Reményi Tibor          Perben a (természeti) valósággal

   „Az élet rövid, a tudomány végtelen,

   az alkalom múlékony, a kísérletezés veszélyes,

   az ítéletalkotás nehéz.”

   (Hippokratész)

Történt, hogy néhány héttel ezelőtt Franciaországban bírósági pert indítottak egy kakas ellen, merthogy túl hangosan kukorékol, és nem hagyja reggel aludni a nemrég a vidékre költözött jövevényeket, akik általában nagy városokból települtek át. Megunták a nagyvárosi élet rohanását, mozgáskényszereit, a mindent szabályozó hivatalok packázásait, és egyebek között a nagyváros folytonos lármáját, az éjjelente sem szűnő idegborzoló zajokat. Gondolták, Bretagne falvaiban vagy a tanyaközpontokban nyugalmasabb, minden tekintetben jobb lesz életük. Ha valamelyik városban volt jól fizető munkájuk vagy vállalkozásuk, hát autóval jártak be a többnyire 30-40 km-nél nem távolabbi munkahelyükre. Ám az áhított nyugalmat furcsa (legalább is nekik furcsa) hangok zavarták meg. Kora hajnalban nem átallottak kukorékolni a házigazda vagy a szomszéd kakasai, azok közül is egy, amelyik épp a legközelebb élte boldog baromfi-világát, egészséges torkából igen éles hangokkal jelezte hajnaltájt a tyúkoknak és a tanya többi lakójának, hogy „ébresztő”, felkelt a nap, és sűrű párafelhő száll fel az udvarról, jelezvén az éjszakai harmat elillanását.

Meg kell büntetni a jószágokat természetes viselkedésükért. Valami olyasmi indíttatásból, mint ami Dareioszt, a perzsa uralkodót ragadta el, amikor a vesztett csata után megkorbácsoltatta a tengert, ezzel büntetvén az ellene fordult tenger istenségeit. Mivel a legközelebbi perelhető jogalany a kakas illetve a tyúktelep gazdája volt, természetesen őt perelték be az újonnan jött lakók. A Bíróság a kakasnak adott igazat. Természet adta ősi joga kukorékolni. Az új lakóknak meg azt tanácsolta, hogy tanulják meg elviselni a vidék hangjait, színeit és formáit, ha ott akarnak maradni.

Sőt, a franciák egy új törvényben biztosították a növényeket és állatokat, hogy „joguk van” hangjukat hallatni, és mindennemű életfunkcióikat (beleértve a „tehénlepényt” is!) gyakorolni azon a területen, ahol élnek. Az ott élő embernek pedig el kell elviselni a rigók füttyétől a vércse vijjogásáig, a tehén bőgésétől a kuvik huhogásáig, a fák lombját suhogtató szellőtől a dühöngő szélvihar dörömböléséig, a jégesőtől a hófúvásig minden jelenséget, amit természeti környezetük produkál.

Arról nincs tudomásom, hogy végül is a jövevények átgondolták-e helyzetüket, eredeti szándékukat, valamint a természet igencsak stabil, ősrégi rendjét, és ráébredtek-e, hogy a remízből 3:50-kor kikanyarodó villamos hosszas fülsiketítő nyikorgása, a kukás autók dübörgése nem különb a kakasszónál, sőt… ‒ és maradtak a faluban, vagy mégis máshova költöztek...

A történet tragikomikus. A kakas nem azért fog ezután is bátran kukorékolni, a kacsa meg hápogni, mert ezt a francia törvények megengedik. Sokkal magasabb rendű élettörvény-nek, a génjeibe programozott ösztöneinek engedelmeskedik, amióta csak él a Földön. Az efféle felesleges törvényekkel magát teszi végtelenül nevetségessé az ember. Ez az eljárás csak nevetséges, de nem veszélyes. Ha már a jogrend kikényszerítette a pert, legalább józan, értelmes ítélet született.

A másik irányú szélsőség viszont veszélyes, amikor, szembe menve a természetes valósággal: ostoba, romboló, természet- és életellenes szabályokat és törvényeket képes alkotni pl. az Európai Unió, az USA és ezek követői. De a sajtó, a társadalom nagy tömegei és a közember nem nevetségesnek érzi magát, hanem fejlettnek, büszkének és természetesen demokratikusnak.

Tudjuk, hogy amióta a génsebészet képes (egyéb mikrosebészeti beavatkozásokkal együtt) a DNS-ben lévő nukleotidok szekvenciáinak (≈sorrendiségének) átrendezésére, azaz a genetikai kód átírására, azóta megvan az esélye, hogy háromlábú disznót, kétormányú elefántot és ‒ néma kakast is tudjunk „gyártani”.

Az emberen vagy az emberben pedig ugyancsak molekuláris genetikai módszerekkel  egész személyiségére kiható anatómiai és fiziológiai „módosításokat” vagyunk képesek elvégezni. Valószínűleg itt a határ, ahol feltétlenül meg kell(ene) állnunk. Amikor már ilyen mértékben és mélységben szólunk bele az élő anyag mikro-és nanoszerkezetébe, akkor már saját emberi mivoltunkat fenyegetjük, és tudományunk átcsap öngyilkos tendenciákba.

Tudom, hogy a természeti környezet, a világegyetem és az ember viszonyáról rengeteget beszéltek, vitáztak, írtak az avatott vagy avatatlan kutatók, tudósok, írók és politikusok. Ezúttal ‒ a kakas ürügyén ‒ mégis hadd szélesítsem ki a témát, felmutatva néhány olyan vonatkozást, amely hétköznapi gondolkodásunk kavargásában nem gyakran jut el tudatunkig, és nem érinti meg érzelmeinket.

A természeti valóságnak végtelenül sok megnyilvánulása, látható és láthatatlan része van, a földi anyag változatosságától,a földi élet megszámolatlan véglényeitől, fajaitól és fajtáitól kezdve az univerzum(ok)ban  milliárd fényévnyire lévő eseményekig és jelenségekig.

Szeretjük hangoztatni, hogy az utóbbi 300 évben technikánkkal és technológiáinkkal átalakítottuk a természetet. Úrrá lettünk a természeti világon, megváltoztattuk a teremtett világ viselkedését, közvetlen céljaink szolgálatába állítottunk fantasztikus erőket és hatásokat. Holott igazán nem változtattunk meg semmit, csupán a természet benne rejlő hatásmechaniz-musait tereltük más irányba, más utakra és más következmények felé. Ehhez van hatalmunk, a valódi változtatáshoz nincs. Eközben mi emberek mintha valóban megváltoztunk volna. Legalábbis gondolkodásunk és igényeink szerkezetét alaposan „modernizáltuk”. Messze eltávolodtunk a természet adta rendtől és életszabályoktól. A természetes életvitel jellemzői-től. A körülmények és feltételek megváltoztatására van felhatalmazásunk, és ezzel is hatalmas átalakulásokat vihetünk végbe világunk külső képén.

Átszerkesztett anyagi világunk erősen visszahat ránk.

Magunk teremtette káprázatok és abszurd igényeink rabjaivá lettünk. Maximális komfortot követelünk minden élethelyzetben, születéstől a halálig. Úgy hisszük, ebben a művilágban boldogabbak vagyunk, leszünk. Ezért nem bírjuk már elviselni a kakas hajnali kukorékolását sem.

Az emberi megismerés határai a végtelenbe nyúlnak. Ám a természet alapelemeit és alaptörvényeit nem változtathatjuk meg. Amit megtehetünk, az a nagyobb-kisebb részegysé-gek, esetleg a parányi alkotóelemek átrendezése, szerkezeti egymásba kapcsolódásuk meg-változtatása. Tudnunk kell, hogy ezeknek az „átalakításoknak” is mindenképpen a természeti alaptörvényeknek kell engedelmeskedniük. Az emberi tudomány és technika „csak helyzetbe hozza” a megfelelő anyagokat és energiákat.

Gondoljunk példaként a hajózás őskorára, amikor az ember rájött arra, hogy ha az állatbőrt vagy valamilyen vásznat az uralkodó szél irányára merőlegesen feszíti ki, akkor a szél nagyobb sebességgel hajtja a hajót, mint az evezős rabszolgák serege. Az ókori hajós nem tett mást, „csak” helyzetbe állította a „vitorlát”. Sem a szél, sem a víz, sem a hajó faanyaga nem változott, csak célszerűen rendezte el azok kapcsolódásait. Persze ez a „csak” óriási szellemi teljesítmény, még akkor is, ha a tudós kutató „véletlenül” fedezi fel az előállott jelenséget. Ahogyan Alexander Fleming figyelt fel magára hagyott baktériumtenyészetének gombásodására, amelyből azután megszületett a penicillin. Ezek a „csak”-ok jelentik az egész természettudomány óriási fejlődését és szerteágazó hatalmas birodalmát.

Hadd említsek még további egyszerű példákat.

Ha egy több ezer éves, erdők borította hegyoldalról elég nagy területen kivágjuk a fákat, nem teszünk mást, mint megváltoztatjuk a táj szerkezetét és képét. Azután a természet

teszi a magáét, saját törvényei szerint, amelyek eddig is érvényesek voltak, csak nem volt terük a megnyilvánulásra. Az esők és a szél fellazítják a talajt, mert a fák nem fékezik és nyelik el az elementáris (és természetes!) erőket. Minden eddigi rend felborul. A talaj fellazul, megcsúszik, ezernyi köbméter és tonna föld és kőzet omlik a mélybe, a talaj közeli életformák elpusztulnak vagy elmenekülnek. Szabályozatlan vízfolyások, áradások, sárlavinák keletkez-nek. Mit változtatott meg az ember? Csupán az elrendezést. Az ember az élet fejlődése által hosszú időn át kialakult rendbe/rendszerbe belenyúlt, és tönkretette. Nem könnyű jóvátenni, ha egyáltalán megvan rá az akarat.

A tűz az őselemek egyike. Fűthetünk vele a kandallóban, vagy felrobbanthatunk vele egy olajfinomítót. Ugyanazzal a tűzzel. Gyúanyag+oxigén+hő kell hozzá. A lényeg ugyanaz: az egyik 800 °C-on ég, a másik 2000 °C-on, a nap felületén pedig átlagosan 6000 és 8000 °C között örvénylik a gázburok.

Az atomreaktorban ugyanaz a folyamat zajlik le, mint a magmában a föld mélyén. Kb. 6000 km mélyen nehéz atommagok folytonos hasadása tartja fenn az óriási hőmérsék-letet, elektromosan töltött részecskeáramok hozzák létre az erős mágneses teret, befolyásolva ezzel a Föld forgását, keringési pályáját és idejét. Központi csillagunkban, a Napban mag-fúziós folyamatok „termelik” az óriási energiát, amelynek „megszelídült” sugárzása 150 millió km-ről is táplálja a földi életet, köztük az emberét is.

Alapvető természeti állandók és törvények szabályozzák naprendszerünk, az ismert galaxisok, és talán az egész világegyetem működését.

Természeti állandóknak nevezzük azokat a mennyiségeket (a számokhoz tartozó mértékegységekkel együtt), amelyek helytől és időtől függetlenül mindenütt állandóak az ismert világegyetemben. Az alapvető fizikai törvények matematikai leírásakor ezekkel az állandókkal kell számolnunk. A természeti állandókat és a természeti törvényeket nem változtathatjuk meg! Ezek az anyagi valóság alappillérei.

A fény sebessége a vákuumban mindenütt állandó. Legfeljebb elhajlik, interferál, megtörik és elemi színekre bomlik, de elektromágneses és részecske-jellege nem változik.

Az elemi töltés-mennyiséget, az elektron és a neutron tömegét, az egyetemes gáz-állandót, a Faraday-állandót, vagy a Planck‒féle állandót nem tudjuk megváltoztatni. Szeren-csére! Vagy hála Istennek?! Ugyanez a helyzet még számos, az ismert világegyetem jelenlegi működését biztosító természeti állandóval, amelyik bármelyikének csak milliomodnyi meg-változásával felborulna a Naprendszer, sőt talán az egész galaktikus világ egyensúlya. A földi élet mindenesetre megszűnne létezni!

Az elemek és a természetes vegyületek, ásványok, ércek, kőzetek, folyadékok és gázok nyugalmi alaptulajdonságai nem véletlenül olyanok, amilyenek. Egyrészt így stabilak, másrészt így képesek reakcióba lépni más anyagokkal, ha azt bizonyos körülmények úgy kívánják (pl. az élő sejtet alkotó szerves vegyületek létrejötte, „megteremtődése”).

A víz nem véletlenül + 4°C-on a legsűrűbb, azaz a legnehezebb. Azért, hogy lehető legyen a víz alatti élet. A 0°C-nál nehezebb víz lejjebb süllyed a fagyhatárnál, tehát a felszíni rétegek alatt nem fagy meg, így ott lenn virulhat a vízi élővilág. A vízen kívül a természetben nincs más anyag, amelynek folyadékfázisa nehezebb lenne, mint jéggé fagyott formája. A víznek még számos olyan egyedülálló tulajdonsága van, amelyek nélkül nincs élet.

A fotoszintézist annyira természetesnek vesszük, hogy bele sem gondolunk abba a „csodába”, miként kapcsolódik egymásba a napszakok váltakozása, a növények éjszakai széndioxid-felvétele és nappali oxigénleadása, hogy egyensúlyt teremtsen az állatvilág és az ember széndioxid- kilégzése és oxigénszükséglete között. Ez a nagyon rövid funkcióleírás nem képes akár csak sejtetni azokat a bonyolult energetikai, fotokémiai és biofizikai részfolyamatokat, amelyek a nap 24 órájában megszakítatlanul, de észrevétlenül végbemennek a földi élettérben

A Jupiter erős gravitációs tere képes megakadályozni, hogy az űrben ismeretlen pályákon száguldó aszteroidák a földnek ütközzenek, megsemmisítve akár az eddigi kultúra egészét, az emberi életet és még ki tudja mi mindent. Az óriási testvérbolygó gravitációs

mezeje többnyire maga felé tereli és eltéríti az ütközési pályától az esetleg felénk repülő, akár bolygó méretű, pusztító aszteroidákat vagy üstökösök darabjait.

Mellőzve a sok tudományos bizonyíték felsorolását, úgy tűnik, mintha az egész galaxis (univerzum?) a földi életnek kedvező, az ember számára élhető, sőt optimális környezet fenntartásáért működne („dolgozna”).

Anélkül, hogy vitát kezdenénk az intelligens tervezettség elméletéről, el kell ámulnunk azon az összhangon, „halálpontos” illeszkedéseken, amely szerint a számtalan állapotjellemző összedolgozik, és úgy alakítja kb.15 milliárd év óta (és tartja fenn máig!) az univerzum fejlődését, hogy létrejöjjön a Föld nevű bolygó és a földi élet összes szükséges és elégséges anyagi-energetikai feltétele.

Paul Davies híres mondása szerint „A természet az életet pártfogolja”.

Ráadásul minden összefügg mindennel! Nem vállalkoznék rá, hogy levezessen, hány és milyen kanyarokon és ugratókon át függ össze a kakas kukorékolása a vas atomsúlyával, ‒ de hiszem, hogy van „összefüggés”, mert kell lennie.

Ne pereljünk, ne hadakozzunk hát a csodálatosan megalkotott természeti valósággal, aminek igazi eredetét és „vezérlő intelligenciáját” még ma sem értjük. Úgyis csak magunk bírái lehetünk, ami eleve kizárja az igazságos ítélkezést. Ha csatázni akarunk, megkaphatjuk magának a Természetnek sajátos és olykor nagyon fájdalmas, „kegyetlen” válaszait. Tudásunkat, ismereteinket bővítsük, ne látszólagos, mégis önpusztító hatalmunkat!

Értsük meg jól, hogy mint jelent a Bibliában, a Teremtés könyvének elején kimondott isteni parancs: „az Úristen elhelyezte az embert az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt  (1 Mózes 2:15.).

2021. január