Nagy Major Gábor

Téli nap….Háromszéken.

„Nyílt ablakon az éjszakába, egy nóta száll, halk mint az ősz, és a dal és aki zongorázza,nem ismerős” (Áprily: Kolozsvári éjjel) …-    ez azért jutott most eszembe mert annyira vágyom már haza, szülővárosomba és annyira vágyom el innen, ebből a ködös, miden szempontból ködös országból, ahol a szellemi köd is mind erősödik.  Most hívott telefonon valamikori földim, akit értelmes és józan embernek ismertem mindig, de most már kezd kételkedni a hazai jobboldalban és kezdi átértékelni az eddigi  jobboldali vonzódását.       

                Mondanám, ha lenne kinek, hogy amikor ilyen hosszúak az éjszakák és ilyen rövidek a nappalok, mint decembernek ebben a szakában, akkor… még ha normális világban lennénk is, akkor is nehéz volna nem áhítozni a  napra, fényre… és azt persze vagy a déli féltekén vagy a magasabb hegyekben lehet csak megtalálni. Most pedig utazási, sőt sok helyütt helyiség-elhagyási tilalom van, ami a legdurvább tilalom az utolsó két évszázadában az európai történelemnek.  Fényre, napsütésre áhítozó lelkem pedig ilyenkor nem tud mást csinálni, mint a régmúltakba visszarepülni… visszarepülni csodás ifjúságom színtereire, a felső-háromszéki tájra, ahol életem első négy munkás évét töltöttem, azaz inkább orvosi pályám első négy munkás és mókás évét töltöttem.     

         Luca-napja után, de még a téli napforduló előtt, olyan hosszúak az éjszakák és ködösek a nappalok, hogy legény legyen a talpán (nem olyan vénlegény mint én) aki nem lesz ettől depressziós, azaz hogy nem lesz olyan búskedvű, mint egy bepókhálósodott p…na. Na, szóval arról lenne szó (amiről szó sem lehet!), hogy ha egy szép nőt nem látogatnak a barátok (nem csuhások!), akkor az lassan elfonnyad a kielégítetlenségtől és a vágytól, ahogy hölgyismerőseim, hosszú életem sok hölgyismerőse, mindig a fentieket példázta.             Látszik, hogy ez a december egy nagy kópé, mert amióta nem hallatszik az utcákon a disznóölések halálhörgése ( mert az emberek nem tartanak disznót), azóta az emberek sokkal többet foglalkoznak azzal, amivel nem kellene, mint az értelmes és jóízű dolgokkal… és mivel ez a világjárvány úgy ül itt a nyakunkon majd egy éve, hogy azt sem tudjuk mitől meddig és miért is, azóta még azt is elfelejtettük, hogy az Advent régebben a sertéshalálok  hónapja volt, amikor az emberek egy  jelentős része, annak örvendett, hogy az egész év nehéz munkája után, a disznóölés örömet szolgáltat neki és az egész kis közösségének is. Ennyivel is hívebben és ájtatosabban várták a decembert. Vörös-és fehérborok és főleg a pálinkák, szépen fogytak akkor és szép lányok keltek el könnyű szívvel és jó kedvvel és a Fényt-várók (nem a Fényt-evők szektái), az Istent igazán hívők és a kevésbé hitesek is, reménykedtek, hogy az új tavasz eljöttével, jobb életre válthat mindenki, akinek hite van hozzá.

Hú, de messze kerültem megint az előre elhatározott témámtól, ami semmi más nem volt, mint visszaverekedni magam évtizedekkel ezelőtti ifjúságomba, az akkor volt valóságomba, a felsőháromszéki télbe. Katalin-napja után vagyunk, bőven az Adventben, benn a didergetős és hófedte „- emberben”, a decemberben.            Ilyenkor, év vége felé, amikor a Nap is későn és lustán kelt fel a Lakóca fölött és nehezen hatolt be csukott szempilláim alatt a nagy, dupla, falusi ágyba, ahova bekényszerített furcsa sorsom, szóval amikor már én is nehezen keltem, korán kelő létemre, akkor az egyik reggelen, olyan szép fagyos hideg nap köszöntött ránk, hogy muszáj volt gyorsan felkelnem és gyors, de igen tartalmas reggeli után (rántotta füstölt szalonnával és hagymával, házi kenyér vajjal, tejeskávé),  már ültem is fel a gyorsröptű „sarétára” (homokfutó, de ott csak így nevezték), amit  „kicsi Pista” (valódi nevén Balázs Pista), a falu kisbírója ( aki akkor még valóban naponta „dobolta ki” a „néptanács” híreit)  hozott oda az iskola melletti albérletemhez, persze a Csillagot befogva előtte,  ahol Fekete bácsi (házigazdám) még rámparancsolta a kucsmámat is; szóval amikor elindultunk ezen a szép, hideg és havas reggelen Martonfalva- ill.- Márkosfalva felé. Olyan megnyugtató volt látni, hogy a gelencei hegyek a helyükön vannak ( az iskola fölött, mert ott láttam őket) és a Lakóca is ott székel a ködök fölött és aztán, amikor már túlmentünk a vasúti átjárón, akkor kitárult előttünk a Brassói hegyek egész tárháza, a Nagykő, a Keresztény-havas, a Bucsecs nyugati széle, meg ki tudja még mi; ezek mind 1500 m fölötti hegyek és ezért ilyenkor vakítóan fehér bundákba öltözve mutatták szépségüket nekem, nekünk, mert  sokszor nem kicsi Pistát, a kocsist vittem magammal a sarétán, hanem Álmost (aki soha nem volt álmos!!! t.i. így mutatkozott be mindig) a nálam  pár évvel fiatalabb, homoródmenti székely fiút, aki az eü. asszisztensem volt ( és néha a mindenesem: barátom, támogatóm az esti székely szalonnás-pálinkás  megrontásokon, kísérőm a hölgykalandokban és ki tudja még mi).  Vele néha egész nap rendeltünk, ha kellett (és gyakran kellett).  Azért, mert Álmoskám sokszor segített a rendelőben, a betegeink sokszor hívták úgy, hogy „ a másik doktor úr”, amin én jókat derültem.  . A betegek, az emberek, szerettek és tiszteltek, mert én szeretettel és igazi ifjúi hévvel teljesítettem az orvosi kötelességeimet. Szerettek az emberek azért is, mert érezték, hogy hozzájuk tartozom és együtt élek velük és minden addig megszerzett  tudásommal, amely jóval fölötte állt az egyszerű általános orvosin tanultakon, azon vagyok, hogy a legjobban teljesítsek. (lám, lám, a teljesítménykényszer!!!- akkor még a legjobbat hozta ki belőlem).

Szóval, a ropogó, csillogó hóban-jégben, csak úgy ügetett velünk a lovunk, nem kellett bíztatni sem és mi egészen gondtalanul és felszabadult lélekkel élvezhettük ezt a szép, ragyogó, hideg téli reggelt és a körpanorámát, amihez hasonlót adna még párszor az Isten.   

         Mentünk, inkább szálltunk lélekben, mint Ady, a” Krisztus kereszt az erdőn”-ben, és arról beszéltünk Álmossal, hogy milyen jó lesz, ha hétvégén, elmegyünk Brassóba a menyasszonyához és onnan meg fel a Poianára (Keresztényhavas az magyarul, de senki nem használja már így) sízni. Szomorú, hogy ma már azt sem tudom, hol is laktak, hova is jártunk annyit a Szabó családhoz, ahol Gábor bácsi, a házigazda igen sokszor elmondta nekem, miközben pálinkát vagy házi fügebort töltött, hogy „Doktor úr, ez nem zokni, ezt meg kell szokni”. ( Ő szegény annyira megszokta, hogy abba is halt bele elég fiatalon…). Szép, de néha igen másnapos sízések voltak fenn a Keresztényhavason, ahol ugyan már akkor is volt felvonó, de a pályát senki sem rendezte és így olyan volt mint egy mai , versenyre előkészített „buckapálya”, ahol csak az igazán jó sízők tudtak szépen lemenni; igaz, akkor még sítalpakon le lehetett csúszni a Prund-ig, ami már Brassó belvárosában volt.

Az 1960-70-es években  Háromszéken ( akkor éppen „Kovászna megye”) még…- kolozsvári barátaim szerint- olyan „magyar világ” volt, hogy ők csak irigyelni tudták; igaz az, hogy én ott Karácsony közeledtével is ehettem paradicsomot, meg paprikát és uborkát, ami akkoriban ismeretlen élvezeti cikk volt az egész Romániában. Csak kevés kivételezett részesült ebben a kiváltságban… persze, mert kevés és ritka volt még a nagy, állami vagy magán fóliasátor és az abban termelt zöldségek is csak a párt- elvtársak számára, meg külföldi exportra voltak elérhetők.  Én azért részesülhettem ezekből a ritka javakból, mert az orvosi körzetemhez tartozott egy nagyon jól menő állami gazdaság (akinek az igazgatója nagyobb úr volt, mint egy tartományi párttitkár- későbben a Kovászna megyei  főakármi lett és sok jót tett velem, mert én meg kezeltem a Katolnán levő családtagjait)-.  Kéz-kezet mos, de most már még ez sem igaz, mert mindenki folyamatosan kell a saját kezét mossa… hogy ne fertőződjön meg a kórral (melyik is ez a kór… a lopás, a hazugság vagy a …Covid 19?!), ami most mindannyiunkat addig fog fenyegetni, amíg…valaki fel nem lázad és akkor  majd meglátjuk, hogy ki is a legény a gáton?!- az igazi gát bennünk van, az az a gát, amelyik nem engedi, hogy józanul gondolkodva ezt az egész járványcirkuszt a maga helyén kezeljük. Vissza azonban arra a nagyon szép, hideg és havas téli háromszéki reggelre!...- szóval, ha nem is repültünk, de szépen haladgattunk a sarétának nevezett akármilyen kétszemélyes szállítóeszközzel, amit a Csillag nevű lovunk húzóereje biztosított, merre is?- hát bizony először is  a hatolykai melegfürdő és mofetta felé és aztán … Martonfalva ill. Márkosfalva felé. Megálló!!-Hatolykán, a fürdőnél, bedobtunk egy felest, ettünk egy kis friss beiglit, valamelyik  kedves betegem jóvoltából… és aztán tovább

Ilyenkor néha még dúdolgattam is magamban (Álmos közben mellettem másról álmodozott), hogy – azt mondja: „hajnalban, hej, hajnal előtt”- vagy ki tudja mit, de ami tény, hogy a háromszéki medence fölött ilyenkor a disznók halálhörgése, a pálinka- és a friss vér szaga töltötte meg a levegőt; a békés kis udvarok csatatérré váltak ( bent Kézdivásárhelyen még az udvarterek is) és bár nem dörögtek Gábor Áron rézágyúi, nagy csata dúlt a disznók és emberek között. Még a lovunk is idegesen kapta fel néha a fejét, a kutyák meg vonyítottak és ugattak a jó ebéd reményében. Néha kicsapódtak a kis fakapuk és jókedvű emberek köszöntek nekünk nagyokat, hogy „Adjon Isten jó napot”, mi meg vissza, „jó napot adjon az Isten”.  Kocogtunk tovább és néztük az itt-ott az udvarokból kifolyó kevés kis disznóvért, ahogy piros rózsákat rajzol a szép fehér hóra; sült már a búbosokban a nagy fehér pityókás kenyér és a hagymás friss sült vért is kanalazták már egyesek. Hó és fény volt és öröm mindenütt és a betegek külön örültek nekünk is, hogy megjöttünk és remélhetőleg enyhülést hozunk nekik. Vittünk is, amennyit tudtunk és ők viszont szívesen hoztak friss disznótorost nekünk, amiben annyi hús, hurka, májas és kolbász volt, hogy alig győztem hazaküldeni csomagban a vasútállomásról (Kézdin vették csak fel) Kolozsvárra a családjaimnak (azaz feleségem és fiamnak, meg anyóséknak, szüleimnek és néha sógornőimnek is, mert ők nem nagyon ehettek ilyen jókat otthon).                                                    Martonfalván és Márkosfalván is elég sokan vártak mindig, ott csak hetente egyszer rendeltem, mert volt még három másik falum: Szentkatolna, a községközpont, Hatolyka a fürdővel és Imecsfalva; ezek a környező falvakhoz képest, mind sík területen feküdtek, így nem volt nehéz közöttük közlekedni még télen sem. Igaz akkor még csak hengerelt, köves utak voltak, de voltak utászok, akik naponta javítgatták azokat, csákánnyal, lapáttal felfegyverkezve. A kátyukat minden nap elsimították, betömték

Ha házhoz hívtak fekvő beteghez- ahova általában örömmel mentem - akkor, amíg én a beteget vizsgáltam, esetleg kezeltem, addig a háziak gyors terülj, terülj asztalkámat terítettek mindenféle földi jóval, azaz friss házikenyérrel, szalonnával, sonkával, kolbásszal, cikakáposztával (hordóban savanyított fejeskáposzta) és az elmaradhatatlan és legtöbbször ihatatlan cikória-feketével, meg persze előtte a jó házipálinkával

Hazafelé menet, sokszor már az estébe nézően, erősen ropogott a hó Csillag patái alatt és a mi arcainkra kis rózsákat rajzolt a hideg, meg a jóféle pálinka, de mire Katolnára értünk, bizony elpárolgott belőlünk a szesz okozta meleg és igencsak a fejünkbe kellett húzni a kucsmánkat.                                                                     Ilyenkor, decemberben azonban a hazaérkezés nem azt jelentette, hogy lepihenünk, hanem mindig valamilyen disznótoros vacsorára való meghívásnak kellett /illett eleget tennünk. Mentünk is, mert bírtuk, meg szerettük a vacsora utáni hosszas beszélgetéseket.  Itt aztán volt „társasági élet”…

Néha, azért, ha elkerült az álom, még annak ellenére is hogy holtfáradtan estem ágyba, megtörtént , hogy ültem az albérleti szobámban az ablaknál levő asztalnál és belebámultam a nagy, csillogóan csikorgó éjszakába, néztem a velünk szemben levő Gelencei hegyek sötét, hatalmas árnyékát és bizony ebből a nagy, szalonna-és pálinkaszagú háromszéki éjszakából nagyon vágyódtam haza, Kolozsvárra, ahol ilyenkor a  csendes utcákon, gyalogosan a hóban, mentünk hazafelé színházból, operából, koncertről és aztán otthon beszélgetve a látottakról, hallottakról,  koccintottunk valamivel.        

                 Ilyen volt hát egy vidámabb háromszéki napom télen, fénnyel és hóval, meg örömökkel és bánatokkal teli, de ott mindig történt valami velem, velünk és volt mindig, minden napra célunk és szeretettel gyógyítottam és szeretettel mentem haza az albérletembe. A háziak mindig kitüntető kedvességgel fogadtak; ott tanultam meg Anna nénitől (77éves öregasszony, a ház legöregebb tagja), hogy azért nem lehet vékony szeletet szelni a kenyérből, mert akkor megszólják a szomszédok, hogy milyen fösvény, meg azt is tőle hallottam először, hogy: „Doktor úr, elfogyott a miatyánk közepe”, azaz elfogyott a kenyér és be kell fűteni a búboskemencét az udvaron és sütni kell. Egyik legkedvesebb és legjobb élményem is Vele kapcsolatos: akkor közvetítették egyik este valamikor az első amerikai Holdra-szállást, amit csak mi ketten, Anna nénivel néztünk végig, mert késő éjjelig tartott és a ház többi tagjai már rég az igazak álmát aludták. Mikor vége volt a tévében az egésznek, akkor Anna néni, kacagva megjegyezte, hogy: „Doktor úr, milyen nagy is ma már ez a technika!!!  Olyan volt ez az egész közvetítés, mintha valóságos lenne ez a Holdra szállás!!!” Szinte megszólalni sem tudtam, hiszen csak akkor értem fel ésszel, hogy egy háromszéki öregnek ez az egész csak a fantázia szüleménye.                                                                                                                                     Nem hiába hiszem még ma is, hogy az Isten Háromszéket jókedvében teremtette és mindig is büszke voltam arra, hogy anyai ági őseim mind erről a tájról származtak: Lemhényből a Hankók, a Tusák Futásfalváról és Martonfalváról, a Tompák Kisborosnyóból.  A háromszéki székelyek mindig igen nyitott agyúak voltak, tanulékonyak és a beszédük mindig kedvesen szócsavarós, ízes, jókedvű… és ez nemcsak azzal magyarázható, hogy Háromszéken haladt keresztül évszázadokig a nyugat-keleti kereskedelmi útvonal- Brassótól- az Ojtuzi szoroson át, Moldvába és onnan tovább a Fekete tenger felé, meg az is csak részlegesen magyarázza ezt, hogy a háromszéki székelyek nagy része a reformáció idején áttért a református hitre.  Minden esetre, amit magam is észleltem, hogy Háromszék falvaiban sokkal több volt a folyóirat-előfizetés és sokkal több volt a könyv a házakban, mint pld. Csíkban. A háromszékiek sokkal könnyebben megtanulták a román nyelvet is, mint csíki vagy udvarhelyi társaik. Nem hiába volt Háromszék híres szülöttei között Kőrösi Csoma Sándor, Bálint Gábor és sokan mások, nyelvi polihisztorok.

        Most, mikor ezeket a sorokat írom, itt Pápán, bár még csak 17,15 óra van, de már sötét és annyira szorít a szoba négy fala, hogy azt sem tudom, mit csinálok majd okosat a holnap reggelig. Azután sem nagyon, mert a meteojósok azt mondták a tévében, hogy ilyen lesz az idő még jó pár napig. Fekete Karácsonyunk lesz megint, mint annyi éve már és az idén annál is feketébb, mert ez a koronás vírus uralkodik felettünk, mint egy valódi koronás fő és egyre jobban szorongat, mintha nem fizettünk volna neki elegendő adót már eddig is. Adja Isten, hogy legalább áldott csendes és békességes legyen a Karácsony és az új évben lélegezhessünk szabadabban.

2020. 12. 20. Pápa.