Gyárfás András szösszenetei  

     Ajajaj, nagy a baj...

Jó lenne időnként némi könyvelést végezni, mit is értünk el ebben a földi létben. (A túlsóról még nincs itt az ideje. )  Magam elé tettem egy keskeny, hosszú ívpapírt, kettéosztottam, és ráírtam: Feladatok - Teljesítés. És nekiálltam/feküdtem töprengeni.

Nem tudom, a nyájas olvasó hogy van ezzel (ezt a „nyájas olvasó”-t nem én találtam ki, közel 150 éve kötelező így szólítani Önöket, és ne tessék rám haragudni, ha netán esetleg nyájtalannak teccik lenni), de napok, mit napok, hetek teltek el, és üres volt mindkét csík. Végül aztán rájöttem: ember, légy boldog, hisz te mindent teljesítettél, gyönyörű életed volt eddig… Nem fogadtam meg semmit és nem tettem semmit, a szaldó így nulla. Vegytiszta boldogság.

De hogy miért rágódom most, nem tudom. Hiszen régebben mindenre kaptam megoldást, vagy egy népdal, vagy egy sárga csík mutatta helyes irányt.

Hát a sárga csíkot tényleg el kell mondanom. Mostanság, ha kora hajnalban felkászálódom és az ágy végén, az este oda ledobott nappali ruhaneműk közül előhalászom a gatyát majd a zoknit, hát ezeken a fránya boksz-sortokon (ez a helyes kifejezés?) nem találom, hol van az elől és hol a hátul. A valamikori fehér tetrán már másnap jelezte ezt a sárga csík.

Aztán valamikor házasodni is kell, és jött a népdal: „El kéne indulni/ meg kél házasodni/ most csak az a kérdés / kit kéne elvenni/ Ajajajajaj,  kit kéne el venni?/ Ha szegényt elveszek/  azzal mit csináljak/ egy koldusból kettőt/  ugyan mért csináljak/ Ajajajajaj…”  És sorra vette a dal az össze lehetőséget, és állandóan ajajajajaj meg ajajajajaj. Így aztán próba- szerencse alapon ötvenhat éve, hogy nős és filozófus vagyok.

Na de most egy olyan próba előtt állok, amire nincs se sárga csík, se népdal. Egy év múlva urnákhoz szólítanak, és választanom kell.

Erdélyben negyven éven át meg volt adva, kire kell szavazni, és csak el kellett menni, gondolkozni/tétovázni felért egy hazaárulással. Svájcban ugyancsak közel negyven éven át  arra a jelöltre szavaztam, akinek jól megalapozott programja többet ígért és kész. Ha nem ö nyert, nekem rosszabb biztos nem lett.

Na de most az Anyaországban vagyok és segítség, segítség, S.O.S, valaki jöjjön és fogja meg a kezem, mert el vagyok tévedve. Van egy Kormány, amelyik bámulatos bel- és külharcokat vív, és épít, és ment, de ezt több mint tíz éve teszi, tehát akkor ez egy diktatúra. Így mondják a mindenható TV-ben, nem?

Most viszont végre-végre megszületett a nagy Összefogás. Igaz, a gyűlölet jegyében, de ez most mellékes, hiszen Európa mögöttük áll. Akik a Kánaánt ígérik és a szeretet jegyében egyesítik a magyarságot. Na persze csak a határon belülieket, és ha még kissé izmosodnak és elérik a négyötödös többséget (a kétharmad az már a választásokkal meglesz), rendet teremtenek, és akik szerintük igazságtalanul kapták meg az állampolgárságot, azoktól rögtön visszaveszik és ki is zavarják őket a nagy magyar Tündérországból.

Na kérem, ha majd nekem, aki negyven éven át éltem a diktatúrában, felteszik a kérdést: Mit akarsz? További diktatúrát, vagy a tejjel-mézzel és kolbászkerítéssel dúsított Tündérországot? ….ajajajaj ajajajaj, mit fogok majd tenni? Hát én bizony az első szerelmemet vettem feleségül, most sem fogok válogat

Csendes koronás este

Nézzük a Tévéket. Igen „- ket”, mert kettő lett. A korona a képernyő elé kényszerít, és kizárd, hogy létezne ahhoz fogható boldogság, mint amikor a házastársak ugyanazt akarják nézni, és ha igen, akkor ugyanolyan hangerővel, ugyanarról a csatornáról, ugyanabból a szögből és…és… Tehát a harmónia meglétének védelme, ha nem is fontosabb a korona elleni védekezésnél, de, de és de..

Szóval. Nejem a pont most vetített török sorozat nagyon fontos részét nézi, mert ma biztosan megtörténik az a valami, amire már a szereplők is régóta várnak, de ami biztos, egészen biztos, hogy valahogy másképp történik majd, mert ez/az így kell, hogy legyen, na.

Én pedig a híreket nézem/hallgatom: Párnával fojtotta meg, majd beledobta a Dunába, szétdarabolta és elásta az erdőben, több autó futott össze, négy halott, három sebesült, a mentők idejében érkeztek a tömbház elé, ahol az anya sírva borult a második emeletről kizuhant gyermeke testére, a szemtanú elmondta, borzalmas volt, ő oda sem mert menni csak sírt ő is és imádkozott, gyerekei előtt erőszakolták meg a fiatal anyát, ma is több ház gyúlt ki és égett le, semmijük sem maradt, csillagszóró, gyertya, cigaretta meg szándékos gyújtogatás, a körözött bérgyilkos interjúja, önvédelem volt, ő ártatlan, a kormány így vagy úgy, attól függ, melyik csatornán vagyok, a korona terjed világszerte és a Capitoliumot meglátogatta a csőcselék, törtek, zúztak,  ahogy ilyenkor illik (nekünk még van mit tanulni)….

Véget érnek a hírek, ezzel egyidőben a sorozat mai része is. - Na mi volt? kérdezzük egymást. Semmi. Majd holnap.

      Baj van

Baj van, valami nagy-nagy baj, s talán már el is késtünk a vészfék behúzásával (?) De talán ezen utóbbi lenne az igazán nagy baj, avagy az már kész tragédia lenne, és már nem baj!

Valamikor, még a Zénidőmben, az öregek, ha jövőbe látó szemeinkkel félve néztünk a kiszámíthatatlanba, azzal nyugtattak, hogy”minden generáció megoldja a rá háruló feladatokat”. Így is lett, csakhogy – visszagondolva – ők nem dőltek hátra, nem hülyítettek, végezték azt, amit a sors nekik osztályrészül kiosztott, és hagytak, hogy lássunk/tanuljunk/gondolkodjunk. És mintha működött volna a dolog..  Mára ez sajnos megváltozott, és ettől rettegek.

A rosszindulatú vének olyan ideológiákkal mérgezik a fiatalokat, melyekről azt hiszik/remélik, hogy meghosszabbítja végessé/ értelmetlenné vált létüket. Elhitetik velük, hogy a szabadság az, ha teszed, amit nem szabad. És ha vevő valamire a következő - most már - (de)generáció, akkor ez az.

Ha megtanítanak, hogyan kell az árral szemben úszni, az rendben van, csak ne arra biztassanak, hogy ússzak fel a forrásig, és zárjam el azt.  Mert az már nagyon nem lesz jó. Tapasztalatlan gyermekeknek adnak közhelyeket a szájukban (lásd környezetvédelem) másokat befolyásoló emberek, és szédítő sebességgel nő azok száma, kik e „tisztségre” vágynak, és lájkolnak, lájkolnak, hogy ők is aktív részesei legyenek e tömeges agymosásnak. És most akkor kivel vegyed fel a harcot? A „vén huncutokkal”, a gonosz ostobákkal? Vagy egyszülött gyermekeddel hitesd el, hogy te jót akarsz neki, amikor tiltasz?

Hiszen minden, amire te biztatod, az munkával, tanulással (a legnehezebb munka), gyakorlással, izzadtsággal, lemondással jár egy távoli jobb jövő reményében, és a másik oldalon ott az azonnali boldog bódulat, (amit akár fokozni is lehet egy kis fűvel). És hogy ennek rossz vége lesz? Mennyen má maga vén hülye, mit tud maga erről? És igaza van, mert azon kívül, hogy ez nem jó, nem lehet jó, sokat nem tudok, és még kipróbálni sem akarom.

Az egyetlen, akire hallgatnak  - már ha és amikor felébrednek néhány percre - az a kor vagy kórtársuk és ..

Á, megette a fene, tegyen mindenki amit akar, be a gyeplőt a lovak közé, aztán majd meglátjuk… mondta a vak, és besétált az árokba.

                Megteszem

Megteszem, igen, megteszem. Beváltom az újévi fogadalmam, még ha feje tetejére is áll a világ, ami, valljuk be, ma azt jelentené, hogy visszaáll a normalitás. Igen, igen, és százszor is igen.

Ahhoz, hogy hitelessé tegyem amit vallok, megírom, hogy a tudásom forrása komoly, nem valami írott szöveg, hanem ami a mai világban az egyetlen hihető. Az értesüléseim az „azt beszélik” és a „mindenki tudja” abszolút igazságokat hirdető forrásokból erednek. Ezeknek ellentmondani botorság, hisz csak egy nagyon buta ember kéri számon: - De hiszen uram, ezelőtt mittudomén mikor pont az ellenkezőjét állította!

Na, akkor, hogy a tulajdonképpenit még hitelesebbé tegyem, indítsunk egy mindenki számára igaz és hiteles kis valamivel.

Olyan, hogy „madár”, és olyan, hogy”hal”, az ugye van. Nem hiszem, hogy ezt bárki kétségbe vonná. Tehát, van egy madár, amelyik sohasem száll le (a madár minek is tenné ezt), és tojásait alacsonyan repülve az óceánba pottyantja, és akkor van egy hal, amelyik ezt bekapja. A hal gyomrában kikel a tojás, és mielőtt kilökné a vízbe, a madár kifogja a halat, lenyeli, és ő ad életet a csibének. Ha a víz hideg, kakas lesz, ha meleg, akkor tyúk, és ha langyos, akkor meleg.

És aztán vannak nagyon, de nagyon gonosz emberek (tudósok és orvosok többnyire), akik vírusokat találnak fel, és ha ezekkel nem sikerült kiirtani azt idősebb, fölösleges generációt, akkor oltásokkal koronázzák meg a tettüket. Titkon „csippeket” oltanak be az emberekbe, hogy robotokká váljanak, a nagy többség viszont belehal az oltás által felfokozott alapbetegségébe (ártatlan rákos daganatok, meg előrehaladott akut szívelégtelenség stb.), melyekkel még hosszú, hosszú hónapokon, éveken át békésen szenvedhettek volna. Ők a halottasházakba kerülnek, ahol a koporsókban - vagy akár csak úgy lepedőkben (ezt már országos képviselő is bizonyítja) - egymás hegyére-hátára hányják őket, talán még félig életben (de hát élet az ilyen?)   …Szóval ez az igazság! Na, megmondtam.

Újévi fogadalom kipipálva. Ezt csinálják utánam, uraim!

  Öntsünk tiszta vizet a politikába

Van egy ország, ahol a kormány valami isteni véletlen folytán mindent sikeresen tesz-vesz. Szomorú, de felmerül a kérdés: ebben az országban akkor mi marad az ellenzéknek? Hiszen ők is ugyanazt akarják. Végső elkeseredésükben és hosszas politikai megfontolás után elhatározzák, hogy ha már más módszer nem marad, abszurd módon ösztönzik a kormányt, hogy mindent még jobban tegyen, és láss csodát, a taktika bevált.

Közzétettek egy videót szavahihető szereplőkkel, hogy a kórházból tíz kényszer-elbocsájtott beteg közül kilenc meghal. És lám, a kormány mindent elkövetett, hogy ez meg ne történhessen, és nem is történt meg. Igaz, hogy anélkül is ezt tette volna, de ami biztos, az biztos.

Aztán, minden lehető alkalommal, a sajtó- és szólásszabadság teljes betiltása mellett, írták és mondták, hogy a járványt a kormány okozta, és nem csinál semmit, és sehol egy lélegeztetőgép, és sehol egy országos elismertségű személy, akitől meg lehetne tudni, hogyan  kell kezet mosni meg távolságot kell tartani, és így tovább és így tovább, és kizárólag ennek köszönhetően a nép kezet mosott, maszkot hordott,t ávolságot tartott és és és…. Kinek másnak kellene ezt megköszönni, ha nem az ellenzéknek? Mégis kinek?

És most minden megmaradt eszközzel - mert a kormány elvett már pénzt és paripát (a lónak is csak egy részét hagyta meg nekik) küzdenek a vakcináért azzal, hogy nem, nem támadják, hanem tiszta képet nyújtanak a veszélyről, és nem engedik a népet vakon neki a falnak, mint azt egyik képviselőjük önfeláldozóan tette az MTVA házában (aki már akkor előre látta, hogy mi lesz itt, és figyelmeztetésnek szánta a gesztust), és azt sem akarják, hogy szem elől tévesszük, hogy a vakcina mellékhatásaként - mint Bangóné mérgezett patkányai (lásd a másik képviselőt a folyóson) fetrengünk majd kínunkban. És amikor a volt miniszterelnök kissé tántorogva, a mikrofont hol ide, hol oda ejtve, szívhez szóló beszédet dadogott el a parlamentben, sokan rosszindulatúan azt találták megjegyezni, hogy részeg. Igen, lehet, hogy az volt, de ezzel is csak azt akarta megmutatni, hogy ilyen nehéz helyzetben is csak a nemzetre, a népre  gondol, vállalva a nemtelen kommentárokat. Óriásit nyújtott, és lám, a gyáva kormány egyik tagja sem merte ezt utánacsinálni.

Legfőképpen pedig, kifinomult igényességének bizonyítékaként, az ellenzéknek semmi, de semmi nem elég.

Eszembe jut erről egy igaz történet. Svájcban az egyik több személyes sífelvonó kabinban egy, a többieket nagyon féltő valaki rákérdezett a kísérőre: - Uram, mi történik, ha elszakad a  drótfék?  - Van egy pótfék. – Igen, de ha a pótfék is elszakad? - Hát akkor letelefonálok és felrakják a légzsákokat. - És ha nincsen elég légzsák? - Akkor kiteszik a pót- légzsákokat. És így folytatta tovább az utaskísérő bombázását, míg az elvesztve türelmét, így szólt: - Akkor megcsókolhatja a s.-met! Mire a kabinból egy hang: - És ha egy pót- s.t  kíván, itt vagyok én is.

Összefogás

A kémia nem volt erősségem a suliban, de a laborkísérleteket nagyon vártam, mert az állandó meglepetést  - a röhejtől az emelet sürgős kiürítéséig - mindig kísérte valami kiszámíthatatlan.

Nagyon jó tanáraink voltak, de negyvenkét, csak a marhaságokra törekvő suhancot ellenőrzés alatt tartani képtelenség, ezért inkább arra törekedtek, hogy robbanóanyag ne kerüljön a kezünkbe.

Többnyire hat különböző halmazállapotú, színű, szagú valamiket volt szabad kevergetni, de a strébereken kívül senki nem tartotta be az ajánlott mennyiségeket, így aztán az eredmény is az elkövető egy hétre elszínesedett ujjaitól/arcától a termet, majd folyosót betöltő büdös sárga gázig minden fantáziát meghazudtoló volt. Egyet nem sikerült elérni, a beígért és várva várt csoda-színes és jó illatú valamit.

Valahogy így vagyok ma is, amikor a politikában is összekeveredősdit játszanak.

A reggeli, Rákos patak parti két botos sétámnál a minap roppant érdekes esemény vonta magára a magam, de a környező házak lakóinak  figyelmét is.

A patak egyik oldala a kutyásoké. Többnyire hat faj találkozik: buldog, vizsla, terrier, német farkas, tacskó és valami keverék/korcs. A gazdák megtárgyalják a tegnap látottakat/hallottakat és véleményezik, közben állandóan „lábhoz”lábhoz” kiáltásokkal fegyelmezik az amúgy összefogásra alkalmatlan, egymást szagolgató s néha egymásra vicsorító kedvenceket. De nagy baj nincs, egyik sem harap a másikba, az ugatókat megfegyelmezik, és végül is béke uralkodik a hatosfogatban.

Ma reggel viszont történt valami. Egy autóból egy kutyaszerető valaki egy enyhén véres koncot dobott a csoporttól pár méterre, és elhajtott. Elszabadult a pokol. A buldog és a nagy testű német farkas egy-egy végét harapta, a többi próbált hozzájutni, a kis terrier szuka meg a korcs vonítottak/üvöltöttek, és az összefogásnak a látszata, mint reggeli köd a napsugártól, úgy oszlott szét.

Olcsó hasonlat lenne a koncot a hatalomra törő összefogósdikkal párhuzamba állítani, és ez az egész országot és nemzetet bemocskoló kampányháború is idegen számomra, akár anno a kémia, de az eredményre nyugodt szívvel felteszem az öregkoromra összetakarékoskodott matrac alattit.

Inkább írok valami értelmeset/érdekeset. A német hírekben hallom, hogy divatba jött egy hím nemű bélyeg. Látni nem lehetett ugyan, hogy mitől az, de a trafikokban meg a postán divatba jön majd, mert a hölgyek már jelezték, hogy különös örömmel várják a szerelmes leveleket, melyekre ezt a bélyeget nyalják fel a vágyakozó férfiak. A leszbikus párokat kivéve mindenki boldogan fogadta, de ha sürgősen nem nyomtatják ki a nőnemű megfelelőt, nagy jövőt nem jósolok a különben tényleg óriási igényt kielégítő újdonságnak. A Magyar Posta jelezte, hogy várják a választásokat.

Ja, nehogy kifeledjem. A Sorsunkban nincs (még nincs) apróhirdetés -rovat, de ez oda való (18 éven felülieknek): - Elvesztettem a szüzességem, a becsületes megtalálót kérem, hogy a kiadóban leadott címre hozza el (a telefonszám is ott áll, ha esetleg többen jelentkeznek, tudjam beosztani) reggel kilenc és délután három között. Smuncilipuncika. (A befutó, díjazott válasz a szerkesztőnél.)

Párhuzam

Érdekes párhuzamot látok a koronás köd okozta bezártság (magyarul karantén) és egy feketeerdei, hosszú hétvégi élmény között.

Olyan harmincöt évvel ezelőtt, még „kezdő” alkalmazottként, a svájci cég a szerencsésen elért jó eredményeimet nem készpénzzel, hanem saját parkolóval a cég udvarán, számítógéppel (akkor még újdonság volt, hordozható telefonnal (kb.5 kg), meg hétvégi kirándulásokkal (családostól) jutalmazta.

Indulás hát a Feketeerőbe. 3 órányi autózás után a GPS (ez is a cég juttatása) leparancsolt egy egyre keskenyedő erdei útra, majd egy sorompó előtt egy pillanatra meg is kellett állnunk, lekapott egy kamera, és szabaddá vált egy majdnem márványkockákkal kirakott autóutca.

Egyenruhás boy állt a lépcsők előtt, kérte az autókulcsot és intett a társának, aki a csomagokat kezelésbe vette, és a legnagyobb udvariassággal kérte, hogy kövessük. Nem fokozom, a perzsaszőnyeg inkább több rétegnyi perzsaszőnyeg egymáson, elnyelt minden zajt, az ajtó idejében és hangtalanul nyílt, és ahogy beléptünk,bekapcsolt a nagy Tv-ernyő, név szerint üdvözöltek mindkettőnket, majd kellemes időtöltést kívántak, és megjelent egy menüsor, hogy mit mikor, hol és hogy….

Na, de jöjjön a karantén. Saját uszoda, szauna, pezsgőfürdő,masszázs, kandalló, könyvtár és játék (bridzs és billiárd)terem. Állam volt ez az államban, de zárt egységben, tehát - karantén.

Miután kényelembe helyeztük magunkat, lementünk a kandalló köré kikészített ezt-azt élvezni (a tűz égett, nem csak dísz volt)), és itt kezdődött a tragédia.

Miután kissé fanyalogva nyúltam volna a kandalló peremére helyezett kész kávé után, nem tudom honnan és hogyan, de azonnal ott termett egy fehér pártás, kötényes hölgyemény és megkérdezte a „kegyelmes Gyárfás uraságékat” (ez volt attól a pillanattól a nevünk), hogy felszolgálhat esetleg egy friss kávét?! A világon a legtermészetesebb, hogy igen, akárcsak valamikor Ceausecu Romániájában. Na, ez az igen szabadította el a lavinát.

- És milyen kávét óhajtunk - és felsorolt tizenkét világmárkát, hozzátéve: de ha máshoz szoktunk (igen, akartam felelni, „nechezol kávéra”*), akkor délutánra beszerzik. Rábollintottunk a Lavazzára, és akkor jött a kérdés: - Enyhén pörkölve, közepesen vagy feketére?  - És az őrlés milyen legyen, durva, szemcsés, por vagy mittudomén még milyen fokozat. - És milyen pohárba, és huszonvalahány csésze meg bögre között lehetett válogatni. -És cukorral vagy anélkül, de ha cukorral, akkor fehér, barna, kristály, kocka stb…. - És tejjel vagy tejporral, krémmel, vagy- vagy-vagy.. - És kis süteményt mellé vagy száraz…

Itt már félájultan könyörögtem, hogy hozzon egy pohár vizet, mert a kész kávé tökéletesen megfelel az igényeimnek. - Igen azonnal, és milyen vizet, ásványt vagy folyó - azaz forrásvizet? És ha ásványt, akkor melyik márkát, és abból is dúsított, sima,  vagy- vagy-vagy..

Mentő után könyörögtem volna, de akkor megkérdi, hogy melyik helikopterszolgálatot vennénk szívesebben igénybe a létező hatból, és melyik magánklinikára a létező húszból, és melyik professzort hívják ki, és és és és…

Feltántorogtunk valahogy a szobánkba és ott elolvastam a két oldalas házirendet, hogy a szálló nagyon kedveli a gyerekeket is, de tisztelettel kérik a szülőket, hogy a többi vendég nyugalmát vegyék figyelembe, a gyerekeknek nem szabad, - és itt jött másfél oldal, ahol felsoroltak mindent, amit egy normális gyerek csinál.

Na, két napig nem kértünk és nem kérdeztünk semmit, mentünk a nyilakkal pontosan kijelölt, leszőnyegelt folyósokon, ettünk amikor éhesek voltunk és azt, ami ki volt készítve, igyekeztünk öt méter távolságot tartani a személyzettől, csupán maszkot nem viseltünk.

Á, a mostani azért sokkal másabb, jobb vagy nem, azt nem tudom, de biztosan izgalmasabb, mert például a teraszon hallom, ahogy a szomszéd Rozi átkiált a szomszéd Julinak:

- Juli, láttam a tegnap, hogy valahova mentél. Hova?

- Férjhez mentem.

- Óriási, és ki a szerencsés? Ismerem?

            -Hogyne ismernéd, hisz a bátyád az, Jani.

-Na ne, hisz Jani Olgával nős!.

-Igen, de Olga nem volt otthon, azért hívott a Jani.

*Ceausescu alatt valami ihatatlan, csicseriborsós szörnyűség

Visszahang

A nagy írók nem szorulnak a visszajelzésekre (övék a hallhatatlanság és a múzsa csókja), de a kis/közepes- és nagy firkászok éltető eleme, ha valaki, bármi módon is, de közli, hogy olvasta, amit ő , sokszor császármetszéssel, de mégis csak megszült. Ez a visszajelzés lehet taps, levél, e-mail, hátbaveregetés, vagy…  - mint ahogy az velem történt - egy majdnem pofon vagy szembeköpés. Mindegy is, csak ne olyan legyen, mint a Nyugati Kárpátok visszhangja: - Elvesztettem a juhaimat! - kiáltja keservesen a juhász. A visszhang válaszol: -Elvesztettem a juhaimatmatmatmat.. - Hol lehetnek? - kérdi a juhász. A visszhang a vállait rángatja.

Miután közel negyven évig német területen és németül kerestem a mindennapit, sőt a holnapit is, nyugodt szívvel állítom, hogy a világon nincs egy német, aki tudna németül. Képtelenség egy olyan nyelvet tudni, amiben minden logikát nélkülözve különböztetnek meg a főneveket hím,nő, és semleges neműként. Az asztal az „der Tisch” hímnemű, az asztalfiók „die Tischlade” , tehát nőnemű,  az asztalláb pedig „das Tischbein”, azaz semleges. Hogy az asztalka - „das Tischlein” - ugyancsak semleges, azt még megértem; a mai időkre gondolva dönthetett így a nyelvújító, hiszen az asztalkának meg kell adni a szabadságot, hogy az LMBQT sorba beállva eldönthesse majd, hova áll be, ha felnőtt asztal lesz.

Annak ellenére, hogy a kezdet kezdetén ragozás nélkül fűztem egymáshoz a bemagolt szavakat, az ügyfelek tökéletesen megértettek, mert jóindulattal a szavak- mondatok értelmét meghitelezték nekem.

De itthon valahogy ez másképp működik. És itt térek rá a kapott, várva várt visszajelzésre.

Nemrég, a karantén kapcsán, idéztem egy akaratlanul is lehallgatott teraszbeszélgetést, ahol az egyik barátnő újságolja a másiknak,hogy férjhez ment, de azonnal tisztázódik,  hogy tulajdonképpen a barátnő bátyját látogatta meg, annak felesége távollétében. A barátnő, ahogy illik a nők között, nem várta meg a kép tisztulását, és azonnal cselekedett, riasztotta a sógornőt és bátyját, és kész volt a botrány. A sarki boltban engem lerohant a báty, hogy milyen alapon terjesztem a pletykákat, anélkül, hogy utánanézzek a valós történetnek (ez volt a várva várt visszajelzés), hisz a hölgy pont azért jött az ö hívására, mert a feleségének születésnapja lesz, és segített neki meglepetésként elkészíteni a kedvenc tortáját.

Jó-jó, én azt hallottam: „férjhez megy”, de a magyar nyelvben ez azt jelenti, hogy egy nős férfit látogat meg, és nem feltétlen azt kell ezalatt érteni, - na, tudom én jól, hogy mire,  hagyjuk,… Ám itt közbeszólt a nő: - Ha egy férfi megnősül, akkor férj lesz, és többé már nem férfi!

Itt a vélemények megoszlottak, és akárcsak a politikában,  két táborra szakadt a közönség, és annak pontos meghatározását, hogy mitől  férfi a férfi, nem sikerült összehozni.

Na, majd csak visszajelez valaki, de ha szabad kérnem, ne visszkézből.

A tévében, rádióban, újságokban, na meg az üzletekben (itt a tízmillió virológus, fociszakértő, politikus és a mindenkinél mindent jobban tudó közönség körében) elhangzott piszikáterek tanácsára a karantén idején nem süllyedtem sötét, komor magányba,  hanem igent mondtam a tanácsokra, kitörtem a  semmittevésből, és leültem sakkozni. Persze nem sakkfeladatokat vagy rejtvényeket kerestem ki, ezek túl szokványosak, ilyet a normális emberek tesznek, s odáig azért nem lök a pandémia. Felállítottam a fehér és fekete figurákat, és elhatároztam, hogy én vagyok a fehér, a fekete meg én. És játszottunk.

Kicsit furcsa és unalmas is volt, hogy mindig én nyerek, mert hol a fehér, hol a fekete nézett el valami egészen banális dolgot, és már odáig fajult a dolog, hogy a parasztokkal mattoltam magam.

Ekkor döntöttem úgy, hogy kell egy kibic is, aki  ne szóljon bele, mert kibicnek kuss,  de köhögnie vagy mit tudom én mit csinálnia szabad.  Sakkban sosem voltam még kibic (az életben annál gyakrabban, de ott másképp mennek a dolgok), szóval leültettem magunk mellé magamat kibicnek. Ez remekül bevált addig, amíg egyikünknek feltűnt, hogy a kibic az egyik oldalra húz, ezért beültettem még egy kibicet, s így most már négyen játszunk egymással.

Kérem, ez nem Karinthynak az egymással játszó kismacska játéka, ez már egyetemi szint.  Nagyon jól megvoltunk egymással így egymagamban, míg egyszer csak beugrott, hogy: -Te ember ez pont olyan, mint a kamaszkori nemiéleted!

Tessék már mondani, mikor kapom be már végre tőlem az akár üzbegisztáni vakcinát?

Találmány

Elég a szófecsérlésből, jöjjenek a tettek.

Feltaláltam (vagy kitaláltam?) a hologramos Tv készüléket. A zember leül, bekapcsolja mint rendesen reggel hatkor, és a tárgy, személy, állat vagy mittudomén, orvos vagy politikus, na szóval ami épp megy, kilép a gépből három dimenzióban, és ott a térben (tessenek elég távol ülni a képernyőtől, hogy legyen helye), persze nem tapinthatóan  (a perverzek máris ellenzik a találmányom, de hát ők ilyenek na) előtted áll, mozog, beszél.

Ha belegondolunk, hogy a szobafogság még eltart egy kis ideig (olyan öt,tíz év) szerintem és még nagyon sokan mások szerint is ez egy nagyon hasznos találmány, csupán a Találmányi Hivatal dobta vissza azzal, hogy csináljam meg, s majd akkor szabadalmazzák. Na ne, ezt a bürokráciát, biztos egy kis kenőpénzt akarnak kicsikarni, de hát adják ide a találmányomért járó több milliót, és akkor adok szívesen egy pár ezret, de addig honnan?

Na de tényleg, lelki szemeinkkel képzeljük el, hogy elénk lép a szerelmespár, megfogják egymás kezét (ilyet is láttam, igaz nagyon rég volt), és a hold  meg a csillagok,  és szeretlek, és igen, megcsókolja az egyik a másikat vagy a másik az egyiket, és és…a többit ne mutassák, mert itt Pesten elvennék a színházak mindennapi kenyerét, és azt mégsem akarom.

Rosszakaróim (ó vannak néhányan, sajnos én csak őket ismerem, de semmi baj) már mondják: - Gyárfás feltalálta a tyúkszarban a fehérjét.

Hát kérem, azt én már hetvenöt évvel ezelőtt nem feltaláltam, hanem a bátyám tálalta fel nekem homokban panírozva, és etette meg velem. Nem is volt olyan rossz, kicsit recsegett, de ha rágondolok, hogy a közben megjelent némely tanulmányok szerint az a bizonyos beenne található fehérje nagyon is erősíti a az immunrendszerünket, különösen a különböző nemi bajok ellen akkor…

Bár a nemi bajokkal szemben azóta némileg csökkent a szembenállásom,  ma már nem is tiltakoznék olyan nagyon a tíz-húsz éves lappangási idővel fenyegetők ellen.

Találmányom gyakorlati megvalósítását elősegítő adományaikat kérném a Sorsunk.hu kontó számlájára átutalni. Köszönöm.