nógrád megyei Nagyorosziról olvasható, melynek első lakóit Kál­mán király hívta be Galíciából. A XVII. században nagyobb számban érkeztek a lengyel földesurak túlkapá­sai elől menekülvén.

A magyarországi ruszin nyelvterület a 13. sz. előtt lakatlan volt. A kijevi tatár katasztrófa után különböző időkben és különböző vidékekről indult meg betelepítésük mai lakóhelyeikre.  A legtöbb ruszin a XIV. és a XV. században került az új földesúri birtokokra Galíciából, Halicsból és Galíciból. 1440. körül a ruszinok első püspökei kormányozni kezdtek Munkácson. Nagyobb tömegekben a XV–XVII. századokban telepítettek ruszin jobbágyokat, de a vándorlás a XIX. századig tartott.

Az 1646-ban kötött ungvári unió után, mikortól a görög katolikus egyházról beszélhetünk, jelentősen felélénkül a népmozgás a Felső-Tisza vidékén.  

A magyar földesurak – köztük a Rákóczi család is – szervezetten telepítette le őket saját birtokaira, és arról is vannak írásos adataink, hogy Rákóczi Ferenc oldalán sok ruszin is részt vett a szabadságharcban. A harcok befejezése után sokan Magyarországon maradtak közülük. Rákóczi leghűségesebb népének - „gens fidelissima” - nevezte őket. 1745-ben a ruszinok Borsod és Abaúj megyéből a Vajdaságba is költöztek. Az 1848–1849-es szabadságharcban a ruszin értelmiség magyarbarát volt, s tömegesen csatlakozott a szabadságharchoz. Az ungvári görög katolikus-szeminárium papnövedékei is önként jelentkeztek katonának, sokan közülük magas kitüntetésben részesültek, s magyar nemességet szereztek. A görög katolikus ifjúság kiválósága volt a szabadságharc során Erdélyben hősi halált halt Vasvári Pál. A Magyar Kormány 1849. július 28-i rendelete engedélyezte a ruszin nyelven való oktatást és annak a közéletben való szabad használatát,  de külön népként nem ismerték el. Ezért októberben a ruszinok küldöttsége memorandumot adott át az osztrák császárnak.

  1918-ban Ungváron megalakult a Magyarországi Rutén Néptanács, amit Kárpátalján több nemzeti tanács követ. A különböző tanácsok csatlakozásra szólítják a lakosságot Magyarországhoz, Oroszországhoz, Csehszlovákiához vagy Ukrajnához.

  1945. június 29-én Kárpátalját erőszakkal az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolják. Kezdetét veszi a ruszinok és a görög katolikus egyház üldöztetése.

BOLGÁROK

            A XIX. század második felében kb. 18.000 kertészettel foglalkozó bolgár települt be Magyarországra és nagy megbecsültségnek örvendve lelt hazára. Eltűnésük vagy beolvadásuk nem homogenizációs törekvés következménye, hanem a kommunista 40 év eredménye, hiszen éppen az identitásukat jelentő ősi foglalkozásuk gyakorlásának ellehetetlenülése sodorta őket is a szocializmust építeni kénytelen tömegek homogén sokaságába.

CIGÁNYOK

Magyarországnak ma a legnépesebb kisebbsége a cigányság. A most használt roma megnevezés és a cigány pontosan átfedik egymást. Anyaországuk nincs. Nemzetiségüket maguk választják meg a népszámláláskor. Létszámukat ezért nehéz meghatározni, de a félmilliót minden bizonnyal jóval meghaladja. Még egy, sőt kétmilliós becsült számadatokról is olvashattunk. Integrációjuk úgy a magyar, mint a cigány közösség számára létkérdéssé vált.

Évszázadokig egyiptomi gyökerűnek tartották őket. Eredetük azonban indiai. Csoportjaik közül három az, amely nagyobb létszámú: a magyarcigány, az oláhcigány és a beások. Kisebb csoportjaik a kárpáti, a szintó és a román cigányok. Más szakemberek ettől eltérő felosztásról is írnak.

A magyarországi romák többsége a magyarcigányok vagy magyar nyelvű cigányok csoportja, mely a cigányság kb. kétharmadát képezi. Hagyományos ezek között a zenélés, s ezt egy külön alcsoport, a muzsikus cigányoké műveli, de ismert régiség- és használt-cikk kereskedők.

A kárpáti cigányok a legrégibb betelepülők. A XV. százada óta élnek itt. Önmagukat magyar cigánynak (romungró) nevezik, bár nyelvüket megőrizték. Nyelvükből a szleng számos szava ismeretes. (csaj, csóró, kaja, pia, dzsuva, kéró, séró, lóvé stb.)

Hozzájuk állnak közel nyelvileg is a szintók, akik főleg vándor cigányok.

Az oláhcigányok számos csoportra oszthatók. Ezek bizonyos foglalkozásokat űznek, mint pl. a lovárik a ló-kereskedelmet. Ők Havasalföld felől érkeztek hozzánk számos roma nyelvjárást képviselve. Nem szeretik az oláhcigány megnevezést, és csak pejoratív értelemben használják.

A beások anyanyelve a románnak egy archaikus formája. Nem használják a roma elnevezést. A fakanál- és teknőkészítőkből főleg mezőgazdasági munkások lettek, vagy építőipari segédmunkások. Csoportjaik az árgyelánok, mucsánok és ticsánok, akik az alföldön főleg román neveket viselnek.

A román cigányok nálunk kis lélekszámú csoportot képviselnek és a román köznyelvet beszélik. Sokan koldulnak, apró árukkal házalnak.

A Gábor-cigányok vagy kalapos Gáborok Erdélyből származnak. Főleg a Nyárád mentén élnek. Elnevezésüket állítólag Bethlen Gábor fejedelmünktől kapták. A többségük beszél magyarul, románul és cigányul is. Hagyományaikat hűen őrzik, házasságot is csak a Gábor családon belül kötnek. Jómódban élnek, fő foglalkozásuk a tetőfedés és egyéb bádogos munkák, de ma már inkább a kereskedelem. Európa-szerte utaznak, de a jelentős társadalmi eseményekre hazatérnek Erdélybe. Általában adventisták. 1990 Marosvásárhelyi pogromja során ők vonultak be a magyarok védelmére!

A cigányok a XV. század végéig Magyarországon és Kelet-Európában a megtűrt népek közé tartoztak, Ács Zoltán szerint Magyarországon a cigány-magyar ellentét komolyabb formában nem vetődött fel a XVI. század elejéig. A vajda parancsolt nekik, akit, bár a cigányok választották, a földesúr erősített meg hivatalában.

Integrálásuk csak részlegesen sikerült, de itt nem sújtotta őket a nyugati kegyetlen törvényekhez hasonló üldöztetés, bár a XVIII. században Mária Terézia és II. József több rendeletet hoztak a romák letelepítésére, amit a hatóságok erőszakkal, elrettentő büntetések alkalmazásával hajtottak végre.

A reformkorban művészetükkel nagy hatást gyakoroltak a magyar nemzeti zene fejlődésére,  Liszt Ferencre és másokra, de közülük is többen világhírre tettek szert, például Dankó Pista a XIX. század végén. A szabadságharc idején a magyarcigányok a magyar ügy mellé álltak, és fegyverjavítóként, ágyúöntőként, valamint tábori muzsikusokként szolgáltak, többek között az országos verbuválást segítve. A legmagasabb rangig  Kossuth Lajos cigányhadnagyaként ismert Sárközi Ferenc cigánymuzsikus vitte.

A romák második nagy bevándorlási hulláma a XIX. század elején következett be az oláh fejedelemségek felől. Ők a mai oláhcigányok és a román fejedelemségben még rabszolga beások ősei.

A XX. században tömeggyártású iparcikkek elterjedése a hagyományos cigány foglalkozásokat faluhelyen is feleslegessé tette. A romák nagy része munkanélküli lett, és ez társadalmi konfliktusokat gerjesztett. 1944-ben a nemzetiszocialisták Németországban és máshol, így Magyarországon is népirtást követtek el a romák ellen.

A háború utáni földosztásból a romákat teljes egészében kihagyták. Az 1956-os forradalomban számos magyarcigány is részt vett. A pártállam  nem etnikai, hanem szociális problémának tekintette a „cigánykérdést”. Távoli ipari centrumokba ingáztak. A legtöbb roma segédmunkásként dolgozott, vagy un. vattamunkát végzett. Az 1960-as évek végén megkezdődött a cigánytelepek felszámolása, de falvakba költözésük helyenként társadalmi ellenállásba ütközött és fokozta a falu őslakosságának elvándorlását. Olyan falvak alakultak ki, ahol a romák többségi lakossággá váltak.

A 2000-es évek elején egy önálló cigány ország ötlete is felmerült. Hazánkban számuk jelentős növekedése jellemző.                                                                                                                              

A legújabb felmérések szerint ma már a magyarországi cigányok 90%-a magyar anyanyelvű, és csak 5%-uknak a roma nyelv és szintén 5%-uknak a román (beás) az anyanyelve.

Egészében véve a roma közösségnek az évszázadok során – integrálásuk sikertelensége ellenére – tapasztalt gyarapodása semmi esetre sem lehet jele annak, hogy a nemzetiségi elnyomás miatt itt nem érezték volna jól magukat, vagy ide nem akartak volna bevándorolni

A ZSIDÓ KÖZÖSSÉG

Előadásom végére maradt, de nem azért, mert jelentéktelen. Ellenkezőleg. Hiszen már arról is vita szól, hogy nemzetiség, avagy vallás zsidónak lenni. Hazánkban a zsidó közösség integrálódása egy adott pillanatban már ott tartott, hogy nem is tekintették nemzetiségnek, csak vallásnak, és gyakorlatilag a véleményalkotók többsége ma is így gondolkodik.

A kérdés őszinte tárgyalásának két fő kerékkötője 1919 és a holokauszt emlékezete. Embert próbáló kérdés ezt felvállalva vélekedni, s nem is tartozik mai feladataink közé.

Inkább a sokatmondó történeti áttekintést emelem ki, és azt, amiben szomszédainktól és Európa minket bíráló országaitól is különbözött a mindenkori magyar álláspont, nem tagadva a nehéz és tragikus pillanatokat sem.

Széchenyi, Makkai és a Hitel körei, valamint követőik, az élet minden területén az önkritikus álláspont hívei, a magunk revíziójának hirdetői. Ennek jegyében kell azt előrebocsátanom, hogy 1919 és a szabadkőművesség szerepét nem feledve, a holokauszt idején Trianon, majd a német birodalmi jelenlét történelmi csapdahelyzetén felül el kell fogadnunk, hogy a nem eléggé elismert zsidómentők mellett valóban létezett egy közöny is, valami olyan, ami egészen más körülmények közt hasonlít sok magyar értelmiségi mai megfelelési kényszerből fakadó hallgatásához. Amelyet az akkori veszedelmet ismerve nevezhettünk akár lapításnak is. A mindenkori csőcselék magatartása más fejezetbe tartozik.

De érdekes módon egész Európában leginkább rajtunk kérik ezt számon, s mint erdélyi soha nem tudom elfogadni azt a hallgatást, amely a német nyomástól szabad, önerőből és embertelen kegyetlenséggel lezajlott román holokauszt 3-400 000 vagy egyesek szerint ennél is több áldozatával kapcsolatban tapasztalható. Amikor ilyen kettős mércét tapasztal a tájékozott polgár, kénytelen olyan magyarázatokhoz folyamodni, amelyeket ma szokás összeesküvés-elméletnek nevezve leseperni az asztalról. Legyen így. De akkor mi az igazság?

Elkalandoztunk a tulajdonképpeni feladattól, ezért most visszarepülünk időben, és először arról beszélünk, hogy mit is sejthetünk a zsidó-magyar együttélés honfoglaláskori előzményeiről.

Leletek bizonysága szerint a rómaiak korában is éltek Pannóniában zsidók. Hogy ezek sorsa miként alakult a népvándorlások során és a honfoglalás után, ismeretlen. A  honfoglaló magyarok a zsidó vallású kazárok révén a zsidókkal már előbb is kapcsolatba kerülhettek. Szent István, Szent László és Könyves Kálmán idejében már menekülnek ide zsidók a cseh és német területekről, akik nálunk szabadok lehetnek, de nem köthetnek vegyes házasságot, valamint nem tarthatnak keresztény szolgát. Mindkét tilalom csak vallási okokból születhetett.

Az Európában a XII. században dúló zsidóüldözéssekkel szemben, az Árpád-házi Magyarországon békében élhettek. Aztán II. Endre, pápai követelésre illetve a lateráni zsinat határozatai miatt, kénytelen szigorítani és bevezetik a megkülönböztető jelek viselését, majd eltiltják őket az állami és közhivatalok viselésétől is. Mindezeket IV. Béla visszavonja és kiadja nevezetes zsidó kiváltságlevelét, mely a zsidóságot a király védelme alá helyezi.

Az Anjou korban csak Nagy Lajos lép fel ellenük vallási buzgalomból. Előtte Károly, később pedig Luxemburgi Zsigmond védelmezi őket.

A XV. században sok zsidó költözik a városokba és fénykorát éli a zsidó társadalom. Mátyás zsidó elöljáróságot hozat létre érdekeik védelmére. Érdekes adalék, hogy a Mátyás és Beatrix tiszteletére rendezett esküvői ünnepségen 1476-ban a menetben – Európában egyedülálló módon – zsidó lovagok is vonulnak lóháton és karddal.

Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után a zsidók helyzete bizonytalanabbá válik.

Mohács után Szulejman a budai és esztergomi zsidókat hajón telepíti a Balkánra, s azok csak 1541 után, szefárd zsidókkal kiegészülve térnek vissza a török uralom alá került városokba. A zsidóüldözést még Szapolyai is tiltja. Nem úgy a királyi fennhatóság alatt élő nyugati széleken.

A török által megszállt terülteken adófizetés ellenében nyugodtan élhetnek. Így 1598-ban Buda visszafoglalásakor a törökkel együtt védekeznek.

Erdélyben más a helyzet, így például Kolozsváron oklevélben olvashatunk szabadságjogaikról, és a gyulafehérvári országgyűlési határozat mentesíti őket a zsidójel viselésétől.

1650 fontos év, ekkor 300 rabbi részvételével európai jelentőségű zsidó zsinatot tartanak Nagyidán,

Kollonich Lipót 1689-ben javaslatot tesz a zsidók Magyarországról való kiűzésére. A török kiverése során az addig virágzó zsidó közösségek vagy a vérengzéseknek esnek áldozatul, vagy elmenekülnek. A XVII. század végére ezért a zsidók szinte teljesen eltűnnek Magyarországról.

A török kiűzése után megindult az ország Habsburgok által irányított betelepítése. A  XVIII. század végéig a törvények nem tették lehetővé zsidó nemzetiségűek szabad lakhelyválasztását az országon belül. Ennek ellenére a környező országokban kialakult kedvezőtlenebb politikai feltételek következményeként a század folyamán állandóan jöttek újabb és újabb zsidó bevándorlók Magyarországra. A csehországi-németországi zsidók legnagyobb számban Magyarország nyugati határterületein, míg a Galíciából érkezők az ország északkeleti vidékein telepednek le. A városokban csak a városfalakon kívül, a számukra kijelölt elkülönített negyedben, az úgynevezett gettóban lakhattak. 1769-ben mintegy 20 000, 1787-ben már kb. 80 000 főre tehető a magyarországi zsidóság száma.

A zsidók mezőgazdasági termékkereskedelemmel foglalkoztak, ők értékesítették a nagybirtokok, falvak termékeit, a bort, búzát, bőrt stb. Ezenkívül kocsmárosként, boltosként, házalóként, regálé- és haszonbérlőként; általában a falvak és a városok közötti gazdasági kapcsolatok képviselőiként jelentek meg a feudális életvilágban, ami a birtokos nemességgel való szoros „szimbiózis” alapja lett.  A Hegyalján ők szervezték az egész borvidék nemzetközi kereskedelmét és hírnevét. (…)

Az időben előre haladva elmondhatjuk, hogy a XIX. században kezdődött a zsidóság tömeges beolvadása a magyar nemzetbe. Világszerte egyedülálló módon jön létre a neológ zsidó vallás. A magyarországi neológiát – azaz a zsidó vallás megújult formáját – a teljes körű emancipáció vágya keltette életre. Első előfutára Lőw Lipót tudós rabbi volt.

A XVIII. század végén megjelentek az első konfliktusok keresztények és zsidók között. Az Alföld egyes településein vérvádakra is sor került. A zsidóság XIX. századi történetével foglalkozó kutatók ezt a korszakot az asszimiláció vagy emancipáció korának nevezik. Megkezdődött a zsidó identitás újrafogalmazása, valamint a zsidó vallás átalakítására tett kísérlet is. A magyarországi zsidók teljes polgári és vallási egyenjogúsítására a XIX. század folyamán került sor. A magyarországi zsidóság a reformkor idején egy nem túl népes, jómódú városi népcsoport volt. Az 1830-as évektől azonban a jóval szegényebb kelet-európai zsidók is mind nagyobb számban jelentek meg az ország területén. Az 1840-es években kezdődött el magyarországi zsidók asszimilációja, beolvadása a magyar nemzetbe. Pesten lelkes zsidók magyarosító egyesületet alakítanak, hogy a magyar nyelvet hitsorsosaik közt terjesszék; hasonló célú egyesületek vidéken is alakultak.

 Más európai országokban nem zajlott le a zsidóságnak ilyen tömeges méretű beolvadása a többségi keresztény társadalomba, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Ezekben az országokban a többségi társadalom gyakran igen elutasító volt, ami valamennyire továbbra is fenntartotta a zsidóság hagyományos elkülönülését. Magyarországon ezzel szemben az újonnan meginduló nagyvárosi fejlődés, a többségi