A Sorsunk karácsonyi indításánál – az alkalom okán – tettük közzé Nagyvarjasi Szabó István kötetének egyik, karácsonyi témájú írását. Most, tovább lépve és kötelességünknek eleget téve közöljük a könyv előszavát a kiváló Sarusi Mihály tollából, de előtte álljon itt az író életrajzként megnevezett rövid életírása.

Egyben, kihasználva az alkalmat, mondunk köszönetet Szabó Pista drága barátunknak az évek alatt az (akkor még a mi) Átalvetőnknek megküldött írásokért, melyek közül több is része e könyvnek. Az utóbb történtek őt is lesújtották.  Most pedig, a Főnix-madár jegyében szólítjuk őt magunk mellé, vissza az életbe.  

Curriculum vitae

Kezdhetném azzal, hogy születtem, de ez kézzelfogható és nem is emlékszem rá. A gyerekkorom élénken rémlik - mert én is voltam gyermek, becsszóra. Bámultam a felnőtteket, főleg az öregeket, amikor meséltek. És sorjáztak a történetek, tapasztalatok, tanulságok. Ezek a mesék és mesélők megtanítottak hallgatni, figyelni és kérdezni. Ők meséltek azzá, aki vagyok. Meg az is, hogy nem volt tévé, mobil, ilyesmik.

Iskoláim otthon Nagyvarjason, aztán Tornyán, Magyar-Pécskán következtek, egyetem Kolozsvárott. Filozófia szak, ami úgy volt kitalálva, hogy feljogosított a történelem tanítására is, középiskolával bezárólag. Érdekes volt. Főleg a marxizmus-leninizmus. Marx, Engels és Lenin műveiben ott volt, abszolute tévedhetetlenül és abszolute tudományosan   - a múlt, jelen, jövő. Kulcsrakészen. Csak meg kellett találni. S nem individualista, egyénieskedő módon, hanem a Párt bölcs irányítása alatt. Csakis. (Falumban többen is érdeklődtek, mi a fene az a filozófia? Mikor egyszer néhai Telek Gyuri bácsinak lelkesen ecseteltem tanulmányaim mibenlétét és végtelen távlatait, kivárta, míg lélegzetet veszek, s csak annyit szólt: Oszt tik ott okosodtok vagy okoskodtok? Ezt a kérdést azóta sem felejtettem el és azóta sem vagyok biztos a válaszban. Köszönöm, Gyuri bácsi. A lényegre tapintottál.)

A Párt tévedhetetlen, mindig felismeri a helyes utat - mondá Gál János professzorunk. Az egyén tévedhet - a Párt sohasem. Mégis, eretnek módon, az jutott eszembe, hogy a marxizmus-leninizmus csak akkor működne jól, ha az emberiség csupa hibátlan, tökéletes lényből - vagyis kizárólag angyalokból állna. Akkor viszont teljesen fölösleges lenne Marx és Lenin túl izmos "izmusa". Aztán színre lépett népünk legszeretettebb fia, a Kárpátok Géniusza, a Szkornicsesti Tölgy - az aranykorszak és a racionális táplálkozás lánglelkű feltalálója - mostmárugyetudjuk, kit takar e sok jobb sorsra érdemes jelző - aki, úgymond, alkotó módon, egyre nagyobb és nagyobb lendülettel, megállíthatatlanul továbbfejlesztette a dialektikus és történelmi materializmust. De tökéletes, "nagyszerű népünk" - amely tökéletlen és nyájszerű, de távolról sem mindig nyájas egyedekből állt - nem tudta őt követni az egyre nagyszerűbb, csodálatos csúcsokra. A többit tudjuk.

A nagy francia forradalom után megkérdezték a jeles Siéyes abbét: Mit csinált a terror alatt? Túléltem - felelte. Én is túléltem. Mert ráértem. Mert reméltem, hogy egyszer robban az igazság és szabadság. Mert szerencsém volt. Mert velünk volt Magyarország. Mert ki a fene szeret meghalni? Mert adósnak éreztem magam: emlékeznem és emlékeztetnem kellett. Sok évtizedes tapasztalat áll mögöttem. Hátha elolvassák ezt a könyvet... Már csak lagymatag kegyeletből is, mivel őseink - valamennyien az Idők és miért ne? - a Teremtés kezdetétől -bennünk élnek. Általunk. Mi meg általuk vagyunk, akik vagyunk - mert belőlük vagyunk.

Tisztelettel ajánlom József Attila A Dunánál című, erős és szép szavakból, vérből, reményből, időn és téren túli tudásból épített emlékművét és a Hány ősünk van? - vagy hányan vagyok? felzetű írást jelen kötetből. Így válik a valóság igazsággá és az igazság valósággá. Amit a halál sem, csak a feledés képes eltüntetni.

Két asszonyleányom van és eddig két unokám. És van egy feleségem, akinek hála, megtaláltam a fiamat is. Remélem, megbocsátják: titokban azt remélem, hogy ha csak langyos lelkesedéssel is, de élvezni fogják az írottakat. Itt-ott, ezt-azt belőle. S talán egyszer, a jövőben, még olykor-olykor belelapoznak. Több, mint tizenhat évig tanárkodtam a székelyföldi Szentegyházán, tizenhárom esztendőt Sarkadon. Közben, útkeresés okán, másutt is megfordultam. Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt és Sarkad a lehetőséget.

Nagyvarjasi Szabó István.

Köszönöm a Szögedi Nemzet Kulturális Egyesület támogatását és Horváth István Károlyné Margó figyelmét, áldozatos hozzáállását. Köszönet illeti Mihály Árpád szobrászművészt, Forró Mariannát és Mihály Zsófiát a könyv kivitelezésében végzett sokoldalú munkájukért.

Előszó

A magyar igazság, Nagyvarjasról...Nagyvarjasról? Nem csak. Sőt! (Pécskáról, ahova szülőfalujából kerékpárral járt középiskolába, Aradról, amely magához vonzza a környéket, Kolozsvárról, hol egyetemista volt, Sarkadról, ahol ma él, Szegedről, a Dél-Alföld szívéről...) Ám nagyon varjasi/varnyasi –magyar –szemmel. Akárhonnan, akárhol, akármeddig.

Szabó... viaskodik a történelemmel. Ír Tisza Istvánról, Trianon aradi‒csanádi rémtörténeteiről, Szent Istvánról, tatárjárásról, ’48-ról, világháborúkról, ’56-ról, Minden Románok Kondukátoráról, mert, persze, majd mindig, Erdélyről... S hogy népünk minderről mit gondolt, hogy érez. És hát történetek Nagyvarjasról, nem akármilyen hangon. Nem akármilyen történetek... a varnyasiak megfogalmazásában. Varnyasiul..., a szögedi nemzet nyelvén. Nem tájnyelven – a nyelvjárást jelezve csak varnyasi történeteiben.

Erre is képes lenne Szabó István, de ehhez... mondhatni túlképzett lett. Falusi –mi több, parasztgyerek-létére egyetemet végzett (nem is akárhol, a – Babeşsal ijesztgetett ‒ Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsvárt), s élete további részét már más tájakon töltötte. A legtovább Székelyföldön (az újabban Szentegyházának nevezett Szentegyházasoláhfaluban) tanítván a fölnövekvő nemzedékeket, no meg újabban –végül? –a csonkabihari járási székhelyen, Sarkadon.

Azaz; műveltsége túllépett (ha azt egyáltalán meg lehet haladni) az Aradba szakadt varjasiak szögedi világán. Mely Szeged/Szöged nagytájat jelent, gyakorlatilag Dél-(sőt, fél) Alföldet, mely Kecskemétig fölhúzódott...

Úgyhogy. Nem csak (Nagy)Varjasról. (Ám arról nem akárhogy! Bojtos Mese Jóska és Szomorú Pista bácsi, falu kovácsa Olájjóska, öreg Katkó borbé, Kisszalai meg Csíkaferkó, vagy épp a pécskai, műfogsorát csattogtatva Háry módra mesélő Széles Pista bácsi történeteiről Gion Nándor Szenttamása juthat eszünkbe, szaftosabb kiadásban.)

Mert Ő az aradi – és szomszédos csanádi ‒ világ után Kolozsvárt, Székelyföldön, Biharországban is működött. Gyűjtött élményt, legyűrt kínt, keservet, hogy soha ne felejtse, hunnét gyütt. Ahonnan... oly szépen be lehet látni – nem csak járni – az útat: hazáig. Hogy a teljes magyar világot magához ölelhesse. (Másképp mit érne az egész?)

Számomra – aki ugyanabból a szögedi nemzetből való lehetek – varjasi/varnyasi történetei a legizgalmasabbak. Lehetünk ennyire elfogultak! Rendíthetetlen szögedi gyerökök... nem csak iratosiként, lám, csabaiként (mi több, újabban Balaton-mellyékiként) is. Hogy rácsudálkozzam összmagyar dolgokat firtató írásainak alaposságára. Lendületét örömmel értékelve, rá törő indulatait megértéssel fogadva.

Melyek mögött mi mást gyaníthatunk: rendíthetetlen hitét a ránk acsarkodó senkiháziak vereségében, nemzetünk ‒ benne a szögedi nemzetbéliek ‒ jövőjében. Az igaz diadalában. Hogy ha másképp nem megy, hát barázdánként... Nem meghódítani a világot, csak visszavenni azt, ami a miénk. Mondhatni: ámen; de hát nem ilyen egyszerű a dolog. Aki a nevetséghatár egyik vagy másik oldalán, a nevezetes „30 km-es körzetben” él-élt, élni fog (mert egyszer még élhet, különösen, ha szomszédjainkat a kedves nagyvilág a nyakunkra ereszti, mint tette ezt például 1918-1920-ban) ‒, tudja, nem eszik ilyen forrón a... kása mellett a puliszkát sem.

 Igazságról (szabadságról...) beszélni a „román Nagyvarjas” – mi több, Variaşu) Mare – kapcsán nem olyan könnyű. Különösen nem: odahaza. Idehaza tán-tán. Szabó István jó néhány folyóiratban, miegyéb lapban, kiadványban közölte az írásait, s társzerzője a Nagyvarjasi harangszó, és a szintén 2014-ben közreadott Sarkadiak a tűzviharban (1941-1945) című köteteknek. Most pedig a legjobb írásainak válogatottját kínálja e Szögedében megjelenő műve.

Nem a nevét pontosítani, csak a megkülönböztetést segíteni javasoltam neki némi névváltoztatást. Mert Szabó István kerül vagy félszáz – ha nem több ‒ a tollforgatók között. (Nemzeti Könyvtárunk, az Országos Széchényi Könyvtár e minapi pillanatban 1620, Szabó István nevű szerző által írt, szerkesztett, fordított kiadványról tud.) Például Varnyasi/Varjasi/V. Szabó Istvánként már mindenki számára azonos lenne írásai, könyvei szerzőjével.

 Jó olvasmány Az Isten háta mögül. Mert bár Kelet-Magyarország – benne Szegeddel, Nagyvarjassal, Araddal, Kolozsvárral, Szentegyházzal – a magyar világ keletjeként a szemellenzős napnyugatiaknak valóban Istenháta mögötti hely lehet, annál több tisztességgel, igazsággal, nagy emberi teljesítménnyel szolgál. Nemzetet, hazát, emberséget‒ emberiséget. A magyar igazságot?... Keresi ő is. Amikor fajtája szellemiségét mutatja föl, folyton telibe talál. ...Nagyvarjasról? Egyenesen Sarkadról, e csonka Bihar megyei kisvárosból, mert hogy Szabó tanár úr végül ott kötött ki. Ott rótta papírra mindazt... Mindezt. Ugyanott él, ahogy addig, ugyanabban a hazában. Honban. Itthon, otthon. Amonnan (jakobinus-Európából, a janicsár-magyarok felől) nézve: az Isten háta mögül.

Emberek, tájak, idők. A szögedi nemzetből ki nem szakadva.

Sarusi Mihály

A megjelenés előtt álló könyvet kiadja az: „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület. A kiadásért felelős: Dr. Horváth István Károlyné