Spaller Árpád

ERDÉLYI HÍREK

       Az első világháborút követően, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után az Antant nagyhatalmak (e folyamatban Franciaország járt az élen) szétdarabolták Magyarországot. Az utódállamok (pl. Románia) egyik legfőbb célja, hogy a szerzett területeket megtisztítsák őshonos magyar lakosságtól.   E cél elérése érdekében Romániában minden eszközt bevetnek (internálások, kilakoltatások, koholt vádak alapján történő letartóztatások, ismétlődő házkutatások, terrorisztikus zsarolások, botozások stb.). Az állandó zaklatások, üldözések következtében közel kétszázezer ember volt kénytelen elhagyni ősi szülőföldjét és a megmaradt országrészbe menekülni

          A fenntartó

A Magyarországra nehezedő és egyre súlyosbodó menekültügyi helyzet szükségessé tette, hogy létrehozzák az Országos Menekültügyi Hivatalt (OMH) majd ennek kisegítő szerveként az Erdélyi Otthon Önképző és Segélyező Egyesületet. Az egyesület 1920 januárjában alakult meg több mint ezer taggal. Célja „az erdélyi származású munkások, napszámosok, cselédek és egyéb egyszerű foglalkozású egyének tömörítése, erkölcsi, anyagi, közművelődési és gazdasági támogatása” (1/7), valamint a tagok „erdélyi öntudatának megőrzése és ápolása” (1/20) A taglétszám emelkedésére lehetett számítani, hiszen az egyesület ígérete szerint kedvezményekben részesítette a tagokat.  Segítséget nyújtanak többek között a hivatalos és magánügyek rendezésében. Betegség esetén a tagokat ingyenes orvosi kezelésben részesítik és a lehetőség szerint ingyen, vagy kedvezményesen juthatnak orvossághoz is. A vidékről feljövő vagy munkanélküli tagok, amíg elhelyezkednek, az egyesület szállásain ingyen lakhatnak; A munkakereső tagokat az Egyesület ingyen helyezi el ipartelepeken, háztartásokban és gazdaságokban stb.(1/7)Az Erdélyi Otthon Segélyező Egyesület megalakulása után nem sokkal egy lap alapításáról is döntött.  Az új hetilap neve: ERDÉLYI HÍREK Dolgozatunkhoz az „Erdélyi Hírek” az Országos Széchenyi Könyvtárban meglévő számait használtuk. Az ottani gyűjtemény nem teljes.  Az OSZK-ban levő gyűjtemény 92 számot tartalmaz, összesen 32 szám hiányzik. Az első évfolyamból egy szám (6.) második évfolyamból 31 szám teszi foghíjassá a kollekciót.

Az akkor még csak kis formátumban előállított „Röplap” első száma 1920. február 8. (I. évf. 1. szám) jelent meg Az Erdélyi Menekültek lapja alcímmel. Az Erdélyi Hírek a mai megfogalmazás szerint információs lap volt a menekültek számára. Az 1920. július 4-i (1/22) számtól a hetilap formátuma és terjedelme is megnőtt. A kezdeteknél a lapot 6000 példányban adták ki. Az „Erdélyi Hírek” (1920. február 8. – 1922. június 22.) egyike az első olyan kiadványnak, amelyik az erdélyi hatalomváltás után leginkább tudósított az erdélyi történésekről, valamint az onnan kitoloncolt emberek életéről. A lap friss híreket hozott a román belpolitikai helyzetről, az új hatalom intézményi berendezkedéséről, és ennek következményeiről az ott élő magyarságra nézve. Önmagát a lap így reklámozta: Csonka-Magyarország sajtótermékeit annyira elfoglalják a belpolitikai, felekezeti- és osztályharcok, hogy nem foglalkozhatnak eléggé a mi speciális és vitális érdekeinkkel. Az „erdélyiek” s általában a hazájuktól megfosztott menekültek” továbbá rabságban sínylődő „otthonmaradt testvéreink” szent eszméit, érzelmeit, valamint a nagy céljaik elérésére szükséges tántoríthatatlan vasakaratot, végül az egész világ tervszerű, alapos felvilágosító munkáját egyedül az „Erdélyi Hírek” szolgálja, anélkül, hogy csak egy percre is belemerülne a napi politika és önző magáncélok útvesztőjébe! (1922. január 2.; 3/1) 

A terjesztés

A kiadó kezdetben a lapot, az Erdélyi Otthon tagjainak díjmentesen

biztosította, ám a gazdasági helyzet változásával ezt a kedvezményt visszavonták és a felszólították a tagokat az előfizetésre. (2/13; 1921. 03. 27.) A lap az Amerikában élő erdélyi honfitársaknak is felkeltette az érdeklődését, sőt amint írják: „Amerika és Afrika után immár Ázsiában is megvetette lábát az Erdélyi Hírek úttörő munkájával, melynek célja a világon szétszórt erdélyieknek egy táborba való tömörítése. (…) Ismét egy újabb lépést tettünk, ha kis lépést is, az Erdélyiek Világszövetsége felé (…)” (3/7; 1922. 02 12.) - írja a lap. A lap iránt a román hivatalos körök is érdeklődtek (2/6). A terjesztés a kiadónak külön fejtörést okozott, hiszen a menekültek folyamatos beilleszkedésével, helyzetük javulásával csökkent a lap iránti érdeklődés. A politikai helyzet megszilárdulásával egyre kevesebb menekült érkezik, tehát egyre szűkül azok köre, akiknek információra, eligazításra lenne szükségük.

Rovatok

Bár a lap tartalmaz rovatokat, ezek nem mindig jelennek meg következetesen a lapban. Előfordul, hogy egy-egy rovat hiányzik vagy teljesen megszűnik.

Az „Üzenet Erdélyből” c. rovatban az otthonról kapott híreket, üzeneteket hozták a menekültek számára (Pl. az 1921. január 9-ki számban az Atyha községben 1919 áprilisában történt román vérengzésről; hírek Désfalváról, Kolozsról, Piskiről és Szentgericéről olvashatunk), míg az „Üzenet Erdélybe” című rovatban az otthonról elszakadt menekültek üzeneteit közvetítették.

Tudakozódások– alcím: állás, foglalkozás, ki tud róla (ismerősök,

rokonok keresése). Ehhez kapcsolódik az Erdélyi menekültek útmutatója – (lakás , állás közvetítés). Gyakori, de nem állandó rovat a Szerkesztő postája. Főleg a lap első évfolyamában fontos helyet kapnak az Erdélyi Otthon Segélyező Egyesület hírei a Hírek az Otthonból címen.  Bár nagyritkán ismertetik az Erdélyben kibontakozó új irodalmi életet, például a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi társaság működését és lapjukat, a Zord Idő-t.  (Erdélyi hangok – otthoni életről. E.H. 1921. február 13.), ez mégis csak egy ritka jelenség a lapban. Csak a harmadik évfolyamban próbálkoznak irodalmi és művészeti rovattal is, de nem sok sikerrel. Főleg híreket közölnek az erdélyi irodalmi és művészeti életből.

A lap arcélét a HÍREK rovat. adja meg. Az Erdélyből származó híreket elsősorban a menekültek hozták. Voltak, akik nevük elhallgatásával leginkább a hatósági útvonalak (pl. Posta) elkerülésével küldték tudósításaikat. A megszállt területekről érkező híreket főleg az Erdéllyel foglalkozó magyarországi lapok, mint az „Erdélyi Hírek” vagy a „Keletmagyarország” közölték. A hírek beszerzésére pályázatot is kiírtak, valamint felkérték a frissen érkezett menekülteket, hogy hazai híreiket szóban vagy levélben osszák meg a szerkesztőséggel. (1/13) A meglévő 92 számból összesen 1353 kishírt számoltunk össze, melyek nagy része az otthon maradt erdélyi magyarság helyzetével kapcsolatos. Kisebb részük a megmaradt országrészbe menekültek helyzetéről tudósit. Ezért tartjuk ezt a lapot az akkori történelem egyik legfontosabb hírforrásának. Ám vannak ellenvélemények is, íme:

         „Mivel információi zömét a frissen érkező menekültek szolgáltatták, azok nem voltak mindig tényszerűek és tárgyilagosak, a menekülés, kiutasítás traumája átszínezte a mondanivalót” (Dékány István: Trianoni árvák, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018. pg. 328.) Mivel, ezt az állítást a tisztelt szerkesztő (író) úr egyetlen példával sem támasztotta alá, így kénytelen vagyok a saját fantáziámra bízni állításának értelmezését. Látva azt a képet, ahol a román katona bottal veri a védtelen székely embert – azt hiszem, átszínezték a képet és a román katona kezében csak egy szalmaszál volt, de az angol tiszt fényképezőgépe ezt botnak látta. A kilakoltatások, az internálások, a letartóztatások, a házkutatások, mind a fantázia szüleményei. Természetesen a kolozsvári egyetem elkobzása, a magyar oktatás leépítése a vagyonok kisajátítása mind csak kitaláció. Vajon honnan származik ez a magabiztos megállapítás, amely megkérdőjelezi a menekültek tisztességét és ezzel az újság megbízhatóságát? Az író úr élt Erdélyben? Nem folytatom, mert az ilyen légből kapott megállapítások nagyon messzire vezetnek.

Fontosabb témák

Összefogás, egy táborba tömörülés

Az „Erdélyi Hírek” arra törekszik, hogy minden erdélyi szervezetet egy hatalmas, megértő táborba tömörítsen! – írja a lap. (3/4; 1922. 01. 23.) Az erdélyi szervezetek általában vagy a kiadványaik segítségével, vagy csak az alapszabály szintjén, de arra törekedtek, hogy egy táborba (az ő táborába) gyűjtse az erdélyieket. Az óhaj megvolt, de a valóságban ez egyetlen szervezetnek sem sikerült.

 A  trianoni békediktátum előtt és után

 Az Erdélyi Hírek szellemiségét a menekültek és az Erdélyben maradt magyarok tragédiája, valamint Magyarország területi integritásáért folyó harc, a revízió eszméje hatja át. Az újságból valós képet kaphatunk arról, hogy hogyan „várták”, hogyan fogadták az anyaországba menekült erdélyiek a trianoni békediktátumot (I/15) és annak ratifikálását. évf. 5. számában.

 Mi lesz velünk? címmel az esélyek latolgatásáról olvashatunk – „Minket erdélyieket elsősorban az érdekel, milyen sorsot szántak nekünk (.... )- írja a lap: „ Erre vonatkozólag Erdély egykori bölcs fejedelmének egyik leszármazottja így vélekedik: Mi azt kívántuk, hogy népszavazás döntsön Erdély sorsa felett. Ha az oláh miniszterelnök miatt  ezt nem engedik meg, akkor két megoldás kínálkozik. Egyik szerint Erdély külön ország lenne önkormányzattal, hol a magyarok, oláhok és szászok együtt uralkodnának. Ha az oláhok ezt sem akarják, akkor következik a másik megoldás, hogy Erdélyt egyszerűen Oláhországhoz csatolják, amely esetben aztán a nemzeti kisebbségek jogának biztosítását el nem engedhetjük. Ez alatt azt értjük, hogy amennyi szabadságot az oláhok és szászok élveztek Magyarországon, éppen annyi szabadságot az oláh igába kényszerített erdélyi magyarság és székelység részére is biztosítani kell.”  (1920.03.06.)

A fenti sorokból még a reménykedés hangjai hallatszanak ám az ítélkezés után a hangok is keserűbbé válnak.

  „Béke-ítélet: Elvették mindenünk; Ezeréves Magyarország legértékesebb részeit.  Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket… Megcsonkított, életképtelen, kifosztott ország maradtunk. Európa közepén „művelt” nemzetek kurta-látásából; kapzsiságból, féktelen hatalomvágyból, gyáva félelemből fakadt ítélete miatt. Ezer évig védtük nyugatot, kelet veszedelme ellen, a civilizációt  a barbarizmus vandál pusztításai ellen. Én testünkkel fogtuk fel csapásait, vérünkkel áztattuk csatatereit a vad gyűlöletnek, melyet, ha akkor elfojtottunk Keleten, most feltámadt ellenünk Nyugaton”. (…) (1/15)

 Még a ránk kényszerített szerződés aláírása előtt a magyar fővárosban és vidéken számtalan tiltakozó nagygyűlést tartottak a magyar területek erőszakos elrablása ellen. (1/15; 1/16) Az újságban több tudósítás is beszámol ezekről a tiltakozó gyűlésekről: „Erdélyből kiűzöttek tízezrei tartottak tiltakozó gyűlést május 15-én délután, a régi országgyűlés Sándor utcai házában. (…)”  A székelyek gyűlése. Az Erdélyi Magyar Székely Szövetség május 15-én tiltakozó nagygyűlést tartott a békeszerződés ellen; (1/16)

  A „békeszerződés” kihirdetése (1920. június 4) újabb keserű hangú írást eredményezett: Magyar Nagypéntek. 1920. június 4: „Az Úrnak ezerkilencszázhuszadik esztendejének június 4-ikére eső pénteki napja – mint magyar nagypéntek – a magyar nemzet történetében örökre emlékezetes marad. Ugyanis e napon írták alá Párisban azt az írást, amelyiket hazánk ellenségei „magyar békének” akarnak neveztetni – velünk is. (…) Ebben a rettenetes helyzetben egyesek azt mondják, hogy inkább pusztuljanak el egy szálig, de nem szabad az ilyen súlyos „békét” elfogadni. Az ország bölcsei pedig azon a véleményen voltak, hogy ha nem írjuk alá azt a ránk kényszerített békét, azzal nem mentjük meg a hazát, és ha aláírjuk, amiatt még nem veszett el a haza, hisz a jövendő titkai felől nemcsak mi, de ellenségeink is tájékozatlanok.

   És a kierőszakolt béke 1920. június 4-én Párisban aláíratott… Mi erdélyi magyarok és székelyek, ezzel ezeréves hazánktól  elszakíttattunk. (…). (1/18. 1920. június 5)

A trianoni szerződés ratifikálása

A szerződés ratifikálása (az aláírt nemzetközi szerződés megerősítése, jóváhagyása és törvénybe iktatása az Országgyűlés által.) szintén éles reakciókat váltott ki főleg a hazájukat kényszerűen elhagyó erdélyi magyarságból: Címek a lapból: Nem ratifikálunk! (Az egész magyar közvélemény nevében tiltakozunk a ratifikálás ellen) (1/41) majd a ratifikálást (1/42) bejelentő hír: „1920. november 13.” (A cím gyászkeretben van téve): A magyar nemzetgyűlés az ellenállhatatlan kényszer hatása alatt kénytelen volt elvégezni az öncsonkítást, ezzel a hozzáadással: A nemzetgyűlés amidőn a trianoni béke törvénybeiktatását elhatározza és annak ratifikációjához beleegyezését adja, az isteni igazság színe előtt az emberiség lelkiismeretéhez fordulva kimondja, hogy ezt a békeokmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak és az emberiség közös érdekébe ütközőnek tartja; hogy az nem az érdekek és tények kétoldalú megvitatásának és ebből eredő megegyezésnek eredménye, hanem egyoldalú, idegen akaratnak reánkerőszakolása; hogy a nemzetgyűlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához; hogy e tényével nem róhat kötelezettséget azokra a területekre, amelyek benne képviselve nincsenek és nem szűnik meg abban bízni, hogy a ma uralkodó szenvedélyek lecsillapultával beálló jobb belátás utat fog nyitni a békekötés neve alatt elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételéhez.”

            Ez a kis részlet is érzékelteti azt a kétségbeesés és a remény között vibráló hangulatot, melyet ez a kényszerbéke váltott ki a magyarságból.  „(…) Nehéz, küzdelmes, verejtékes életre kell felkészülnünk, hogy megmentsük a szétszaggatott magyar nemzet egységét, amely előbb utóbb vissza fogja szerezni az ezeréves országot. (…)” (1/42)

Illúzióktól – a realizmusig című írás a trianoni kényszerbéke ránk erőltetése utáni állapotokról szól.) „Ki kell józanodni és tisztán kell látni, hogy egész Európa az ellenségünk. Hittünk, reméltünk, de a „békefeltételek” már előre le voltak fektetve.(…)” (1/44)

Az Erdélyből kiüldözött és Magyarországra menekült erdélyiek élete

Bár a „béke” megkötetett, a menekülthullám nem csitult. Ezt mutatja az Országos Menekültügyi Hivatal statisztikája is. 1919-ben Erdélyből 33.551 személy jött el. A kilátástalanság, a reményvesztettség oly nagy volt, hogy 1920-ban már 79.773 személy vette a vándorbotot és jött át Magyarországra.

Bethlen István a menekültkérdésről

      Gróf Bethlen István szombathelyi látogatása alkalmával, kifejtette a menekültüggyel kapcsolatos nézeteit. (Részletek) „Nagy népvándorlás indult meg a nemzetiségi vidékekről az ország szíve felé. Ez a népvándorlás a menekültügy.” A mostani népvándorlás különbözik az eddigiektől, mert most minden népréteget érint. Ennek a vándorlásnak eredménye az, hogy azok a kulturális elemek, amelyek a magyar kultúra vezéroszlopai voltak, ott megfogynak, idebent pedig az a kérdés, hogy tudunk-e nekik kenyeret adni és tudjuk-e őket egy jobb jövő számára megtartani. Ez a kivándorlás tehát nem kívánatos. Azonban, ha figyelembe akarjuk venni ennek okait, a trianoni béke 63. szakaszát kell olvasnunk, amely úgy intézkedik, hogy a megszállott területek lakosai az illető állam polgárai lesznek, fenntartva azt a jogukat, hogy ha idegen állampolgárok nem akarnak maradni, szabadon optálhatnak (Választhat, hogy milyen állampolgár akar lenni) a magyar állampolgárság mellett.

Ez egy humánus intézkedés, mert respektálja az egyesek önrendelkezési jogát, és nem kényszerít senkit olyan állampolgárrá lenni, amilyenné lenni nem akar. De ez az intézkedés nálunk katasztrófát idéz elő. (…) Nálunk a lakosság 2/3-da került idegen uralom alá, 7 millió mellett 14 millió optálhat szabadon. Ennek a számnak egy része természetesen nem fog optálni, de mégis igen tetemes rész marad, amely itt keres boldogulást. Ez a kivándorlás nem azért történt, mintha nem tudnák kötelességeiket, hanem ennek az az oka, hogy a megszálló elem velük szemben olyan eljárást követ el, amely lehetetlenné teszi az ő kötelességeik teljesítését. Bebizonyosodott dolog, hogy a lelki kényszer készteti őket otthonuk elhagyására. A tisztviselők túlnyomó többségét elbocsátották, kiutasították. Az elnyomás olyan mérveket öltött, hogy az egyéni és a vagyon szabadsága nem biztos. Mindezeknek az lett a következménye, hogy az erőszaknak engedve ide jönnek s itten próbálják megkeresni kenyerüket. Mert mit jelentene az, ha az idejövők pusztulásnak lennének kitéve?  Azt jelentené, hogy a magyar intelligencia igen tekintélyes hányada veszne el és a kultúrfölényünk szűnne meg a területrabló nemzetiséggel szemben. A végeken mindig oly speciális  kifejlődése volt a magyar kultúrának, amilyen  az Alföldön elő nem állhatott. Az erdélyi és a felvidéki magyar olyan irányát képviselik a magyar mentalitásnak, amelynek párját az alföldön találni nem lehetett. A magyar kultúra csak akkor egyetemes kultúra, ha annak részesei azok, akik  más természeti körülmények és más történelmi fejlődésnek köszönhetik mivoltukat. Ilyen nagy tőkét, nemzeti vagyont képviselnek azok, akik a magyar végekről kimenekülni kényszerültek.(…)

A magyar társadalom segítségét kéri mind a menekültek elhelyezésében, mind munkához való jutásuk érdekében. Majd így folytatja: „Ők lesznek azok, kik a nemzeti öntudatot ébren fogják tartani. Az amputált kéz akkor is fáj, ha a kezünk már rég nincs meg. Ők lesznek azok, akik éber figyelemmel fogják kísérni a nemzet mozgalmait és ők lesznek azok, kik figyelmeztetni fogják a nemzetet, amikor a kellő pillanat elérkezik.(…)

Azt mondják a menekültek, hogy az a törzs, amelybe a villám csapott, amely koronájától meg van fosztva, ha új tavasz jön a nemzetre, újból fog virágzani és gyümölcsöt teremni. Ennek azonban csak egy útja és módja van, hogy a magyar kezet fogva egymással szeretettel fogjon össze az ország újjáépítéséhez. Nem kalandokra, hanem reálpolitikára van szükség. Ennek három pillérre van: a munka, becsület és szeretet.

Ha ebben a nemzetnek újból tisztelete lesz a becsületes munkának, ha a magyar jobban fogja szeretni a magyart, akkor jön el annak ideje, hogy odakiáltsuk ellenségeinknek: Ne bántsd a magyart! (…)”(1/46. sz. 1920. december 19.)

A vagonlakók és a menekült telep.

 A magyar kormány óriási erőfeszítéseket tett, hogy megoldja a menekültek helyzetét, mely nemcsak szociális ügy (a menekültek lakás- és állásgondjainak a megoldása), hanem gazdasági is, hiszen a MÁV-nak napi három millió korona veszteséget okoznak a lakásokká „átminősített” vagonok ezrei. A menekültek száma is egyre nőtt és ezzel együtt a menekültek elleni hangulatkeltés is szárnyra kapott. Egyes újságok azt híresztelték, hogy a menekültek nyolc napon belül lakáshoz jutnak. Ezzel kapcsolatban Horváth Emil államtitkár az O.M.H. vezetője nyilatkozott: „A legnagyobb hiba a lakásügy terén az, hogy a menekültek lakásügye nincs elválasztva más igényjogosultak lakásügyétől. Éppen ezért még ma is mindegy 1000 vagonban körülbelül 1000 család tartózkodik a budapesti pályaudvarokon. Ezeknek az elhelyezése – sajnos teljesen kilátástalan.” Ennek több oka van, de legfőképpen az, hogy a kislakások építésére későn írták ki a pályázatot. Azzal is számolni kell, hogy egyre több menekült fog érkezni a megszállott területekről. Ezek elhelyezése Budapesten lehetetlen, ezért arra kell törekedni, hogy vidéken kapjanak menedéket. (1/32; 1920. szept. 12.)

1920 végén a vagonban lakó menekültekre kegyetlen tél várt, habár az ottani körülmények között a legenyhébb tél is kibírhatatlan. Az Erdélyi Hírekben több riport is foglalkozik a helyzet tarthatatlanságával.

            G. J.: Milyen a vagonlakók újéve?/ Riport a vagonlakó menekültekről télvíz idején.  „(…) Messze künn a város végén, az utolsó bakterházon is túl holtvágányon állnak hosszú sorban az ütött-kopott vagonok. A teherkocsik oldala úgy-ahogy bedeszkázva, fenn a résen rozsdás kályhacsövek nyúlnak ki, amelyeken át a kitóduló - nem füst, mert nem igen van mivel fűteni, hanem – a bentlakók testének párája jelzi azt, hogy odabent emberek laknak, emberek, akiknek kedvesebb ez az élet, mint idegen hódítók alatt a régi kényelem.”

Mezítláb decemberben (Alcím): A decemberi hidegben kisgyermek szaladgál mezítláb, mivel cipője nincs. A gyermek megmutatja, hogy melyik vagonban lakik. Az anyuka egy szűk deszkanyíláson beengedi a kíváncsi „betolakodókat”. „Rozoga bútorokkal, mindenféle ládákkal teli szűk és ablak híján sötét helyiségben vagyunk. A földön lapos ládák, telehányva rongyos pokrócokkal. A sötétben – szemünket meresztve – nézünk oda s az ócska rongyok halmaza egyszerre csak megmozdul. Valami fehér folt kezd derengeni – egy gyermekarc. (…)” A férj törvényszéki bíró volt Marosvásárhelyen, de nem akart hűségesküt tenni. Kiutasították. A riport megemlíti, hogy ebben a „lakásban” volt még egy csecsemő is, aki itt született és akinek a pólyája papírból van. A cikk folytatja a leírhatatlan nyomort és szenvedést, melyben ezek az emberek kénytelenek élni

További alcímek: Nyomorban is büszke a magyar; Aki a vagonban született; Az országért vezeklünk. A Jézuska nem jön a vagonba  (2.  évf. 2. sz. ; 1921. január 9.)

A következő tél sem vidámabb: Végig a nyomor útján (Alcímek: Fáznak a vagonlakók; Becsurog az eső a vagonok tetején; Látogatás a menekülteknél): A közelgő tél nehéz helyzet elé állítja a vagonokban lakó menekülteket. (2/46; 11.14.) Vagonlakók karácsonya (2/51; 1921. 12. 19.)

Nyugat lelkiismerete?

A vagonlakókat, mint érdekességet gyakran látogatják külföldi, leginkább francia, angol vagy olasz szervezetek képviselői vagy híresebb személyek. Ilyenkor természetesen felmerül a kérdés, hogy a reánk erőltetett gyalázatos békefeltételek után feltámadt-e a nyugat lelkiismerete? Nem, erről szó sincs. Vannak érdeklődő egyének vagy könyöradományt juttató szervezetek, vannak, akik szánalomból nagy szavakat mondanak, ígérgetnek, aztán továbbállnak és minden marad a régiben.

-          Látogatás a vagonlakóknál. Grant Smith amerikai főmegbizott és a hivatalos kiküldetésben Budapesten időző Tendy angol ezredes július 5-én végre fölkeresték a nyugati pályaudvar „Tároló” nevű szakaszán nyolc vagonsorban  elhelyezett nyomorvárost, hogy személyesen és minden írásnál ékesebben beszélő módon győződjenek meg arról a végsőkig eltorzult nyomorúságról, amelyben azok a hazátlanná és hajléktalanná vált magyarok várják a jobb jövőt, akiket kiolthatatlan faj- és hazaszeretetük juttatott a legszomorúbb sorsra. (…) Az amerikai főmegbízottnak és az angol ezredesnek minden szenvedő számára volt néhány jó szavuk és kijelentették, hogy tőlük telhetőleg rövidesen segíteni fognak a barbár állapotokon (…)(1/24) – (Aminek létrejöttéhez az ő aktív segítségük is hozzájárult)

A békekonferencia francia előadója meglátogatta a vagonlakókat – írja a lap 47. száma. Charles Danielou (francia parlamenti képviselő 1878 – 1953) a francia képviselőház külügyi bizottságának előadója bejárta a nyugati pályaudvar vagonlakásait és a Hernád utcai iskolában levő tömeglakásokat, majd a látottakról beszámolt a francia lapoknak. (1/39) Beszámolójában legelső feladatának tartja „a menekültek problémájának megoldását, mert a nyomornak oly nagy fokú összetorlódását eddig sehol sem észlelte.” A tapasztaltak kapcsán felvetette a menekültek visszatelepítésének lehetőségét is, ami román részről nagy felháborodást és ellenkezést váltott ki.  A román lapok a repatriálásokról kijelentették, hogy ő nekik van elég „árulójuk” a mostani határaik között, nem akarnak újabbakkal szaporodni. (1/47)

Hankinson Frederich az Angol Emberbarátok Segítő Egyesülete („Society of Frends Relief Mission) vezetője az Auguszta-telepre látogatott, ahol az ő segítségükkel a gyermekeknek napközi otthont létesítettek. (2/3)

 Maria  A. Loschi olasz újságírónő:  A szenvedő város (La citta dolente) címmel nagyhatású riportot írt Budapestről és a menekültekről. Írásában idézi Dr. Mangra, a nagyváradi lakáshivatal főnöke által mondottakat, mely Nagyváradi Naplóban” jelent meg: „Nekünk románoknak ki kell tépnünk szívünkből minden részvétet és azokat, kiket lakásukból kiteszünk, kérlelhetetlenül kényszeríteni kell a távozásra, ha órájuk ütött.” Ez a repatriálási politika – írja M. A. Loschi - mindenesetre ellentétben áll a békeszerződéssel, amennyiben a nemzetiségeket és kisebbségeket illeti, és brutális nevetségessé tevése az opció jogának. (2/49. 1921. december 5.)

Mindezek csak ízelítőt adnak abból a rengeteg írásból, melyek a vagonokban élők sorsáról, az Auguszta telep nehezen induló életéről adnak hírt.

Mellékletek

Az Erdélyi Hírek kiadója a lapot általában négy oldalon jelentette meg. Ettől csak akkor tértek el, ha mellékleteket csatoltak a laphoz.  A mellékletek több értékes dokumentumot is tartalmaznak. Például „Miért olyan sok a vagonlakó Magyarországon?” alapos elemzést közöl magyar és francia nyelven a román adminisztráció erdélyi berendezkedéséről és annak következményeiről a magyarságra nézve. (1920. november 14; 1/44) Az 1919. évi békekonferencia kulisszatitkaiból (Jegyzőkönyvi részletek, gyorsírói följegyzések (1919. XI/29–XII/13). A 32 oldalas dokumentumot a román EPOCA  /Korszak/ című lapból vették át. (3/2; 1922. 01. 09.); Hogyan állapította meg a nagyantant Erdély határait (EH.:1921. dec. 26.) A történelmi dokumentumot a DÁCIA c. román lapból vették át; Az Erdélyi Hírek képes melléklete (1/21; 1920. 06. 27.) a vagonlakásokban sínylődő menekültek életét mutatja be egy néhány kép segítségével. A lap igyekezett az erdélyi magyarságnak a román hatalomváltás utáni helyzetét megismertetni a világ nagyhatalmaival is, ezért vezető írásait több alkalommal angol, francia és olasz nyelven is megjelentetik. (Pl.: Recrudescunt Vulnera” (Vallási üldözések Erdélyben) – angol nyelvű hírek (1/25.) A szabadságjogok elnyomása az oláh uralom alatt – francia nyelven  (1.  évf. 29. sz. (1920. augusztus 22.); Kultúránk romjai (Olasz nyelven 1.  évf. 32. sz. 1920. szeptember 12.)

Az Erdélyi Hírek az Országos Menekültügyi Hivatallal együttműködve 1920. június 19-től folyamatosan közölte az Erdélyből kitoloncolt, és Magyarországra érkezett emberek névsorát. Összesen 53 lapszámban közölték a menekültek adatait (Az első 1920. június 19-20., az utolsó 1922. március 13.) (Megjegyzés: A gyűjteményből hiányzó lapszámokat nem vettük számításba). A kiadó gondozásában jelent meg 1921 és 1922 évre az Erdélyiek Kalendáriuma

Az Erdélyi Hírekhez mellékletként két szatelitlap is csatlakozott.  Az egyik a „A magyar katona” című tábori újság. Erről sajnos nem sok adatot találtunk. A másik lap a „Székely Szó” magát úgy határozza meg, hogy „székely érdekeket szolgáló, társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi lap” Felelős szerkesztője Szépvizi Balás Béla volt, aki később „A Székelység” című lapot is szerkesztette. A „Székely Szó” első száma 1921. június 15-én jelent meg és ugyanebben az évben, november 14-én szűnt meg. Összesen 26 száma volt.

         Visszatérve az ERDÉLYI HÍREK törzsanyagához elmondhatjuk, hogy a lap három évfolyamot ért meg, és ezalatt a felelős szerkesztők személye is változott. Az első évfolyamot Sándor G. Bertalan (1 – 45. sz.) szerkesztette. A szerkesztői székben őt követte Márky István. Ekkor a lap „kiadását a minden befolyástól független „Erdélyi Hírek” lapkiadó társaság” vette át. (1/45; 1920. 12. 12.). Újabb változás a harmadik évfolyam 12. (111) számától következik be. Dr. Rákóczy Imre veszi át az Erdélyi Hírek a szerkesztést. Márky István társszerkesztő és lapigazgató lesz.

A lap két és fél év után (124 szám jelent meg) anyagi okokból 1922-ben megszűnik. Megszűnését A közönséghez című közleményben így indokolják: „ Az elviselhetetlen arányokban felfokozott és előreláthatólag még fokozódó nyomdaárak, postai költségek, forgalmi adó stb. teljesen lehetetlenné teszik azt, hogy az Erdélyi Hírek” mai formájában és szerkesztésében  fenntartassék. (…)”