Dr. Nagy Lajos -Sepsiszentgyörgy

Emlékezés egy régi karácsonyra

Csodálatos az ember képzelete, agya! Elég, ha behunyom a szemem, és máris messzi városok utcáin bandukolok, vagy éppen a bazilikáit, múzeumait nézegetem, vagy az Adria átlátszó zöld vizében nézem a tüskés állatokat, amelyeknek szúrását egyszer meg is tapasztaltam.  Mégis mostanában az aggastyánkor küszöbén legtöbbet a szülőfalumba látogatok, s nyáron pandur–tolvajt játszunk mezitláb szaladgálva tavasztól késő őszig  a felső utcán, a kertek megett, s olykor a Gomoját oldalán. Télen a fakorcsolyáimmal egyensúlyozok az elég meredek szánkópályán a hasonszőrű gyermekekkel együtt.

            E képzeletbeli utazáshoz nem szükségesek a lábaim, amelyek mára már lassan olyan gyengék lettek, hogy  „még a másvilágra sem tudok  átmenni velük”. Csodálatos ajándéka öregkori képzeletünknek, agyunknak, hogy amikor már nem tudunk járni, azok röpke pillanat alatt elrepítenek, oda ahova éppen menni akarunk!

Behunyva a szemem most éppen egy nyolcvan évvel ezelőtti esemény filmjét pörgetem le magam előtt, amelynek helyszíne szintén a szülőfalum.

            1942-ben már december közepén hóval köszöntött be a tél, így szép fehér karácsonnyal ünnepelte a falu Jézus Krisztus megszületését.  Édesanyám úgy időzítette a kenyérsütés idejét, hogy az  Karácsony szombatjára essen, mert  így a kemence egyetlen hevítésével  a kenyerek kiszedése után meg tudta sütni a két piros zománcos fazékba tett pusztakalácsot és az egy-egy tepsibe tett diós-  illetve mákos kalácsot is.  A frissen sült kalács illata betöltötte nemcsak a nyári konyhánkat, ahol a sütőkemence volt, hanem szétáradt az egész udvaron, valami csodálatos ünnepi hangulattal ruházva fel ezt a délelőttöt. (Mintegy fél századdal később, mint körorvost, egy szűk völgyben lévő falúba vittek beteghez.  Az egész völgy az ismert kalácsillatban úszott. Ekkor is megjelent lelki szemeim előtt gyermekkorom, kalácsot sütő édesanyám, s bizony elsírtam magam. )

A pusztakalács megkóstolására másnap, azaz karácsony első napján került sor, amikor a tejeskávés csészémbe aprítottam annyit, amennyit az öblös csésze kávé megengedett. Kiskanállal szedegettem ki a kávéval átitatott kalácsdarabkákat, majd újra, meg újra aprítottam bele, amíg az utolsó kanál kávé is elfogyott. Ennek az íze is örökre megmaradt a számban.

           Estefelé aztán Gerő bátyám szánkózni hívott.  Nem kellett messze mennünk, mert éppen a mi kapunktól lefelé vált meredekké a Nótárus köz, amelyben mi is laktunk, csak kiléptünk  s máris indulhattunk  lefelé. Ha jól „ki volt verve a pálya”, egészen a Nótárus közt keresztező Malom közig is eljutottunk. Néhányszor lecsúsztunk, miközben lassan kezdett szürkülni, s a bátyám azt mondta, menjünk be, mert esetleg  már hozhatja az angyal a karácsonyfát. Erre erősen kezdett dobogni a szívem, különösen akkor, amikor a konyhába lépve, a szobában csengettyűszót hallottam. Gyorsan a szobaajtóhoz szaladtam, kinyitottam s így megláttam az ágy mögött a szekrény felé siető fehér angyalt.  A következő pillanatban nem is tudom, mi történt. Egy pillanatra a szoba másik sarkában lévő karácsonyfa tetején pattogó, szikrákat hányó fényszóróra tekintettem, és amikor visszanéztem az angyal felé, már csak a mosolygó arcú édesapámat láttam  helyette. „Kár, hogy nem jöttetek hamarabb, ebben a percben ment el a szép fehérruhás  angyal”, mondta édesapám. „De hiszen éppen édesapám mellett ment el, miért nem tartotta vissza egy kicsit”. „Próbáltam, de nem sikerült, de nem baj, mert itt hagyta a karácsonyfát és az „angyalfiát”.

            A karácsonyfához mentem, ahol édesanyám és Erzsike néném álltak ugyancsak jókedvűen mosolyogva. A fényszóró az utolsó szikráit szórta, de a különböző ágakon vagy hat–nyolc gyertya égett, vékony füstcsíkkal a láng hegyén. Ez a füst, a fényszóró füstjével és a zöld fenyő illatával együtt olyan illatkeveréket hozott létre a szobában, amelyet más napokon nem éreztem, és amelyet, akárcsak a kalács illatát, soha nem felejtettem el. Ezek adták e napoknak az eddigi napoktól való különbözőségét, és nem a karácsonyfa nagysága, vagy a pompás díszítése. Mert a karácsonyfa egy közepes méretű  fenyőfácska volt, amelyet valahonnan a Görgényi havasokból hoztak az ott lakók a vásárhelyi piacra. Ott vette meg valamelyik szülőm, pár nappal ezelőtt, s rejtegette gondosan előlem. Magával hozta a havasok illatát, tisztaságát, üde zöldjét. A rajta lévő díszítés sem volt olyan pompás, mint amilyeneket most látok a TV képernyőjén. Néhány bronzzal megfestett dió, néhány mosolygós piros alma, házilag készített és csomagolt „szaloncukor”, itt-ott egy-egy nagy hópelyhet megjelenítő vattadarabka, és kész.  A fa alatt  mindenkinek kis  papírzacskóban az ajándék: egy-egy alma, két-három dió és néhány sütemény.  Mégis kimondhatatlanul boldog voltam, hogy minket is – engem is – meglátogatott az angyal, akit egy pillanatra láttam is, és jól hallottam, amikor csengettyűszóval távozott. Tehát jó emberek voltak a családom tagjai, és jó gyermek voltam én, hogy kiérdemeltük az angyal látogatását. Gyereki lelkem csordultig telt a boldogsággal!

Ugyanezt az örömet éreztem az iskolában megrendezett ünnepélyen is, ahol minden tanuló kapott egy szerény kis ajándékot, egy barna papírzacskóban.  Itt már szavaltak is az iskolások. Ma is emlékszem arra a versre,  amelyben Szabolcska Mihály  király szeretne lenni e szombati napon, hogy segítsen az elhagyottakon, a sápadozó árvákon.

„Karácsony estéjén/ Minden esztendőben / Szeretném ha király/ lehetne belőlem.// Ha nem is, ha nem is valami sokáig/ Karácsony szombattól karácsony napjáig.// Minden elhagyottat  összegyűjtögetnék / sápadozó árvát szárnyam alá vennék”. ...  A másik vers, amire emlékszem, talán Pósa Lajos verse volt, amelyik a gyermek várakozását mutatja be a karácsony után:

„          Karácsony, karácsony,/gyönyörű karácsony/ érkezésed mindig szívrepesve várom/ megtelik a lelkem ünnepi malaszttal/ boldog áhítattal” .

Lehet ennél szebb,  a gyermeki lelkeket a szépre, a jóra érzékennyé tevő verseket mondani?

              Nyolcvan év tel el azóta! A 138 éve Háromszéken született édesapámat, az egykori „angyalt” már 58 éve a nagyernyei föld „rengeti mélyen”, s én, ernyei születésű hajdani kisgyermek, immár  több mint 88 évesen, háromszéki földben készülök megpihenni. Nem voltak könnyűek ezek az eltelt évek, de szerencsémre lelkemben mindig ott volt az akkor szerzett „ünnepi malaszt”, a boldog áhítat, a jóságra való törekvés, hiszen gyermekkoromban láttam az angyalt, még ha az édesapám  fehér lepedőbe burkolt alakja is volt az! (A lepedőt villámgyorsan levette magáról, és boldogan mosolyogva nézett rám, hogy sikerült a szemfényvesztése: megláttatni velem az angyalt!)

               Azóta az emberiség száma meghatványozódott és lepedőből is sokkal több van, de „angyallátás” kevesebb,  mint amennyi  akkor volt! A karácsonyfák is pompásabbak lettek, és az alatta lévő ajándékok is okos telefonok, órák és más drága cuccok formájában kerülnek a fa alá, de vajon érnek-e annyit, amennyit számomra ért az áhítattal, hittel fogadott „angyalfia”?

            Szentül hiszem, hogy végig mellettem volt az akkor látott angyal, jó felé irányította életemet, vigyázott rám, mint ama szentképen lévő szárnyas angyal a patak pallóján átmenő kisfiúra. És a kalács illata is mindig elkísért, a szeretet ünnepére, a szeretet gyakorlására emlékeztetett és emlékeztet.

„Száguldó évek távolából/ megérzem néha jószagát:/ A tűzhely helyéről elindul /s betölt szívet, betölt szobát/ /Lelki kenyér ínséges-időkben/ verőfényes vigasztalás , /Pedig tudom a keze föld már/ és nincsen több keddi kalács” (Áprily Lajos)