SPALLER ÁRPÁD

Száz éves a Székely Himnusz

(1921 – 2021)

A Székely Himnusz összesen nyolc sor, amely zenekísérettel a tömegekben katartikus érzelmeket vált ki.  A Szöveg írója Csanády György, a zenéjét Mihalik Kálmán szerezte 1921-ben.

 Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped

Csaba király a csillag ösvényen

Maroknyi székely porlik mint a szikla

Népek harcától zajló tengeren,

Fejünk az ár ezerszer elborítja

Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!^[1]

(1921) Csanády György.

A vers megírását a hazából való kényszerű menekülés, az otthon elvesztése váltotta ki. Azok az érzések, melyeket csak az él és élhet át, akit megfosztottak szülőföldjétől és tehetetlenül áll egy olyan helyzettel szemben, amiről ő nem is tehet és amin nem tud változtatni. Ez a helyzet kényszeríti rá, hogy hazát változtasson. Bár Magyarország az elorzott részek nélkül is Magyarország, de nem ugyanaz, mint ami volt. Az elrabolt Erdély a szülőhaza, a gyermek- és ifjúkor színtere, mely mélyen bevésődik az emlékezetbe és színessé teszi érzelemvilágukat. Akik elmenekültek azokat leginkább a kényszer hajtotta és kevésbé egy jobb élet reménye. Erről sokat meséltek azok, akik menekülésük után éveket sínylődtek vagonlakásokban. Lényegében az üldözött magyar embernek nem volt hova mennie csak Magyarországra. A menekültet sehol nem fogadják tárt karokkal és itt sem fogadták mindig jó szívvel.

Az első világháború után az erdélyi menekültek létrehozták a maguk közösségeit. Egyesületekbe, asztaltársaságokba szövetségekbe tömörültek, és így próbáltak enyhíteni a haza elvesztésének fájdalmat és erőt gyűjteni a további életre. Egy ilyen erdélyi menekült közösségben született meg a Székely Himnusz is.

A Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete

A dal a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (továbbiakban: SZEFHE) keretében született ezért megértése is csak ennek a szerveződésnek az ismeretében képzelhető el.

Az egymás támogatása, megsegítése ösztönözte a menekült ifjúság egy részét, hogy megalapítsák a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét. Mivel a szervezet alapszabályáról és működéséről nagyon kevés dokumentum maradt fenn érdemes felidézni az 1921-ben kiadott Erdélyiek Kalendáriumát^[2], melynek egyik fejezete „Erdélyből, erdélyi célokért alakult egyesületek ismertetése” címet kapta. Itt következő egyesületeket sorolják fel: Bocskay (így Y-nal) Szövetség, Erdélyi Magyar-Székely Szövetség, Erdélyi Otthon Segélyező Egyesület, Kolonia Gazdasági Szövetkezet, Székely Anyák Szövetsége, Székely Egyesület; Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (Szefhe); A Székely Nemzeti Párt Központi Köre; Transsylvania Erdélyi Egyesület. A SZEFHE-ről a következőket olvashatjuk: Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete 1918. novemberében alakult, a kommunizmus (1919. március 21. – 1919. augusztus 1.) alatt szünetelt, majd újból 1919. novemberében kezdte el működését. Tagjai kizárólag csak erdélyi illetőségű egyetemi hallgatók lehetnek. Célja: a) Gazdasági: mint gazdasági, illetve jóléti intézmény, az otthonukból kiüldözött székely és erdélyi magyar egyetemi hallgatók megélhetését és elhelyezkedését minden téren lehetővé tenni. A mai súlyos viszonyok közt, természetbeni, fehérnemű és ruhasegéllyel, étkezéssel, tandíjjal, kölcsönkönyvtárral, hetenkénti teadélutánokkal, más segélyekkel és kedvezményekkel igyekezik tagjain segíteni. b) Erkölcsi: e téren a Szefhe célja a szűkebb hazájuktól elszakított tagjainak faj- és vallásszeretetét megőrizni és e labilis erkölcsű nagyvárosnak káros befolyását a lehetőség szerint ellensúlyozni. E célból a hetenkénti teadélutánon hazafias szavalatokat és beszédeket tartanak. c) Politikai: minden politikától távol egyetlen célja odairányul, hogy Erdélyt visszaszerezzék, hogy a hazátlan székelység újból visszatérhessen anyaföldjére és azt úgy erejével, mint tudásával újból magyarrá tegye. Vezetőség, Elnök: Zakariás Árpád jogszigorló; alelnök: Ábrahám Albert orvostanhallgató. A „Szefhe”-nek három vidéki csoportja van Debrecen, Sopron és Keszthelyen. Tagjainak száma ma eléri az 1000-et. Alapszabályai miniszterileg jóváhagyattak és az egyetemeken mint „kebelbeli” egyesület ismertetett el.

Az 1918-as dátum látszólag ellentmond az eddigi a Székely himnusszal foglalkozó tanulmányok^[3] állításainak. A legtöbb tanulmány forrásául a Csanády írt „A májusi nagyáldozat”^[4] című könyv szolgált, amely szerint „Az 1920/21-es esztendőkben öten építettük meg a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók egyesületét, ami akkori hontalanságunkban hazánk, szegénységünkben otthonunk, árvaságunkban anyánk, világból kiesettségünkben egész világunk volt.” (Májusi nagyáldozat, 1941., 3. old.) Incze Antal hivatott szervező, János Áron közgazdász, Kolosváry Borcsa Mihály katona, Zakariás Gergely Sándor „a művelődésügy munkása” és Csanády György költő voltak a kezdeményezők. Hozzájuk csatlakozott az a több száz ember, akik akár tevőleges, akár passzív résztvevői és támogatói voltak a szervezet tevékenységének.  Csanády csak egy-egy mondatban tér ki az előzményekre: „Mikor még nem volt nemzetiségi szervezet, 1918/19-ben, a SZEFHE elnöke volt vitéz Bándy Árpád, majd Antal Dezső, 1919/20-ban Farkas Imre, majd Zakariás Árpád és 1920/21-ben János Áron. Az 1918-tól 1921. évig a könyv nem sokat ír a szervezet működéséről. (A májusi Nagyáldozat, 69 old.) Tehát Csanády a könyvében csak a nemzetségek megszervezésétől számítja az indulást. Erről az időszakról Dr. Gergely Pál^[5] így vélekedik: „1921 kora tavaszán Csanády György, a rádió mostani főrendezője, Kolosváry Borcsa Mihállyal, immár a sajtókamara elnökével és János Áronnal, a mostani országgyűlési képviselővel együtt átszervezte az immár ezren felüli létszámú egyesületet….Incze Antalék megszervezték a 12 nemzetséget…”  Tehát szerencsésebb lett volna, ha azt írja, hogy a SZEFHE-ét 1921-ben átszervezték és több életet leheltek belé.

A Szefhe hivatalos szócsöve az Új Élet című lap volt, melyet 1922-ben vásárolt meg az egyesület. Eredetileg a lapot 1921. március 6-án indították útjára.^[6]  Azért említjük meg ezt a tényt, mert fontos szerepet játszott a Székely himnusz indulásában. Mind a Székely himnusz szövegírója Csanády György, mind a zeneszerzője, Mihalik Kálmán is ennél a lapnál dolgoztak.

Az Új Élet első évfolyamát Longi István szerkesztette. Mint politikai, társadalmi és kritikai hetilap 1921. március 6-án indult. Ebben az évben a lapnak 44 száma jelent meg. A szerzők között olyan neveket olvashatunk, mint Apáthy István, Juhász Gyula, Móra Ferenc stb.^[7]

 Az Új Élet 1922. február 11-én cserélt gazdát. A második évfolyamtól (1922) a lap kiadását a SZEFHE vette át. Ekkor kapta meg az erdélyi jellegét is. A Szegeden megjelenő lap új tulajdonosa Kolosváry-Borcsa Mihály írja beköszöntőjében:  „ (…) megvettük és a jövő számmal kezdődőleg fővárosi napilapoknál dolgozó testvéreink közreműködésével saját szerkesztésünkben 16 oldalra növelt terjedelemmel juttatjuk el az Új Élet-et a magyar olvasó közönség kezeibe.

 „A lap átvétele következtében új nevek kerültek, a lap élére. És pedig: Kolosváry – Borcsa Mihály, a Szózat belső munkatársa, mint főszerkesztő, Fetter Gyula, az A Nép belső munkatársa, mint felelős szerkesztő és Csanády György, az Élet munkatársa, mint felelős kiadó.(…)”

A tulajdonosváltással a lap fejléce is új formát kap. A fejléc alatt szépirodalmi, társadalmi és kritikai hetilapként határozza meg magát. (A „politikai” egyelőre kimaradt a meghatározásból) Felelős szerkesztő: Fetter Gyula.^[8]

Mind Csanády György, mind Mihalik Kálmán a lap munkatársa volt.

Mihalik Kálmán a Székely himnusz zeneszerzője

1896-február 21-én született a Krassó-Szörény vármegyei Oravicabányán, Mindezt megerősítik Gálfy Gyula temesvári orvos a születési anyakönyvi kivonattal kapcsolatos kutatásai is.  A resicabányai Kun Lászlónak köszönhetjük, hogy megtalálta Mihalik Kálmán szülőházát Oravicabányán, ahol 2017-ben emléktáblát is sikerült avatni a zeneszerző tiszteletére.

Anyai ágon székely, apain kassai származású volt.

Iskolái nagy részét (kivéve az első elemi osztályt) Kolozsváron végezte a piarista majd az unitárius gimnáziumban. 1915-ben érettségizett Kolozsváron. „ Kiválóan képzett, tehetséges zongorista volt, de jól rajzolt és festegetett is (…) – írja róla Gábor Dénes. Mindezek a képességek ellenére is a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvosi karán folytatta felsőfokú tanulmányait. Az első világháború beleszolt az életébe, mert hamarosan kivitték a harctérre, ahonnan 1916-ban visszavezényelték. Nagyszebenben, Szarvason végül Kolozsvárott teljesített katonai korházi szolgálatot.

A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem oktatóit és diákjait 1919. május 12-én a románok katonai erővel kiűzték az egyetemről. Ennek következtében az őshonos erdélyi magyarság egyetem nélkül maradt. A magyar anyanyelvén tanulni vágyó vagy tanulmányait folytatni kívánó egyetemi ifjúság előtt hamar kiderült, hogy, - hacsak nem a lelkészi pályát választja- , előtte az anyanyelvi felsőoktatás lehetőségének kapui bezárultak. Ezért nagyon sokan közülük (több ezren) vándoroltak ki a megcsonkítás után még megmaradt országrész egyetemeire.

Mihalik Kálmán is szeretett városa, Kolozsvár elhagyására kényszerült.

A kolozsvári egyetem magyar oktatóinak és diákjainak a folytonosságot és a további szakmai tevékenységet a szegedi egyetem jelentette. Mihalik Kálmán is Budapestre, majd Szegedre ment, ahol szeretett tanára Dr. Reinbold Béla professzor^[9] mellett az orvosi vegytani tanszéken, mint tanársegéd dolgozott. A kívülálló szemében különösnek hat, hogy egy egyetemi tanársegéd zeneszerzéssel is foglalkozik. Műveltsége és hatalmas tudása, hamar megmutatkozott. Az Új Élet hasábjain írt színházi és zenei kritikái ezen a téren is nagy tájékozottságra utalnak.

1922. február és július között 15 írása jelent meg a színház, az operett, az opera témakörében. A színház és a zene iránti vonzalmát még Kolozsvárról hozta magával. A Janovics Jenő vezette kolozsvári színház előadásai összehasonlítási alapul szolgáltak a szegedi színházi élet megítélésében: Például az Egy-két szó…című kritikájában írja: „ … Ahhoz, hogy egy színház művészi teljesítményt tudjon nyújtani, olyan közönségre van szüksége, amely érdeklődésével, anyagi támogatásával és mélyebb műveltségével támogatni akarja a színház törekvéseit. De viszont ahhoz, hogy egy színháznak ilyen közönsége legyen, a színház nevelő munkája is szükséges. Olyan nevelő munka, amely előre látja a célját, eszközeit, amely nem kímél fáradságot és nem hátrál meg az első sikertelenségen. Kolozsvár volt az a város, amely Magyarországon először hozta színre Csengeri professzor csodálatos

szépségű Sophokles műfordításait. Megtehette ezt Janovics Jenő dr., a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, mert volt megértő, hozzánevelt közönsége, amely nem hagyta üresen a színházat, amikor „csak" Sophoklesről volt szó…”

A színház egyik fő feladatának tartotta a magyar nemzettudat nevelését, a nemzeteszme hirdetését. Ezeket a gondolatokat fogalmazta meg a Színház a végeken^[10] című írásában:

„(…) Csonkamagyarország — sajnos — nem érezte meg az idők változásából, hogy most mindenkinek legelső kötelessége, hogy magyar legyen. Különösen az alföldi magyarság nem érzi, hogy búzát ontó fekete földjén igazán magyarnak kell magát éreznie. — Végvár vagyunk, ahol a környezet piszkos hullámai meg kell, hogy törjenek a magyarságunk öntudatos átérzéséből emelt kőgáton. — Itt volna a szegedi színháznak legelső kötelessége. Az a nagy suggestív hatás, amely a színház dobogójáról árad, kell, hogy fegyver legyen, hogy mindig a néző felé kiáltsa: magyar vagy, magyarul kell érezned és cselekedned! A mód amellyel ezt a felrázó munkát végezheti annyiféle, hogy nem is lehet pár sorban összefoglalni. A kulturális építésen kívül egy jó helyen beillesztett magyar dal, vagy a háttérből felcsillanó irredenta gondolat is már jó magvetés. — A mi fajtánk örökös hibája volt, hogy nagyjait külföldre kényszeritette nemtörődömségével és a nemzet megértése csak díszes temetések rendezésében nyilvánult meg.

Nézzünk körül magunk között és kísértsünk meg helyet adni a feltörő magyar tehetségeknek is. Ne szaladjunk Bécsbe az első jött-ment divatoperett után, amikor nálunk is vannak tehetségek, akik a magunk vénájából a magunk őserejét mutatják nekünk. A szegedi színház akkor lesz közel hozzánk, ha majd a tiszaparti egészséges, friss magyar dalokat, a magyar rónák szabad, tavaszi levegőjét „lopja" be a lelkekbe.”

Antigoné és Kyklops. Örömmel láttuk a színház szerdai előadásán, hogy a Szegedre költözött Tudományegyetem szelleme már érezteti jótékony hatását a színpadon keresztül is. Csengery János  egyetemi tanár kitűnő műfordításait (Sophokles, Euripides) hallottuk igen jó előadásban. Az előadás fejlődést jelent. A görög classikusok  csak szépet adnak nekünk, amely szépnek megértése és felkarolása összefügg a magyarságunkkal. El vagyunk árasztva idegenből beszivárgott tartalmatlan termékekkel, amelyek romboló hatása ellen jó gyógyszer egy visszapillantás a classikusok felé^[11].

Nemcsak dicsér, de ha kell keményen fogalmaz:

„(…) Szeged városának színházában nem szabad előfordulnia annak, hogy az Álarcosbál előadásán a női kar inkább macskanyávogáshoz hasonlító éneke a közönségből hangos felszisszenést váltson ki, s a Rigoletto előadáson a férfikarhárom taktussal megelőzze a karmestert. (…)”^[12]

A zongorázás mellett a zeneszerzéshez is értett. A Székely Himnusz mellett a Májusi nagyáldozat többi zeneszámát is ő komponálta. Tudományos és művészi pályafutásának a tífusz vetett véget. 1922. szeptember 6-án hunyt el.

A temetésről szóló tudósítás az Új Élet című lapban aláírás nélkül jelent meg.^[13] Ettől függetlenül bizonyságot nyert, hogy a nekrológot a lap szerkesztője, Csanády György írta. A temetésen elhangzó és a lapban első alkalommal nyomtatásban megjelent Székely himnusz szövegírója is ő volt. Részlet a tudósításból.

 „ (…)Halott testvérünket a SZEFHE internátus csarnokában fehér őszirózsák közé ravataloztuk fel. Mellette állt édes atyja, ki Kálmán fiában a harmadik és utolsó gyermekét temette s ezt is mint a másik kettőt, akkor, mikor már a diploma kezében lett volna. Rettenetes tragédia. Ott volt Nagyszebenből jött menyasszonya, a fájdalmak zokogó szűze.

   Szótlan bánattal nézték őt a ravatalon tanárai, a Szefhe és Defhe^[14] ifjúsága, akik tudják, hogy mekkora érték tűnt el a küzdő sorból. Elkísérték az utolsó útra szegedi ismerősei is meleg könnyel, megértő szívvel.

   A halotti zsolozsma után, Tarcsafalvy honv. főlelkész búcsúztatta el; a sírnál a Csaba bajtársi egyesület szegedi elnöke és Incze Antal, a Szefhe szegedi vezetője.

Amíg koporsóját a sírba eresztették, jóbarátai igazán hulló könnyzápor közt a megboldogult szerzette székely Himnusz eléneklésével búcsúztatták, hogy dal kísérje azt, aki életében csak dalolni tudott, még a szenvedésben is.

   „ Ki tudja merre, merre visz a végzet                          

      Borongós úton, sötét éjjelen

      Segítsd még egyszer győzelemre néped

      Csaba király a csillagösvényen

      Maroknyi székely porlik, mint a szikla

      Népek harcától zajló tengeren,

      Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja

    Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene.”

Könnyünk kevés volt megsiratni őt, az igazi bajtársat, az orvosi és muzsikus tehetséget, az Új Élet színi kritikusát.(…)

Csanády György  a Székely Himnusz szövegírója

Székelyudvarhelyen született 1895. február 23-án.  Iskolai tanulmányait, beleértve a középiskolát is, ebben a nagymúltú iskolavárosban végezte, nevezetesen a Székelyudvarhelyi Evangélikus Református Kollégiumban. A város több évszázados történelmi múltja arról tanúskodik, hogy sokáig ez a település volt a Székelyföld történelmi, és kulturális központja. A diák Csanády már az iskolai önképzőkörben verssel és irodalmi témájú dolgozatokkal jelentkezett. 1913-ban érettségizett és feltehetően szülei ösztökélésére a Budapesti Kereskedelmi Akadémián folytatta tanulmányait. Az első világháború az ő életébe is beleszolt. Akárcsak kortársainak többségét, őt is behívják katonának és a frontra kerül.

Az első verseskötetében^[15] megjelent költeményeinek keletkezési dátuma szerint a követkető helyszínekre sodródott. Bukovina (1917), Galicia (1918), Odessza (1918), Piave. 1918. október 28-án Piave mellett sebesült meg és innen került korházba.

Ő is ahhoz a nemzedékhez tartozott, akiket teljesen más életre készítettek fel, mint ami a világháború után várt rá. Közöttük számtalan olyan fiatal volt, aki az iskolapadból vagy az egyetemek előadótermeiből került a frontra, ahonnan kiábrándultan és minden életlehetőség nélkül tért vissza és próbálta megtalálni helyét az új ismeretlen ismerős hazában, Magyarországon.

Asztalos Miklós, aki maga is e nemzedék képviselője volt „A harmincévesek Magyarországa (alcím: Egy halálraítélt nemzedék) című tanulmányában^[16] „tragikus nemzedéknek” nevezi ezt a korosztályt: Ebben a végsőkig kifosztott, megcsonkított országban, melynek a gazdasági  és politikai válság mellett egy eddig soha nem tapasztalt menekültáradattal is meg kellett birkóznia, a felnövekvő és főleg a tanulni vágyó ifjúság helyzete sem volt irigylésre méltó. A leszakított részekből menekült ifjúság sanyarú helyzetét még a szülőföld, az otthon elvesztése is fokozta.  Ahogyan ezt az Új élet egyik írása^[17] is jellemzi.: (…) Ez az ifjúság a legteljesebb mértékben nélkülözi a szülői támogatást, sőt igen sok esetben részben vagy egészben, mint családfenntartó szerepel az egyetemen kívül. A háborúban megőrölt idegeivel a legrettenetesebb küzdelmet vívja a mindennapi kenyérért, a tanulásnak, önképzésnek legnyomorultabb lehetőségéért. Egyenesen fantasztikus a diáknyomor ma Magyarországon. Öntudatos, lelkiismeretes társadalom számára végpusztulással fenyegető legégetőbb kérdésként kellene szerepeljen a magyar diákság mostani, példátlanul nyomorúságos helyzete. – És mégis ez az erejét meghaladó nehézségekkel birkózó ifjúság éppen az elmúlt évben mutatott fel olyan tanulmányi eredményt, mely meghaladta a békeidők legjobb teljesítményét.(…)

Ebben a fent vázolt történelmi (a háború vége, Magyarország megcsonkítása) és társadalmi (erdélyi menekültek Magyarországon egyesületekbe tömörülnek, például SZEFHE) keretben született meg Csanády György szövegíró és Mihalik Kálmán zeneszerző alkotása a Székely himnusz, 1921-ben. A Székely himnusz születése teljes mértékben összefügg ennek a generációnak az életérzésével.

Csanády György is ennek a generációnak volt a tagja. Ő is megjárta a harctereket, végig élte a háború borzalmait, megsebesült, majd a trianoni tragédia után családjával Budapestre költözött, ahol a Kereskedelmi Akadémián folytatta tanulmányait és szerzett oklevelet.  Szakmai tevékenységet sohasem folytatott, hanem az irodalomból és az irodalomnak élt. Szerkesztette a SZEFHE lapját, az Új Élet-et. Ebben a lapban számos verse jelent meg. A legtöbb versét kötetben tárta az olvasók elé. Az első verseskötet címe „Az évek” (1922) az 1911-től 1921-ig írt és összegyűjtött verseit tartalmazta. Ezt követte az Álmok (1926) és az Ének című kötet, mely a SZEFHE kiadásában 1934-ben látott napvilágot.

1927-ben felkérést kapott egy irodalmi és társadalni folyóirat szerkesztésére. „Hosszas töprengés után főszerkesztőnk, Csanády volt egyúttal a lap keresztapja is, ő vágta ki egyszer jókedvében: hát fiúk, legyen a lap neve HÍD; híd a szétszakadt pártok, lelkek között.” – írja Gergely Pál^[18]

A HÍD című lapot a Collegium Transilvanicum adta ki. Bár több tanulmány is utal a kiadóra, eredete mégis homályban maradt. Dr. Gergely Pál így ír erről:

„Nem kisebbet kezdtünk, mint derék Puskás István, udvarhelyi testvérünk ötletére a semmiből összekalapáltunk 1926 nyarán egy Collegium Transilvanicum-ot, szemlénk is volt: a Kelet, majd egy évre rá az a nagyszabású, képes folyóirat, mellyel megelőztük a nagyszerű Helikont és sok más divatos, nagypénzű hidacskát, lelki pallócskát…- írja Dr. Gergely Pál – majd így folytatja.. A mi HÍD-unk valóban híd volt a lelkek, a szakadékok fölött, sőt még az elszakított ezeréves határokon át is, az örök Magyar Lélek hídja. Az első szám költségét a szánktól megvont falatok, több hónapi takarékosságunk és vakmerőségeink adták össze: bajtársaink ebben Hajdú Dénes, Bencze Sándor és Csoma Jenő voltak; főszerkesztőnek Csanády Gyurkát kértük fel, aki nagy segítségünkre volt az apostolkodásban és ízlésével, komoly irányításával márkázta havi szemlénket. Két évig éltünk, 1927 – 28-ban, amíg csak vérverejtékkel győztük az egyre apadó előfizetőket pótolni.^[19]

A SZEFHE keretén belül hozták létre a Collegium Transilvanicum nevű eszmei szervezetet, melynek célját az általuk kiadott KELET című lapban olvashatjuk: „… A magyar társadalom sem ennek az erdélyi ifjúságnak helyzetét, sem pedig magát Erdélyt nem ismeri.” „… A mi célunk az, hogy hatalmas táborunkból kifejlődött, a mi szellemünkben meghatározott nevelésű és most nekiinduló író-, művész-, mérnök-, jogász- és orvosgeneráció számára a nyilvánosság előtt lehetőségeket találjunk. Ezért alakítjuk a Collegium Transilvanicumot egyesületünk kebelében. Nem külön egyesület csak kulturális munkánk, programunk egy határozott irányban és tendenciában való teljesülése és összefoglalása, úgy, hogy egyszersmind a hanyatló Erdély-kultusz ápolásán is munkáljunk.” A Kelet című szemle 1926 júliusában, Puskás István szerkesztésében jelent meg. Feltételezhető, hogy ez próbaszám volt, mert sem az évfolyamot, sem a lapszámot nem tünteti fel. Nincs utalás arra, hogy több száma is megjelent volna

Az biztos, hogy az eszmei szervezet tovább éltette azt a kulturális tevékenységet, szándékot, aminek eredményeképpen 1927 áprilisában megjelenhetett a HÍD című irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat. A mind külalakban mind tartalmában mutatós és igényes kiadványnak a főszerkesztője az akkor már ismert költő, újságszerkesztő a rádió rendezője Csanády György volt.^[20]

 Ugyancsak az ő kiadásukban látott napvilágot Asztalos Miklósnak a „Kossuth Lajos és az erdélyi kérdés” című könyve, 1928-ban.

 A SZEFHE gazdag könyv-, újság- és képeslap-kiadói tevékenységet folytatott. Kiadásukban jelent meg többek között Csanády György: Álmok (1926) és az Ének (1934) című verseskötetei, Baktay Ervin: Indiai éveim; Felvinczi Takács Zoltán: Buddha útján a Távol-Keleten; Makkai Sándor több könyve vagy a máig ritkaságnak számító Vécsey Zoltán: A síró város című könyv is.  Az egyesület gondozta az 1927-ben megjelent „Naptár és Évkönyv” című kiadványt, melyet Szovátai H. Dénes szerkeszett.

A HÍD köré tömörült fiatal értelmiségiek fórumot szerettek volna teremteni mindazoknak a színvonalas tudományos, irodalmi és művészeti munkáknak, melyek a Magyarországon és az elszakított területeken élő magyarság kulturális és tudományos tevékenységét tükrözik. Mindezt elsősorban a folyóirat szerkesztésével, könyvkiadással, valamint élő előadásokkal igyekeztek megvalósítani. A háború utáni generáció Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Batók Béla, Kodály Zoltán szellemében szerette volna felépíteni az új magyar társadalmat. Ezért is adnak tág teret azoknak a tanulmányoknak, melyek Ady Endre szellemisége mellett állnak ki, vagy melyek az új erdélyi irodalom kibontakozását és annak az egész magyar irodalomhoz való viszonyát taglalják. Az Ady körül kibontakozott vita mellett olvashatunk a schizma-perről, a transszilvanizmusról vagy akár az „erdélyi lélek”, az „erdélyi szellem” mint újonnan kibontakozó fogalmak létjogosultságáról.

Minden lelkesedés, szerkesztői és írói hozzáértés mellett a HÍD 1928 közepén, az 5. számmal megszűnt. (1927-ben nyolc száma jelent meg és 1928-ban öt, összesen 13 szám látott napvilágot) Kimúlását a naivság mellett  (már akkor sem lehetett mellőzni a reklámokat, a piaci tényezőket) a pénztelenség, a rosszindulat és a közömbösség idézte elő.

Mint egy hattyúdalként, a Híd kiadásában 1928 májusában (19 – 20) jelent meg a budapesti Ady-ünnepségre elkészített Ifjú szívekben élek című röplap.

Az Ady-ünnepség, jó alkalmat szolgáltatott az egyetemes magyar ifjúság találkozására. Erről tanúskodik Balogh Edgár levele Cseke Péternek /Kolozsvár, 1984. szeptember 9 – 14.): „Amikor  1928 tavaszán Budapesten több erdélyi diákkal együtt megszerveztük az „ezer magyar ifjú” Ady-ünnepét, e diákok (Hajdú Dénes, Csoma Jenő, Gergely Pál) ajánlatára Romániából bevontuk az előkészületekbe a két Jancsó fivért, Bélát és Elemért, mint az irodalmi érdeklődésben hasonló felfogású Ady-híveket. Ez a levélbeli kapcsolat a Sarló gombaszögi megalakulása (1928 nyara) után a budapesti Bartha Miklós Társaság és a szegedi Bethlen Gábor kör közvetítésével erősödött meg. (…)”^[21]

Bár a lap újraindítását sokáig fontolgatták mind az alapítók, mind a Bartha Miklós Társaság, akikkel a szerkesztők szoros együttműködésben dolgoztak, a Híd többet nem jelent meg.^[22]

 Csanády György szerkesztői munkássága itt nem ért véget.

Mint szerkesztőbizottsági tag Áprily Lajos, Fekete Lajos majd Zathureczky Gyula mellett részt vett a Csuka Zoltán által kiadott Láthatár (1933 – 1944) című lap szerkesztésében. A lap több versét is közölte. Csuka Zoltán a Csanády György által szerkesztett HÍD-at tekintette „elődjének és követendő mintaképének” – írja Kovács J. Béla.[23]

Verseit több lap is közölte (Hargitaváralja, „A Székelység” stb.)

Csanády György 1928-tól a Magyar Rádió munkatársa lett. Előbb szerkesztő később rendező és főrendezői minőségben dolgozott ugyanott. Számtalan általa meg mások által írt rádiójátéknak volt a rendezője. Említsünk meg egy néhányat a sok közül. „Szálloda az Úr Angyalához” – írta és rendezte Csanády György a Stúdió rendezője „[24] –írta a Friss Újság.

Nehéz volna felsorolni azokat a darabokat, melyeket a rádió hullámhosszán a hallgatók az ő rendezésében hallhattak. Ezért csak néhányat említünk: 1933-ban három egyfelvonásost rendez melyek közül egyet ő is írt: „A dráma vége” (írta Bibó Lajos); „Chanson triste” (írta Andai Jenő) és a Baba (írta Csanády György)[25]

Szívén viseli az Erdélyben maradt testvérei sorsát. Erdéllyel kapcsolatos összeállításokat szerkeszt és rendez, hogy ezzel is hirdesse az összetartozás gondolatát. Például 1932-ben „Erdélyi est” címmel rendez ismeretterjesztő előadást a rádióban, melynek programja a következő volt:  1. Gróf Teleki Pál előadása: A székelység világpolitikai helyzete”; 2. A Székelyföld lírája 1918 után. Előadja: Timár József; 3. Kodály Zoltán: Marosszéki táncok és Bartók Béla: Este a székelyeknél; Előadja a m. kir. Operaház tagjaiból alakult zenekar. 4. A Székelyföld lírája 1918 után – előadja Sz. Tompa Márta; 5. Buday Árpád dr. előadása: „A székely művelődés története”;  6. A Székelyföld lírája 1918 után: Előadja Kürti József; 7. Nyírő József: „Udvarhelyi diákélet” (Rádiójáték hat képben. Rádióra átdolgozta Csanády György.)[26]

Baktay Ervin a híres India kutató Körösi Csoma Sándorról írt rádiójátékát is ő rendezésében hallgathatja a rádió hallgatósága.

A Székelyudvarhelyen megjelenő SZÉKELYSÉG szerint, 1939-ben Csanády Györgyöt a kassai rádió igazgatójának nevezték ki. Mint írják: „A kiváló író kitüntetése általános nagy örömet keltett s az ő munkája magasabb irodalmi nívót fog biztosítani a rádió műsorának” Ezt a hírt más forrásból nem tudtuk megerősíteni.[27]

A Székely Himnusz a két világháború között

Csanády György vallomása szerint a dalt nem himnusznak, hanem kórus által énekelt zsoltárnak szánták. A vers és a kotta egyike volt a Májusi Nagyáldozatban megjelentetett négy dalnak. Mind a négy dalt Mihalik Kálmán zenésítette meg. A négy közül az egyiknek valóban Himnusz volt a címe, de ettől függetlenül a közönség a Kantaté című zsoltárt fogadta el és énekelte, mint Székely himnuszt. Ez már az első májusi Nagyáldozatkor nyilvánvalóvá vált, amelyet 1922 május 20-án tartottak az Aquincumban.

 A két világháború között főleg a SZEFHE által rendezett ünnepségeken, valamint a minden évben megtartott Nagyáldozaton énekelték. A dal kézzel írott kottáját szétosztották a jelenlévők között és ezen az úton terjedt szét a Magyarországon élő erdélyiek között. Az anyaországban tanuló erdélyi magyar diákok vitték és terjesztették otthon, Erdélyben is.

A korabeli sajtó keveset foglalkozott a Székely Himnusszal. Egy-egy nagyobb, - főleg a menekült erdélyieket érintő - esemény tudósításaiban találhatunk utalást rá.

A Magyarság egyik beszámolójában arról olvashatunk, hogy „A gyulai pénzügyigazgató negyvenéves szolgálati jubileumán az ünnepélyt a pénzügyigazgatóság kebelében alakított dalárda a Székely himnusszal nyitotta meg.[28]

(Megjegyzés: Érdemes a tudósítások dátumára figyelni, mert később, a plágium perben a megjelenési időpontok bizonyító szerepet kaptak.)

 Ugyancsak ez a lap tudósít a székely ifjúság Debrecenben tartott országos kongresszusáról. A kongresszusra az elcsatolt területekről menekült főiskolai és egyetemi hallgatók érkeztek. A kongresszus után a velük jött erdélyi művészek hangversenyt rendeztek. A beszámoló részletesen foglalkozik a kongresszus programjával és a fellépő művészek előadásával:  „Seregélyi Irma hárfaművésznő finom újai alatt csodás zengzetességgel szólaltak meg a hárfahurok, Tompa Márta újbóli szavalatai után Kolozsváriné Voith Ilonka debreceni opera énekesnő kedves alakja jelent meg a közönség előtt és a székely himnusz, eredeti székely hazafias dalok a lelkes, megértő fiatal publikumot tomboló lelkesedésig ragadták.”[29]

Egy másik újság hosszú tudósításban számol be az Erdélyi Férfiak Egyesülete által szervezett ünnepségről, mely a Székely himnusszal ért véget.[30]

A harmincas évekből is találunk a Székely himnuszra vonatkozó feljegyzéseket, melyek a Magyarországra menekült erdélyiek összejöveteleivel kapcsolatosak.

1932. novemberében tartotta a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete a tisztújító közgyűlését. Mint írják: „A közgyűlés Balla Péter vezetésével a Szefhe énekkara a himnuszt és a Szefhe himnuszt nagy sikerrel adta elő[31]. 

 Az EFE (Erdélyi Férfiak Egyesülete) avató ünnepélyt tartott az egyesület Rákóczi-úti épületében. A beszédek elhangzása, valamint az új tagok felavatása után a SZEFHE énekkara a Székely himnusz eléneklésével fejezte be az ünnepélyt.[32]

A Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (1934) május hatodikán tartotta meg fennállásának tizenötéves évfordulóját az Uránia színházban. Az ünnepélyen Csanády György vezetésével a székely szimbolikus nagyáldozatot mutatták be. „A székely nagyáldozat misztikus, különös hangulata megejtette a közönség lelkét és sokak szemében csillant fel a könny az egyszerű és szívbe markoló szavak és Mihalik Kálmán mély muzsikájának hallatára.” – írja a Láthatár[33]

A Nemzeti Újság az erdélyi iparosság és munkásság zászlóavató ünnepségét hirdeti.  „Az ünnepség sorrendje: székely himnusz, énekli a Budai Cecilia kórus, Bárdos Lajos vezényletével. Ünnepi beszédet tart dr. Zakariás G. Sándor elnök. Utána zászlószögek beverése, majd avatási szertartást mond Csanády György. Himnusz, előadja a Budai Cecília kórus.” [34]

 A Hargitaváralja című lap megjelenteti A mi dalunk címen a Székely Himnuszt. Ami érdekes, hogy itt Szefhe himnusznak titulálja. Közreadják a szöveget és a kottát is. Ez a második alkalom, hogy a dal szövegét (Első az Új Életben 1922-ben) és első eset, hogy a kottáját is nyomtatásban tárták a nyilvánosság elé. A lap ugyanebben a számában (1936. november 12) röviden vázolják Mihalik Kálmán életútját is, mely ismertető sok későbbi tanulmány forrásanya lesz.[35]

A harmincas évek második felében már egyre ismertebbé vált a Székely himnusz, hiszen a lapokban is egyre több tudósítás számol be ünnepségekről, ahol énekelték. A Budapesti Hírlapban írták, hogy a Nagyenyedi Bethlen Kollégium volt diákjainak Testvéri Egyesülete március 12-én délután fél 6 órakor a Zeneművészeti Főiskola kamaratermében erdélyi kulturális célokra műsoros estélyt rendez, melynek gazdag műsorában Makkai Sándor egyetemi tanár felolvasása, Csanády György székely himnusza, Hosszú Zoltán előadása, Zilahy Farnos Eszter, Kulcsár Irma és László Imre énekművészek énekszámai, Egry Mária és Zayzon Gabriella szavalatai és Borsay Pál zongoraszáma szórakoztatják a közönséget.[36]  A Szegedi Új Nemzedék kissé pontatlanul tudósított a Hargitaváralja egyesület avatóünnepségéről. Mint írják: „(…) Jósa János bíró felavatta a hargitai földet őrző, faragásos székely kopjafára a jelképes község 15 új lakóját, kérve, hogy támogassák és szeressék egymást. A felavatottak nevében Várady Gyula dr. mondott néhány szívből jövő köszönő szót, majd a lélekemelő ünnepséget Csanády-Kertész (sic!) bánatosan szép székely himnuszával zárta be a SzEFHE kitűnő énekkara. (…)”[37]  Ahogyan érződik a közelgő változás szele úgy egyre gyakrabban nagy tömeg előtt hangzik fel a Székely himnusz.

 A Délmagyarország írja:  Ezrek tüntetése Erdélyért az Országzászló előtt  Vasárnap (július 22) az Országzászlónál ezrek jelenlétében adta át az Ereklyés Országzászló Nagybizottsága a SzEFHE nemzeti viseletben kivonult századának az elismerést jelentő zászlóérmét. (…) A zászlóérme a magyar összességért való munka jutalma, nem egyént tüntet ki. Ezt érdemeltétek ki, melyet feltüzök zászlóitokra. Ezután a sok ezer főnyi tömeg szűnni nem akaró éljenei közben feltűzte Jovirniczky Jenő a székelyek zászlójára a magyar Szent Koronát és Nagymagyarországot ábrázoló zászlóérmét, majd a székely himnusz szavaival fejezte be beszédét:

 Ki tudja, merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen, vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba király e csillag ősvényen.[38]   

Amint azt a fenti idézetek is bizonyítják a Székely Himnusszal kapcsolatban két dolgot biztosan megállapíthatunk. Elsősorban abban a viszonylag zárt társadalmi csoportban, amelyet az erdélyi menekültek (Erdélyből elszármazottak) alkottak, ismerték a dalt és nagyobb ünnepek alkalmával, főleg női kórusok énekelték. Másodsorban sehol nem használták a Kántaté címet, amit később Csanády György említ és leírt, hanem vagy székely, vagy Szefhe himnuszt írtak a dal megnevezésekor. Csanády is említi, hogy bár eredetileg ennek a dalnak a Kantate címet adta, már az első Nagyáldozaton a résztvevők Székely himnusznak titulálták. Így érthetőbb az az állítás, hogy az Erdélybe hazalátogatók vagy Magyarországon vendégeskedő vagy tanuló fiatalok (pl. cserkészek), mint székely himnuszt énekelték és terjesztették. Sőt ezekben a körökben ismert volt a zeneszerző Mihalik Kálmán és a költő Csanády György személye is.

 Mielőtt  a székely himnusz további sorsát ismertetnénk térjünk vissza a  szöveg (vers) írójához. A verset Csanády György írta, aki krónikás könyvében[39] úgy ír magáról: „Én költő voltam.[40] Álmodtam egy nagyszerű közösség nagyszerű hivatásáról. És voltak pillanatok, amelyekben a Szefhe valóra váltotta ezeket az álmokat. A megtestesülés ténye a májusi Nagyáldozat.” Mi volt a Nagyáldozat? : „A krónikák beszéde küzdelemről, vereségeinkről és győzelmeinkről. Hivatásunkról, cselekedeteinkről és mulasztásainkról. Halottjainkról és utódainkról; (…) Mi a célja a Nagyáldozatnak? A magunk összetartozásának, testvériségének, kizárolagosságának és elhivatottságának érzése. A nemzetiségek évenként való lustruma, számadásra hívása, fegyvergyakorlata és lélekgyakorlata.” „Erdély emlékezete lélekben és külsőségekben”  Évente egyszer tartottak nagyáldozatot amikoris a nemzetségekbe szervezett egyesületi tagok összegyűltek számot adtak tevékenységükről és a körükben történt eseményekről Mindezt egy ceremónia keretében, melynek jól kidolgozott forgatókönyve volt. A Szefhe tagokat származási hely szerint nemzetségekre osztották. Így volt Bihar, Szatmár, Szilágyság, Kolozsvár, Aranyosszék, Marosszék, Csík, Udvarhely, Háromszék, Barcaság, Hunyad-Olt, Enyed-Küküllő Nemzetség.

Lényegében ez a könyv  (Nagyáldozat) a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének krónikás könyve. Csanády Györgyöt nemcsak mint költőt tartjuk számon. Ő egyike volt (talán a legfontosabb) azoknak az Erdélyből elszármazott embereknek, akik lelkükön viselték Erdély sorsát, minden tevekénységükben, megnyilvánulásukban jelen van az erdélyi gondolat és erdélyi lélek, mint vezérlő eszme.

folytatás a 2. részben