Reményi Tibor

Ki is az áruló?

Az ezredforduló első éveiben belekeveredtem egy szerencsétlen irodalomtörténeti vitába Herczeg Ferenc személyéről, művészeti és irodalompolitikai, sőt közvetlen politikai szerepéről, befolyásáról, állásfoglalásainak szellemi hatásáról. A vitázó személyeket és irodalmi műhelyeket szándékosan nem akarom megnevezni, elkerülendő az esetleges rosszízű, sértő és értelmetlen összeakaszkodások újra éledését.

Ez a dolgozat a vitában képviselt véleményem szerkesztett szövege, amelyet még sehol nem publikáltam.

Nem voltam és nem vagyok elfogulatlan, hiszen kisgimnazista korom legüdítőbb olvasmányai között tartom számon az Új Idők heti számait. Mármint azokat, amelyek az 1930-as évektől (attól kezdve járatta a család) a megszűnésig megjelentek, és hozzáférhetőek voltak. A nyári szünetben faltam Fekete István regényrészleteit, Márai izgalmas novelláit, sőt még Kárpáti Aurél színikritikáit is, nem beszélve a tudományos rovatokról, a legújabb technikai találmányok ismertetéséről... Rengeteget tanultam ezekből az írásokból.

Érdekes benyomásom alakult ki az egyik, Herczeg „árulását” bizonygató tanulmány olvasása közben: mintha a szerző maga is megijedne a címben az „árulóvá minősítés” sommás állításától, merthogy a szövegközben számos helyen elismerő, dicsérő jelzőkkel, néhol teljes bekezdésekkel értékeli az "írófejedelem" munkáit, sőt magatartását.

Ki is hát az áruló, és miért minősítjük annak? Jakab apostol írja az Újszövetségben: „aki jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak”. Hogyan lehet ezt a mércét ma értelmezni?  És hogyan kellett értelmezni a 20. század első felében Magyarországon?  Továbbá, hogyan kell és lehet ítéletet mondani az 1950-1985 közötti idők hazai művészeinek, tudósainak és egyéb írástudóinak magatartása láttán?  Vagy még tovább: milyen vallomást szólaltat meg legeslegújabb korunk európai és magyar művészvilágának, írástudóinak derékhada?

Óvatosan hát azzal az ítélettel! Megkockáztatom: bárcsak Herczeg Ferenc-féle „árulóink” lettek volna e hazában!  És nem rosszabbak: nem sunyibbak, nem álszentebbek, nem rosszakaratúbbak, nem műveletlenebbek, nem gyávábbak, nem hitehagyottabbak, nem kapzsibbak és nem... ki tudja még milyenebbek!

Az utóbbi 50-70 évben aligha szorult rá jobban a hazai társadalom – az írástudóké is! – arra a személyes, befelé forduló lelkiismeret-vizsgálatra, amiről Herczeg művei túlnyomórészt szólnak. Hiszen a cikk szerzője maga is sokszor kiemeli, mint kétségtelen erényt, hogy a Bizánc-ban, a Híd-ban stb. olyan bukásokat ábrázol Herczeg Ferenc, amelyekben részesként is felelősséget érez az áldozat. Olyanok ezek a kataklizmák, hogy az "Isten is sír", hogy az eredendő jóságra rakódik a kor és környezet piszkos sara, hogy elnehezül, aminek szárnyalni kellene... Tehát nem olyan egyszerű!  S vajon eldöntött-e a vita manapság, hogy egyén és közösség, törzsfőnök és törzs, elnök és a nemzet hogyan osztozik a történelmi felelősségben?! Ki tehet több kárt a lelkekben: a gonosz király, vagy az „istenadta nép”, amely „minden rendnek malmán húzni fog” (csak kapjon elég kenyeret és cirkuszt).  Megválaszolták-e ezt a kérdést végleges érvénnyel a korszerű demokráciák?  Mármint a „létezők”. 

Herczeg Ferenc nem volt gonosz szándékú, és nem volt körmönfontan „sikerhajhász” sem. Művei nyomán tízezrek kaphattak erkölcsi táplálékot. Fogyasztható, emészthető normákat, ideákat. Tisztító vágyak bölcsője volt a rengeteg írás, a remekbe szabott színmű, novella, esszé és regény.

Hogy nem volt „osztályharcos” baloldali? Hát nem! Talán: szerencsére nem. Egyáltalán, nem az osztályharcban elfoglalt társadalmi szerepvállalást tartotta döntőnek egy ember életművében és viselkedés-kultúrájában, hanem valami mélyebbet, individuálisabbat, örök értékűbbet (?)   

Aki ismeri az Új idők számait 1910-től 1943-ig, azt nem kell nagyon győzködni Herczeg érdemeiről. Aki helyet adott Márainak, Fekete Istvánnak, Kárpáti Aurélnak, Krúdy Gyulának, Tömörkény Istvánnak, Heltai Jenőnek, Benedek Marcellnek, Fodor Józsefnek (!), Mándy Ivánnak, Károlyi Amynak és még sokaknak másoknak, az csupán ezzel „jóvátette” esetleges „árulását”, ami abban állt, hogy nem „döntötte a tőkét” „attilásan”, vagy nem tiltakozott  Fürst Sándor és Sallai Imre halálos ítélete ellen a bíróságon, mint vitéz Bajcsy Zsilinszky Endre... Emezek kétségtelenül bátrabbak (is) voltak, de nem feltétlenül erkölcsösebbek, hogy a nála jóval fiatalabb „Móricz Zsiga bácsi” nehezen  védhető  „méltatását” idézzük.  Micsoda tudatlanság és megvetés van a mögött, ha valaki „született erkölcstelennek” nevez egy másik embert!  A kijelentés értelmezhetetlen és oktalan ─ Móricz mégis leírja naplójában, meggondolatlanul, és talán gyűlölettől (is) fűtve ezt a gyalázatos jellemzést. Hiába magyaráz utána bármit is az „immoralitásról”...

Nézzünk még egy kicsit körül!  A "poeta doctus", azaz Babits tanár úr nem volt áruló? Csak majdnem „cinkos a vétkesek között”  Azután később, mint a Baumgarten-díj alapítvány fő kurátora?  Vagy Márai Sándor?

Ó, de nagyon kényes az ügy! Ám én fénylő tisztességnek tartom azt a magatartást, amellyel a nyílt színen - micsoda intelligenciával és eleganciával! - vitatkozik Zsilinszky Endrével a politikai kiállás és harcosság személyes határairól, a nemzetnevelés aktuális feladatairól és az írástudók példaadásáról. Nem értenek egyet, de egy ország nyilvánossága bámulta-tanulta, hogyan lehet és kell tisztelettel, sőt izzó szenvedélyben próbált szeretettel vitatkozni. 

Melyik géniusz csillaga világít messzebbre, a radikális  Zsilinszkyé vagy a polgár Máraié? Rossz kérdés! Mindkettőé máig fénylik, és remélem, még sokáig fog fényleni az idők távolában is. Miért? Mert a jellem izzószálát mindkettőben transzcendens energiaáramok táplálták, és így voltak képesek érvényes üzeneteket közvetíteni az emberi lélek számára.

Hogy hagyta magát tömjénezni?  És Jókai?  És Kossuth?  Azután 1948-tól el egészen 1989-ig (?) hány, kétes érdemű és tehetségű  hazánkfia-lánya fogadta el boldog odaadással a Kossuth, József Attila és Rózsa Ferenc díjakat!? Herczegről viszont azt lehet elmondani, hogy aki sokat ad sokaknak, az inkább méltó az ünneplésre, mint aki sokaktól sokat elvett és elvesz. Ilyen alapon Goethe-ről is mondhatjuk, hogy bizony erkölcstelenebb és önteltebb volt, mint Schiller, vagy Kossuth Lajos dicsvágyóbb és önzőbb volt, mint Damjanich János...

Áruló-e mind, aki téved és rossz hitet választ, de önmagához hű és a maga módján mégiscsak az ember jobbításáért dolgozik egy életen át, vagy aki az életben maradás mártíriumát vállalta mások életéért? Áruló-e mind, aki nem vakmerő és nem forradalmár?  Klasszikus kérdés: áruló volt-e Görgey?  Több mint 50 éven át szenvedte a bélyeget (csak Gyulai Pál és talán az öreg Vajda János "értette meg", és fogadta be baráti körébe, tartva benne a lelket). Lehet-e könnyen az áruló bélyegét rásütni arra a fővezérre, aki élete alkonyán azt tudta mondani egy őt csúfoló kisfiú anyjának: „... hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzte le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme...”

Ki hát az áruló? Herczeg főúr volt (lett). Elfogadta ezt az elegáns szerepet. Visszaélt vele a nemzet kárára? Jóra használta-e rangját, befolyását, vagyonát, vagy inkább rosszra? Nagyon is hitt az írástudók felelősségében. Nem mentette fel az „uralkodóházat” sem az erkölcsi felelősség, sem a példamutató életpálya „kötelező” terhétől.  Hitelesen ábrázolta műveiben a belső vívódás iszonyú szenvedéseit. Nem csak Cecil asszony rejtelmes érzelemvilága háborgásának letompított hangjait tudta „meghallatni” velünk, hanem az Auróra testvérpárjának halálos politikai-egzisztenciális összeütközését is olyan megrendítő erővel ábrázolta, hogy Dosztojevszkij jut eszünkbe róla. 

De hát felesleges az óriási életmű részeinek bármilyen méltatása. A tanulmány írója is sok nagyszerű művet és eseményt emel ki az írófejedelem munkásságából. Öröm ezeket olvasni. Csak az árulás igazolásául nem igen lehet felhasználni.

De mit és kit árult el?  Mert az olyan tételek, hogy a „fél országot”, meg, hogy „a munkásosztályt” vagy „a szocialista eszmeiséget” stb. – ezúttal nagyon sántítanak!  Ezek a „szocialista realizmus”-tól eltanult olcsó és hazug dogmák. Mert sem az emberi lélek ősi-isteni küldetését, sem a szív jogait, sem az együttérzés szentségét, sem a tanítás értelmiségi küldetését nem árulta el.

Rettentő előítéletek mérgeit csepegtette bele elménkbe és zsigereinkbe a népi demokrácia 40 éve. Például olyasféléket is, hogy az arisztokrata bizonyára eleve erkölcstelenebb, mint a kisparaszt, vagy, hogy a papok nyilván képmutatóbbak, mint a gyári munkások, meg, hogy az írástudók úgy általában, egy kalap alatt, feltehetően ravaszabbak és haszonlesőbbek, mint a proletárok...

Nehéz nekünk, iszonyúan nehéz kimosni magunkból Révai és Aczél „elvtársak” belénk csempészett mérgeit. Ez a mérgezés sokszor nagyon közvetetten történt, például legjobbnak hitt művelt tanáraink, elöljáróink szavain és véleményalkotásán keresztül. Ezért is nehéz fölfedezni és bevallani.

Ha ma kimondom Herczeg Ferencről, hogy áruló volt, akkor holnap már megkérdőjelezem Kosztolányi életpályáját, kikezdhetem Tóth Árpád líráját alkatának beteges visszahúzódása miatt, megvádolhatom Móra Ferencet, hogy csak egyszer írta meg az Ének a búzamezőkről-t, és inkább mesélt gyereknek és tápéi kubikosnak, ahelyett, hogy a földmunkás szakszervezetbe szervezte volna be őket, és így tovább. Ítélkezni kényes és nem veszélytelen dolog. Én csak akkor tenném, ha egyértelműen megmentek vele sokakat. Ha olyan világossá tudom tenni általa az igazságot, hogy az mások számára is eltéveszthetetlenné lesz.

Vitatható-e annak igazsága, hogy megtisztulni és megjobbulni csak belülről lehet, akár az egyénről, akár a családról, akár a városról, a nemzetről, fajokról vagy az emberiségről van szó?  A külső erők hatása majdnem mindig áttételes: megszólítja, majd mozgósítja az emberlélek belső energiáit, így válik vággyá, késztetéssé, szándékká, akarattá, szóvá és tetté – kifelé. A jó kormányzó és a jó (polgár) mester meg tudja szólítani az emberlélek jobbik „féltekéjét”, mert nem csak az agykéregben van ilyen. A megszólítottságból akarat és jótett születhet. Inkább, mint a parancsból, ám, ha végképp meddő marad minden szelíd megszólítás, akkor még mindig üdvösebb a „jóra vezérlő törvény” szigora, mint a szótlan, cinkos elnézés és felelőtlen „szabadjára” engedés.

Herczeg Ferenc ebben a belső lelki erőben, a személyes inspiráció helyzeti és mozgási energiáiban hitt, és nem az anyagi érdekeltség és bosszú mozgatta, minden régit elsöprő tömegek forradalmában. Mai szemmel nézve ez nemhogy nem árulás, de még csak tévedésnek is részben mondható!

Való igaz: az éhezőnek nem szabad tele hassal magas szószékről a böjtről prédikálni, de azt elhitetni is bűn, hogy a jóllakottság és a „bolsevik öntudat” felemeli a „dolgozó népet”. Nem elég gyűlölni és elkommunizálni a tőkét ahhoz, hogy harmónia és alkotó kedv teremjen a munkásosztály fejében és lelkében.

Nem volt képes Herczeg Ferenc tisztán látni a háborús hatalmi viszályok dúlta Európa és Nagy-Magyarország agóniájának pokolian zavaros viszonyai között? Meglehet. Nem voltak olyan sokan, akik viszont kristálytisztán és történelmileg is bölcsen láttak (lásd az összes nyugati nagyhatalmat!)

Igen, utólag lehet okosnak és kritikusnak, és egyúttal igazságtalannak is lenni. Valóban, bizonyára jobb lett volna, ha hamarabb szakít Tisza István erőltetett, sok vért kívánó nemzetpolitikájával. De mint írástudó tette a dolgát, ahogyan ez az ő saját talentumából nagyon is bőségesen tellett. Tette olyan stílusban, hangnemben és szenvedéllyel, ahogyan őneki adatott érteni és gyógyítani a vívódó, talaját vesztett embert és országot.

Nem akarom sem példaképpé, sem irodalmi géniusszá „újraszentelni”,- de árulóvá alázni még kevésbé!

Végül pedig el nem hallgathatom, hogy ha már árulókat akarunk megnevezni, hát találunk bőven. A dicstelen listához csak nagyon szerény adalékként felrémlik gondolataimban Fodor József, Benjámin László, Darvas József, Boldizsár Iván, Gellért Oszkár, Goda Gábor, Illés Endre, Garai Gábor és bizony-bizony Devecseri Gábor és Vass István... neve. Bár némelyikre nem illik az áruló, mert eredetileg sem képviseltek valami nemes ügyet. A még élők közül „nem akar” senki eszembe jutni. Lehet, hogy ők persze kivételek: talán nem is voltak igazán írástudók?!

Jó szellemünk őrizzen mindnyájunkat, hogy nehogy bárki is ránk mondhassa ezt a súlyos jelzőt, mert végső szellemi értelemben mindig és mindnyájan árulókká leszünk, amikor szavainkban és tetteinkben az „ethosz” ellen vétünk.

Felüdülésként és szellemi tisztulásért többször fogom levenni polcomról az Új Idők bekötött számait: gyönyörködni versekben és novellákban, az esszék mély gondolatiságában, a nagyvilágra kitekintő tudósításokban, a csodálatos fényképekben, színházi és film-kritikákban, olvasói-szerkesztői levelekben, műszaki-tudományos rovatokban.

Lesz-e vajon még egyszer hasonló folyóiratunk?