Spaller Árpád

Visszatekintés

Az ember, ahogy telnek felette az évek inkább visszatekint és számadást csinál a végzett munkáról. 

Az erdélyi menekülteket valójában Trianoni kényszer szülte. A kisebbségbe került magyarságra saját szülőföldjén olyan, addig soha nem tapasztalt megaláztatás és kulturális, vagyoni, társadalmi elnyomás nehezedett, a sokszor minden emberi mivoltukból kivetkőzött hóditok részéről, ami számtalanszor túllépte az emberek tűréshatárát.  Azelőtt is léteztek gazdasági menekültek. Azonban Trianon óta több hullámban, de mondhatni folyamatosan menekül a magyarság Erdélyből. Mindez a nagyhatalmak, (akik létrehozták ezt a helyzetet), cinkos beleegyezésével történik.

E reménytelen helyzet következtében indult meg az első menekülthullám a két világháború. Még jóval a békediktátum aláírása előtt számtalan magyart kényszerítettek szülőföldjének elhagyására. Ennek a menekülthullámnak a célpontja, a mindenéből kiforgatott és kétharmad részével megcsonkított, Magyarország volt. A menekültek tízezrei, nem lévén más lehetőség, vagonokban laktak. Elképesztő nyomor és szenvedések közepette éltek. 1924-ig kétszázezer ember menekült át Magyarországra. Ennyit számolt össze a statisztika. 1924 után megszűnt az Országos Menekültügyi Hivatal, ahol eddig számon tartották a menekülteket. Ezután már csak becslésekre hivatkozhatunk. Az 1940-ig érkezett menekültek számát a szakemberek 50 ezerre becsülik.

A második világégés majd egy újabb békediktátum (párizsi, 1947) még a trianoninál is súlyosabb csapást mért nemzetünkre. Nemcsak a visszaszerzett országrészeinket rabolták el újra, (még egy kicsivel meg is toldva), hanem azt a reményt is, hogy valamikor egy békés határmódosítás keretében legalább az etnikai határokat visszaállítsák. Az elcsatolt területek magyar lakosságát nemcsak nemzeti létükben veszélyeztették, hanem teljes felszámolásukra törekedtek. Ehhez a Moszkva által vezérelt magyar politikai vezetés is nagymértékben hozzájárult azzal, hogy a nemzettudatot, mint a magyarság összetartozásának legfőbb eszközét minden lehetséges eszközzel igyekeztek elfojtani. A második világháború újabb menekültáradatot gerjesztett.  Magyarok százezrei kényszerültek elhagyni hazájukat. Sokan a nyugati országokban, de többségük Magyarországon telepedett le. A menekültek pontos számát nem ismerjük. Történészek szerint hozzávetőlegesen kétszázezer ember hagyta el Erdélyt és szóródott szét Magyarországon és a nagyvilágban

A Szovjet típusú diktatúrák kiépülésével, az ígéretek ellenére (a határok átjárhatók lesznek) Magyarország és Románia közé vasfüggöny ereszkedett le. Bár voltak Erdélyből kitelepülők, de csak meghatározott kvóta szerint.

A múlt század nyolcvanas éveinek a második felében a román diktatúra durvulása, a magyarok elleni atrocitások (házkutatások, bebörtönzések stb.) uszítások és nyílt üldözések következtében tömeges legális és illegális kivándorlás és menekülés indult meg (akár a zöldhatáron is). Ez a menekülési hullám főleg az erdélyi magyarság értelmiségi rétegét és ifjúságát érintette. Ez meglehetősen feszültséget gerjesztett a menekülők és az otthon maradottak között. Tíz év alatt (1985 és 1995) hozzávetőleges becslések szerint több mint százezer ember menekült  Magyarországra. Hiába volt a román módra megrendezett „forradalom” 1989 végén, hiába voltak a nagy ígéretek a kisebbségi helyzet rendezésére, mindenre rácáfolt az 1990 március 20-i marosvásárhelyi magyarellenes pogrom. Ezek után a magyarság jó része megcsömörlött a román „demokratikus” átalakulástól és kiábrándult a kisebbségek sorsát rendezni kívánó ígéretekből. Pontos adatokat nem tudunk, de 1990 után is nagyon sokan vállalták az áttelepedés nehézségeit.

Kik vagyunk mi?

 Első alkalommal 1982-ben a kolozsvári magyar főkonzulátuson áttelepedési nyomtatványt kértem. Az ott dolgozó tisztviselő pökhendi fontosságának birtokában azt kérdezte, hogy ki vagyok én és mit akarok Magyarországon? Talán először életemben kellett megvallanom azt, hogy magyar vagyok. Eddig ez természetesnek tűnt, mint ahogyan az ívóvíz is víz és a Duna vize is víz. Magyarul beszélek tehát magyar vagyok. Meg szeretném őrizni a magam és gyermekeim magyarságát – volt a válasz a kérdés második felére. Az elvtárs, zsebre dugott kézzel és cigarettával a szájában kifejtette, hogy nekem ott nincs mit keresnem és ő ezt nem is fogja javasolni. Megalázó helyzet volt és akkor valóban nem kaptam meg a lehetőséget. Meg kell jegyezni, hogy mindez még Vékás Domokos főkonzul (1984 – 1988) tevékenysége előtt volt. Az ő munkássága alatt a konzulátus tevékenysége sokkal emberibb lett. 

A történet nem is volna említésre méltó, ám azóta többször is megkérdezték itt Magyarországon, hogy kik vagyunk mi? Sok év telt el azóta és sokat gondolkodtam rajta. A kérdés „jogos”, hiszen a magyarországi szocialista oktatás (és politika) nem vett tudomást a trianoni tragédia következtében, a közigazgatási határán kívül rekedt több milliós magyarságról. Nem tudtak hova tenni, mert  Erdélyből jöttem, ami Romániához tartozik, tehát románnak kellene lennem, de magyarul beszélek mert ez az anyanyelvem. Itt itthon vagyok, de ha Kolozsvárra megyek, akkor haza megyek….

(Csak megjegyzem, hogy a románok ilyen kérdést soha nem tettek és tesznek fel fajtestvéreiknek, éljenek azok bárhol.)

Kik vagyunk mi? Mi a nagyhatalmi gőg és elvakultság szülte gyalázatos békediktátumok gyermekei vagyunk, az ő szülöttjei, az ő teremtményei.  Az emigráció egy sajátos út. A menekültet sehol nem várják tárt karokkal. Ő sem jön szívesen, de jön mert számára csak ez az egyetlen megoldás maradt, ha emberként meg akar maradni. Ez a megoldás egyénre szabott, senki más nem döntheti el csak egyedül az aki vállalja ezt a sorsot.

Milyen a menekült sors? Eddig még nem sokan foglalkoztak vele. Az első világháború után a vagonlakásokban élők ezt nagyon szépen illusztrálták. Azt viszont még senki sem mérte fel, hogy a menekültek hány százaléka lett rokkant, hasonlott meg önmagával, lett hajléktalan, vagy akár sikeres ember.

Mit tudunk magunkról?

Az 1980-as évek végén kilencvenes évek elején Magyarországon összegyűlt, (de külföldön is) talajt vesztett emberek szervezkedni kezdtek. A menekültek által létrehozott közösségek (egyesületek, szövetségek, asztaltársaságok stb.) abban mind egyformán gondolkodtak, hogy hogyan lehetne olyan szervezeti keretet kiépíteni, mely összetartó és öntudatos közösséggé tömörítené az egységes erdélyi lélekből táplálkozó egyéneket és mind önmagát mind utódait meg tudná tartani az erdélyi önazonosságtudat szellemében a magyar közösség számára.

E közösségek programjában, általában, különböző hangsúllyal ugyan, de, szerepelt az összefogás, mint az együtt gondolkodás és cselekvés előfeltétele. Elsősorban a szervezetek közti összefogásra és együttműködésre gondolunk. Ezt kiegészítette a kapcsolattartás fontossága az otthon maradt, valamint a világban szétszórodott erdélyiek szervezeteivel. Ugyancsak fontos cél volt az erdélyi hagyományok megőrzése, a magyar társadalom tájékoztatása és tudatformálása az Erdély témával kapcsolatban.

Ezt főleg kulturális tevékenységgel igyekeztek megvalósítani. Bár játszottak a pártalapítás gondolatával, mint politikai tevékenységgel, de ez soha nem jutott el a megvalósulásig. Kulturális tevékenységük főleg Erdéllyel kapcsolatosak történelmi, irodalmi, társadalmi és egyéb, előadásokat tartalmaztak. A meghívott előadók általában neves szakemberek voltak Erdélyből és az anyaországból. Ezen kívül ünnepi összejövetelek, koszorúzások és csoportos felvonulások egy-egy nemzeti megmozduláson való részvétel stb. jelezte tevékenységüket Külön fejezetet jelent a lap- és könyvkiadás e tömörülések életében. A könyvkiadással többen is megpróbálkoztak. Az egyesületek igyekeztek lapkiadással is felszínen tartani az erdélyi kérdés iránti érdeklődést. Így volt ez a két világháború között, így volt a nyugati emigrációban, valamint a nyolcvanas évek végétől a Magyarországra menekültek esetében is. Számtalan rövidebb-hosszabb életű periodika jelent meg Magyarországon is főleg a nyolcvanas évek végén a kilencvenes évek elején.( Erdélyi Tudósítások; Határ/Idő/Napló; Erdélyi Magyarság, Vigyázó, Átalvető stb.). Az egyesületekben dolgozók kezdeti lelkesedése az évek múlásával alább hagyott. Sok közösség felbomlott, mások látszattevékenységet folytatnak.

Mit vár el tőlünk a jövő?

Meg kellene írni az erdélyi menekültek történetét.

Létrehozni egy olyan közösségi házat (Erdélyi Ház?), ahol, könyvtár, levéltár kapna helyet. Itt, a jövő generációja számára kutatás, hagyományőrzés, pontos tájékoztatás lehetőségének megteremtése, mint az erdélyi magyar önazonosság (identitás) kialakításának feltétele, jelen volna.

Ennek hiányában joggal kérdik majd unokáink, hogy kik voltak azok az erdélyi menekültek, és mit hagytak maguk után?