Kanadai testvérlapunk a Kalejdoszkóp – Magyar-angol folyóirat

                                                                              főszerkesztő Dancs Rózsa 

TELCHNÉ DANCS RÓZSA RÉSZLETES SZAKMAI ÉLETÚTJA

Érmihályfalván született, szülőföldjének azonban a háromszéki Sepsimagyaróst és környékét tekinti, ahol gyermekkorát töltötte. Magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanárként dolgozott Sepsiszentgyörgyön 1987-ig, mielőtt két kisgyermekével, Katinkával és Tamással elhagyta Erdélyt. Az ausztriai menekülttáborban eltöltött közel egy esztendő után gyermekeivel kivándorolt Kanadába.

1988-ban érkeztek oda. Egy új, az emberi méltóságnak megfelelő egzisztencia megteremtése közepette a Torontói Egyetemen – U of T - elfogadtatta diplomáját mesteri fokon és kibővítette tanulmányai sorát még könyvtár-szakkal és számítógép-ismeretekkel a Torontói Egyetemen, majd állást vállalt köz- és iskolai könyvtárakban. A torontói Upper Canada College-ban, a Szent Erzsébet-egyházközség által fenntartott hétvégi magyar iskolában, a Magyar Házban működő Arany János Iskolában és a Helikon Középiskolában szülőföldjüktől elszakadt kiskorú honfitársainak mutatta meg a magyar nyelv és irodalom minden szépségét. „Nyelvklubnak” becézett magániskolát alapított, hogy angol, skót, spanyol, olasz, német anyanyelvű felnőtteket is eljuttasson legalább az alapfokú magyar nyelvvizsgáig. És mindeközben boldog volt, mert a magyar nyelvet ott, az idegenben újra „szabadon használhatta, megélhette, gazdagságával dicsekedhetett”.

Dancs Rózsa második férjével, Telch Györggyel Sigma, illetőleg Kaleidoscope Publishing néven megalapították könyvkiadói vállalkozásukat, hogy lehetőséget adjanak a közlésre azoknak a honfitársaknak, akik nem tudnak gondolataikkal, érzéseikkel a kereskedelmi kiadókhoz betörni, de kiadványaikkal a történelmi ismereteinket képesek gazdagítani.

Ezzel egyidőben, 1998-ban Rózsa útjára indította a kanadai magyar diaszpóra egyetlen, Kalejdoszkóp - Kaleidoscope című, kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot is, amely azóta – rövid megszakítással – minden második hónapban megjelenik. A folyóirat kiadó főszerkesztőjeként 2010-ben elnyerte a Budapesten székelő Szervátiusz Alapítvány Szervátiusz Jenő-díját.

Legújabb, immár két éves vállalkozása a Bobó Bóbitája c., Észak-Amerika egyedüli gyermeklapjának a megjelentetése. Több mint ötven könyvet szerkesztett, saját magyar és angol nyelvű írásai több antológiában megjelentek, némelyik esszéjéért díjazták mind az Egyesült Államokban, mind otthon. Önálló gyűjteményes kötete, a Vaddisznók törték a törökbúzát második kiadása a Kairosz Kiadó gondozásában óriási könyvsiker volt 2010 őszén, amikor Rózsa 15 alkalommal találkozott az olvasókkal Ausztria és Magyarország különböző városaiban, 2011-ben pedig szűkebb pátriájában, Székelyföldön. Szerzői estjein Dancs Rózsa természetesen az általa kiadott-szerkesztett, Márai gondolataival büszkélkedő Kalejdoszkóp folyóiratot - miszerint „Nincs más haza, csak az anyanyelv” – és általában azt a széles körű tevékenységet is bemutatta, amelyet délvidéki születésű férjével együtt az észak-amerikai magyar diaszpórában a magyar nyelv és kultúra megőrzéséért végez. A Jakab Antal Keresztény Kör által szervezett 2010-es könyvbemutató-sorozat fővédnöke, Balogh Zoltán akkori államtitkár a következő szavakkal értékelte nem kis áldozatot vállaló helytállásukat: – „Köszönet és megbecsülés illeti Önöket, mert nem szűntek meg magyarnak lenni, mert »tűzvigyázókként « őrzik a hazaszeretet lángját és új tüzeket szítanak áldozatos munkájukkal”   

Ahogy Miska János írja bevezetőjében, kötetével Dancs Rózsa „Sepsimagyarósnak adózik az olykor szürrealista színekben ecsetelt, vallomásszerű elbeszéléseiben, amilyen a kötet címadó, feledhetetlen írása. Lírai hangú visszaemlékezése az ’56-os szabadságharcról egyedülálló, a kisebbségi sorsba kényszerítettek lelkében visszhangra talált nemzeti küzdelem megrázó dokumentuma.” Ezt a kötetet - lapszerkesztő mumkájával együtt - az Amerikai Egyesült Államokban működő Cleveland-i Magyar Kongresszus az Árpád-Arany-éremmel jutalmazta.

E gazdag magyar nyelvre való utalás kötetében is többször vissza-visszatér, egy helyütt így jut el hozzá a töprengésben: „Megérte felhagyni az otthont, a szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá? Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel is az Isteni Gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet, érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem tisztességet és tiszteletet parancsoló, megtartó erő.”

2012-ben jelent meg A torontói magyar közösség emlékkönyve 1938 – 2011. című könyve a Kaleidoscope Publishing gondozásában, amely hiteles, dokumentum értékű összefoglaló munka, különös tekintettel a magyar diaszpóra valamikori legnagyobb magyar házának a történetére.

2014 őszén jelent meg Pokoljárás című, Sorsok az egykori romániai abortusztörvény idején alcímmel ellátott könyve a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában, amelyet hatalmas sikerrel mutatott be több mint tizenegy magyarországi és vajdasági városban novemberi és decemberi körútján. „Ez az irodalmi igénnyel megírt, roppant olvasmányos mű … a reményt villantja fel, mi több, a meggyőződést, hogy nincs olyan kilátástalannak tűnő helyzet, amelyből ne volna kiút - feltéve, hogy ehhez az emberben van elég akarat, elszántság és hit… a kis Jézus megszületésének ünnepére készülünk, de látjuk a család napjainkban jellemző válságát és a globális világból a szétzúzására irányuló, intézményesített törekvéseket. Innen máris eljutunk  népességfogyásunk problematikájához. Ebben a gondolkodásban csodálatos példát ad korunknak Dancs Rózsa, hiszen megmutatja nekünk, milyen az, amikor semmi sem számít, semmilyen problémahalmaz, egy számít csak: hogy a fiatalasszony eljusson hivatása legtündöklőbb pontjához: az anyaság megéléséhez. A könyv megjelenésének időzítése sem elhanyagolható. A temesvári események 25. évfordulójának küszöbén vagyunk, amikor különösen hangsúlyosan irányítjuk figyelmünket arra a korra, amit Tőkés László kulcsszerepe folytán Románia maga mögött hagyott. Ez a korszak időben még túl közel van hozzánk, sok mindent tudunk már róla, de sok mindent még nem. Dancs Rózsa egy olyan kérdést jár körül és tár fel a diktatúra évtizedeiből, amelyet mindez ideig - ilyen részletekbe menően, ilyen komplex módon legalábbis - még nem járt körül és nem tárt fel senki.” (Varga Gabriella)

Dancs Rózsa tagja a Magyar Írószövetségnek, a Kanadai Magyar Diaszpóra Tanácsnak, a Kanadai Magyar Nők Szervezetének, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, az Cleveland-i Árpád Akadémiának, a Magyarország Barátai Alapítványnak.

 * * * * * * * * * * * * * *

Dancs Rózsa

Erdély salátástálon

     A sokoldalúan fejlett szocializmus tombolt. Már évek óta annyira, hogy majd szétvetette önnön kereteit. Hangosan, eszeveszetten, őrjöngve. Felhangjaiba olykor és egyre gyakrabban csuhajogtatott bele a dögkeselyűk kórusa, amely a végsőkig éheztetett tömegek émelyítő gyomorkorgását tompította.

     A nép éhes volt. Éhesek voltak a gyermekek, akik játék helyett verekedtek, mert az iskolában valaki heccből elkiáltotta magát, hogy tojásrántotta. Éhesek voltak a szülők, akik dolgoztak, nem tudván, hogy miért, mert a mindennapi egyre ritkább vendég volt az asztalukon. A sokoldalúan fejlett szocializmus az ésszerű táplálkozás szabályaival akart belovagolni a kommunizmus kapuján, ahol már minden fűszálon ízes kolbász terem. Ez olyan ígéret volt, mint a bibliai mennyország, ahová csak megérdemelten kerülhet be földi vándor. És ahova még élő nem jutott el, csak iparkodott – térdre bukva, hason csúszva, keservesen. Hogy a nagyszülők is éhesek lettek volna? De hiszen ők ettek már eleget az életben, és egyébként is: ők a csontot is szerették, amit az unoka tejfoga nem bírt megőrölni. Ráadásul még az embernek a saját árnyéka is besúgó volt, nemcsak a szomszédja, az élettársa, az édesfia vagy a gyóntató papja.

     Egy nap a hétéves fiam falfehéren rontott be a konyhába és a szemembe vágta: „Édesanyám, te nem tudsz nekem vajaskenyeret csomagolni, de nézd meg, Bezzeg-Palkó ma is a Morzsának dobta a tízóraiját. Nézd meg, hogy mit! Látod? Látod, édesanya, ez vajaskenyér, és neki már nem is kell, mert mindig azt eszik. S még banánt is!” A gyermekem szemében vészjósló láz lobogott. Mintha gyűlölet parazsa lett volna, és ez borzasztóan fájt és ijesztett.

     Az a vajaskenyér poros volt, egy-egy helyen sáros is, mert a Morzsa kutyánk nyála rajta volt már, és a fiam reszkető orrcimpákkal rázta előttem. Látszott rajta, hogy küzd magával, szívesebben lett volna Morzsa, hogy beleharaphasson, nem kisfiú, akinek a kezébe soha nem ad az anyja vajaskenyeret. Hatalmas felháborodása egy évvel fiatalabb húgát is megdöbbentette. A bátyja eddig mindig az engedelmesebb, szelídebb fajtához tartozott. Legalábbis a testvéri háborúk végén majdnem mindig ő nyújtotta a békejobbot a húgának, úgyis mindegy alapon, „hiszen csak leányka, nem érdemes vele kikezdeni”. Most, mielőtt valamilyen suta magyarázattal kirukkoltam volna, a még óvodás kislányom a következő „vigasztalással” mellépenderedett: „Látod, Tamáska, nekünk ilyen szülők kellenek! Mindent elspórolnak tőlünk, azt mondják, hogy nem lehet kapni, de biztos vagyok abban, hogy ők megeszik előlünk. Mi csak ilyen szülőket érdemlünk, Tamáska, de ne búsulj, én szeretlek.”

     Nos, ezek után az ember sutba vágja minden emberi méltóságát, és megpróbálja a leglehetetlenebb lehetetlenséget is, hogy reszkető bélű fiókáinak valamit előteremtsen. Azonkívül is, megkértem a tanító nénit, szólna a Bezzeg-anyukáknak, hogy az iskolába próbáljanak valami olyasmit csomagolni uzsonnára, ami nem ingerli a kevésbé szerencsés szülőkkel megátkozott gyerekeket. Narancs, csoki, banán, vajaskenyér helyett találjanak ki valami szerényebbet. Esetleg vegyenek igénybe tanácsadást, ha tapasztalatlanok lennének, mert minden bizonnyal „odafent” is tudják, hogy milyen korlátok közé esünk mi, lentiek. „A férgek”, ahogy az uralkodó nemzet nagyasszonya, az ország „anyukája” nevezte a havi porciójukért sorban állókat. Kérésemet a legelső szülői értekezleten nyíltan vitára bocsátottam, és mindenki helyénvalónak találta. Talán a leghangosabban a Bezzegek helyeselték. Hogy aztán menjen továbbra is ugyanúgy minden – vajaskenyér, banán, csoki, narancs. A kiválasztottság fitogtatása is megérhet valamit. Főleg kiéheztetett kisiskolások előtt.

     Mert a sokoldalúan fejlett szocializmus becsülete hótiszta maradt. Még akkor is, ha közben tudta a nép, hogy a pártkantinok hétvégeken minden elvtársnak névre szóló csomagot állítottak össze. Nem is volt az már titok, igazán, miért lett volna, hogy azokban a gondosan kimért csomagokban nem csupán kétkilónyi színhús feszengett, nemcsak a ropogós házikenyér és friss vaj simult egymás mellé, hanem két liter bor is. Meglehet, ez utóbbit csak a magasabb beosztású elvtársak kapták, de miért ne? Elvégre az egész sokoldalúság az ő vállukra nehezedett, ők voltak a kieszelői, fenntartói, konzerválói. Csak nem várhatta el senki tőlük, hogy még nélkülözzenek is! Így edződik az acél, elvtársak!, mondták cinikus vigyorral a „fentiek”, akik között hemzsegtek az árvaházakból kiválasztott és übermenschi gőggel táplált-nevelt állambiztonságiak.

     Éhesek voltak az állatok is abban a fényes fenekű szocializmusban, abban a sokoldalúan fejlettben. A gazdák már nem bírták hallgatni a bőgésüket, inkább agyonütötték őket. Vagy kizavarták az istállókból, farkasok harmincadjára hagyva a borjakat, teheneket. Megenni csak a farkasok ehették meg a pusztulásra ítélt jószágot. Az éhség kínjában a láncra tekeredett öngyilkos állatok tragédiája nem volt elég, be kellett jelenteni a néptanácsnál is a kárt.

     Saját kiszolgáltatottságát megszokta az ember, összeszorított foggal viselte sorsát, de a gyermekei sápadt arca, riadtra kerekedett tekintete szinte kinyitotta a bicskát a zsebében. Igen, szinte…, de lapult azért. Hogy mentse az életet maga körül. Az élet pedig a gyermekek voltak. Akiket megszült, nevelt és tanított.

     A tanítványaimat mindig egy kicsit saját gyermekeimnek is tekintettem. Amikor középiskolára érett osztályom tanulói közül – igazgatói felszólításra – javasolnom kellett volna a besúgásra alkalmasakat – no, nem ilyen nyíltan, nem, csak mint hangadó, okos és vezetésre termett legjobbakat, szabályszerűen megbuktam. Mert nem tudtam egyetlen egynek sem bediktálni a nevét. Addig sejtelmem sem volt arról, hogy az apparátus már az iskolákba is beköltözött. – Hát már ennyire süllyedtünk?, kérdeztem a kollégámat, aki megsúgta nekem, hogy mire megy ki az egész színjáték. Az iskolánkért felelős szekuritátés ott várt a nevekre, s közben megfigyelhette az osztályfőnököket is. Illetőleg rögzíthette mindegyikünk válaszát. Én tehát megbuktam előttük, de nem tehettem másként. Sem emberként, sem tanárként nem. De aztán történt, hogy véresen vörös aligazgatónőm, Margit a fejemhez vágta: „Tudjuk ám, hogy maga nem mondta ki irodalomórán Ady Endre iskolájának a román nevét, kolléganő!” Máskor pedig szó nélkül berontott az irodalmi múzeumnak berendezett terembe, és letépte a falról Kós Károly, no meg Csoóri Sándor és Illyés Gyula arcképét, akiket „ott felejtettem” betiltásuk után. Honnan tudhatta? Vagy ki riadóztatta a szekusokat, hogy a tanulók eladták Erdélyt a francia salátából, amelyet Románia alakjában raktak a tálcára egy konyhaművészeti kiállítás alkalmával? Saláta és a hazafias nevelés!

    Ezt a bődületességet csak Erdély kiárusítása tetézte. Hogy ki magyarázta bele a hazaárulást a salátás tálba? Biztosan nem a korgó gyomrú sorban állók…

     Az osztályom végzett már… Büszke voltam rájuk, harmincnégy leány és két fiú hagyta el az iskolát. A katonaköteles fiúk – valamely szokatlan szerencse folytán! – a városban lévő két katonai alakulathoz kerültek – egyik, a székely kisváros szülötte L. szakács lett, a másik meg, a falusi, dolgos, székely család fia, L., beszerző a konyhán. Nem éheztek tehát. Gyakran integettek nekem vidáman, ha elrobogtak mellettem az utcán. Egy diadalmas pillanatában adta meg véresen vörös aligazgatónőm szakmai büszkeségemnek a kegyelemdöfést: „Tudja, hogy kik voltak a beépített tanulók az osztályában? A két fiú, L. és L…” Azóta hányszor „árusították ki” salátás tálakról Erdélyt, Istenem!