Sedült Benke Éva

„Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága

      (Babits Mihály)

         Maroknyi fiatalember, kik már évek óta forgatják a polgári forradalmak történetét – a legidősebb is közülük csak néhány évvel múlt harminc – megrészegültek a szabadság igézetétől „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!”. Mindenki másnál jobban érezték és látták a nagy történelmi életszínjátékot, melynek szerepeire készültek.

A Pilvaxban azon a márciusi éjjelen ott volt Jókai lobogó fiatalságával, szelíd, de meggyőző hangjával, Petőfi barátja, és Dohány utcai lakásában albérlőtársa. Ide, ebbe a lakásba mennek el reggel a történelmi éjszaka után, és itt alakítja ki Jókai Bulyovszki Gyulával a Tizenkét pont végleges szövegét. Honnan sejthetné ez a fiatalember, akkor még Jókay Móric, hogy az előtte álló nap nem csak a nemzet számára sorsforduló, de a maga számára is, azon az estén megismeri személyesen a nagy színésznőt, Laborfalvi Rózát, aki a Nemzetiben Gertrudist alakítja a Bánk bánban, akit még az őszön feleségül vesz barátja, Petőfi nagy bosszúságára. Honnan is tudhatná ekkor még, csak bizonyára reméli, hogy nagy író lesz, ő lesz „a nemzet nagy mesemondója”, de elébb még bujdosnia kell egy kicsit Tardonán, hogy később megírhassa a szabadságharc nagy regényeit.

És ott van a Petőfi lakásában a sziporkázóan szellemes társalgó, a népszerű és tehetséges szónok, a nők bálványa, Vasvári Pál, bele-bele szól Jókai fogalmazványába, a petícióból kiáltványt szerkesztve. Természetesen nem sejtheti a honvédhadsereg későbbi tisztje, hogy fiatal élete rövidesen véget ér, tragikusan és brutálisan, kegyetlen barbársággal végeznek majd vele a következő év nyarán az erdélyi móc vidéken a magyarok ellen fellázított román parasztok, hogy ott fog temetetlenül heverni az erdőben kétszáz legyilkolt társával együtt még heteken át, s emlékét még az ezredfordulón sem kívánatos felidézni azon a tájon, mert a tiszteletére emelt kopjafa is a többségiek érzékenységét sérti a kőrösfői templomkertben. Most a szabadság bűvöletében él s lobog a többiekkel együtt Petőfiék szobájában.

De napközben ott volt a Pilvaxban a nagyon fiatal Vajda János is, bálványát, Petőfit figyelve a sorsdöntő órákban. A jövőbe ő sem látott, nem láthatta meggyötört önmagát a délvidéki csatákban, a szerbek által halálra kínzott honvédtársait temetve; nem láthatta kusza sorokban megírt naplóját, nem találva szavakat az átélt borzalmakra, s nem tudhatja, hogy mindezért oly igen erősen eljegyzi magát a szabadsággal, hogy hajlíthatatlan gerincességéért az utókor is elfordul tőle. Ő lesz öreg korára a nemzet nagy magányosa, aki nem alkuszik, ha 48-ról van szó : „Ha majd kiásnak a hamuözönből/ Álmélkodó késő évezredek,/ találnak ott, s majd rám ismernek erről,/ egy felemelt főt s egy üres kezet!” Nem tudhatja még azt sem, hogy a század vége fele valahol a Szilágyságban megszületik egy költő, aki éppen ezért a hűségéért mindenki fölé emeli majd őt, és költőutódjának vallja magát.

         A Dohány utcai lakásban fel-alá jár társai között a fiatal házigazda, fáradt, kialvatlan, de valami hihetetlen energiával készül a délelőttre várva, hogy Jókaiék elkészüljenek a végleges szöveggel. Ő már 13-án írt valamit, egy verset, melynek nagy szerepe lesz ezen a napon. Fel is olvasta csillogó szemmel hallgató Júliájának még akkor melegében a Nemzeti dalt. Ezt a verset is kinyomtatják hamarosan ezen a délelőttön a Tizenkét ponttal együtt, a kéziratra ráírja az ifjú költő: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, , aztán az orvosi egyetemben, azután a szeminárium terén (Most Március 15. tér), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk, a Hatvany utcában (Most Szabad sajtó utca). A szabaddá tett sajtó alól ez a költemény került ki először.” A költő által felsorolt helyszínek közül hiányzik a közvéleményben a máig leginkább élő, a Múzeumkert. A Múzeumkertben a Nemzeti dalt szavaló Petőfi legendája már 1848 áprilisában kialakult a Pesti Divatlap szerkesztőjének, Vachot Imrének a jóvoltából. Még aznap délelőtt a Nemzeti dal kinyomtatott példányára Petőfi a következőket írja: „Az 1848 március 15-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélegzete. Petőfi Sándor.”

         Fiatal költő, te, sejtetted-e ott, akkor, azon a lázas történelmi napon, hogy e versedet oly sokan fogják majd elmondani? Például egy égő tekintetű öregember szavalja majd egy vészterhes , tragikus márciusi éjszakán 1990-ben őrtüzek mellett virrasztó társainak a marosvásárhelyi főtéren, ott, hol szülőföldjükön akarták hontalanná alázni a város magyar lakóit, hol az éjszakában a főtéri házak tompán visszhangozzák versed refrénjét: „A magyarok istenére esküszünk…” Tudtad-e akkor, milyen is ez a város, hol nemsokára életed utolsó előtti éjszakáját töltöd 1849. július 29-én, s ahonnan utolsó soraidat írod majd imádott Júliádnak, bízva a viszontlátásban? Hogy érintett volna a híre annak, hogy e városban csak félreeső helyen, amerre még turista se sétál, lehet majd neked az ezredforduló utolsó éveiben szobrot állítani? Ellenben annak, akinek parancsára ezreket gyilkolnak le, magyarokat, köztük barátodat, Vasvárit, a főtér legszebb helyén szobra díszeleghet. Jó, hogy mindezt nem tudhatod.

Azt, hogy milyen közel van ide Segesvár, tudtad-e? Zizeg ott már a napégette kukoricás, melyben rohanni fogsz az életedért a héjjasfalvi akácliget felé,: „Ha már halni kell: hát szemből, Halál! Az örökéletre valót így keresi meg – a halott.” (Szilágyi Domokos) az ismeretlen tömegsír, vagy soha nem látott, távoli Barguzin felé (Ámbár Kányádi Sándor szerint a Székelyföld minden falujában van Petőfi sír, meglehet csak a székelyek szívében), mindegy. A halhatatlanság felé futsz. „Mítosszal zörrenő kukoricásból/ Egyetlen halál lángja lángol/ Huszonhat égő esztendő fénye” Megérezted akkor, hogy minden elveszett? Hogy nem „ünnepélyes lassú gyászzene” vár a magyarságra, hanem kivándorlás, a halál, börtön előli menekülés, később idegen állampolgárság saját szülőföldjén, internálás, gulág, katorga, 301-es parcella? Majd megírod még a Szörnyű idő , utolsó versed kétségbeesett sorait, „egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséjét”, de a valóság mindennél súlyosabb lesz, és végigkíséri a következő századot is.

         Pedig azon az esős márciusi napon minden másképp indult. Indultak a fiatalok a nyomdába, Petőfi lelkében Az országgyűléshez című versének sorai zsongtak „Hiába minden szép és jó/ beszéd/ Ha nem fogjátok meg az / elejét/ Ha a kezdetnél el nem kezditek/ Sajtószabadságot szerezzetek!”

Néhány hét múlva Szemere Bertalan is leszögezi: „A sajtó valóságos hatalom, valóságos fegyver. Értelmes, becsületes, lelkiismeretes ember kezében áldást hozó, és könnyelmű ember kezében átok, mint a tűz.”

         Milyen lángoló volt az a 48-as nyár! A kormány erélyesen látott munkához, választásokat tartottak, s ettől kezdve a kormány a szabadon választott képviselőháznak tartozott felelősséggel. Határtalan bizakodással teltek a napok, Petőfi A nemzetgyűléshez című versének gondolatai máig hatók: „Bármily erővel, bármily áldozattal/ Bár mind egy szálig elvesztek belé/ Hazát kell nektek is teremteni/ Egy új hazát, mely szebb a réginél/ és tartósabb is, kell alkotnotok.”

Fiatal költő, bíztál-e abban hogy egyszer csak, majd később, egy másik században porondon terem egy új nemzedék, mely ismét alakítója lesz a történelemnek? De előtte eljönnek majd új sorscsapások, körbeszabdalt megrablott országban élnek milliók, a tieid, melynek ifjúságát egy majdani költőutódja e szavakkal biztatja: „Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!/ Nem drótos fűzérbe görbítve- légy szabad virág, szabad földön/ Hogy árván maradt, megrablott birtokán/ Mondhassa a magyar:Kicsi az én szobám, kicsi de nem börtön!”

És eljön majd az idő, amit te nem sejtesz még, mikor társaiddal behatolsz a Landerer Nyomdába, kezedben a Nemzeti dal kéziratával, eljön az idő, mikor egy októberi napon fiatal, lobogó hajú színész szavalja a te szobrod előtt a Talpra, magyar-t, a tömeg zúg, harsogja a fogadalmat: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” És akkor megtörténik majd a csoda, az, hogy március összeölelkezik októberrel. A te 48-as csillagod mellett felragyog 56 csillaga is.

         Elprédáltuk-e mi ezt a márciust és októbert? Elvesztegettük-e lehetőségeinket? Megőriztük-e szívünkben a zizegő kukoricásban életéért, értünk szaladó költőt, aki „még visszanéz. Szalad. Liheg. Van út – kút nincsen – s azt gondolja magában: „Ha már halni kell: Hát szemből, halál!” (Szilágyi Domokos) Megértettük-e, hogy az ő szabadsága a mi mindenkori szabadságunk is, mindnyájunké? Tudjuk-e, hogy minden nemzet történelmének vannak magaslati pontjai, s hogy ezeken a pontokon válik nyilvánvalóvá, hogy a nemzet nem egyszerűen egy ország vagy egy nyelv, szűkebb vagy tágabb határai közé zárt embersokaság, hanem történelmi és kulturális közösség. (Pomogács Béla szerint) A nemzet létében ilyen magaslati pont lehetett Szent István megkoronázása, a nándorfehérvári diadal, Rákóczi zászlajának kibontása, 1848. március 15. és 1956. október 23. mikor: „Meghasadt az égbolt/ Egy nép azt mondta: Elég volt/ Egy nép kiáltott, aztán csend lett.”(Márai Sándor)

Búcsúzzunk a fiatal költőtől és társaitól Babits szavaival: „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága/ Légy virág, légy vigasz!/ Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz!”

                                                                        2002. Paks