KESZEG TIBOR

A FAJDKAKAS

M.-nek nagyon tiszta, egyben furcsa, álma volt: a fenyőerdő öreg menedékházának emeleti ablakából nézte a távoli, ködös hegyhátat, és a nyitott ablakon át simogatónak érezte arcán a völgyből áramló friss, gyantaillatú párás levegőt. Nedves tobozokat díszként aggatott magára az ablaktól pár méterre magasodó fenyő, és csend honolt mindenütt, az erdő nyugtató csendje.

Egy közeli fa ágán valahonnan hirtelen egy nagytestű, szép fajdkakas jelent meg, hevesen forgolódni kezdett, majd, mintha észrevett volna valamit lejjebb a lombok között, azt kezdte figyelni. M. mozdulatlanul nézte a fajdkakast, tollainak színét, aki nem vette észre őt pár méterről sem. M-et furcsa érzés kerítette hatalmába. Azt érezte, hogy egy másik ablakból valaki, aki nem látta őt, vadászpuskával céloz a kakasra, és pillanatokon belül lőni fog. M. feszülten figyelt, de nem tett semmit az elkövetkező esemény ellen. Pedig rohannia kellett volna ama másik ablakhoz, félrelökni a puskát, vagy füttyel elijeszteni a madarat. Csak állt, tehetetlenül, és nézte a lefelé figyelő hímet. Gyönyörű volt és kiszolgáltatott. Esélytelen.

És eldördült a fegyver. A madárnak nem volt ideje fölnézni, tekintete félmagasságban megállt. A lövés a fejét és nyakát érte, a sörétek nyomán a tollak szétnyíltak, az alsó pelyhek világosabb színe villant fel egy pillanatra, amint erejének teljében felborzolta magát. A kakas még leheletnyit megemelte fejét, mintha fel, rájuk akarna nézni, de aranyszínű szemében már nem volt élet, csőre szegletében előbuggyant egy sötétvörös vérgyöngy, feje hátracsuklott, és lassan hátra bukva zuhant le a fenyőágak között.

M. lerohant a lépcsőn, ki a menedékházból, lefelé a mohás sziklák között, de a fenyőfa furcsa módon mintha egyre messzebb került volna. Hosszúnak tűnő idő után csapzottan és kifulladva ért a fához. Nagy meglepetésére a fa tövénél az élettelen madár mellett egy idős ember állt, aki mintha várta volna őt. Tétován, lassan gyűrött zsebkendőt húzott elő farzsebéből, és reszkető kézzel törölte meg borostás állát. Amikor felnézett, mélyen ülő világos-kék, de inkább szürke szeméből könnycsepp gördült le sovány arcán, amit gyorsan letörölt. Mélyet lélegzett, állt némán, mozdulatlanul, és az élettelen fajdkakast nézte.

- Miért, miért? – rebegte végül szinte hangtalanul.

                                                           *

M. reggel fáradtan, meggyötörten ébredt. Az október végi szürke reggelen esni is akart, meg nem is, de az utcák nedvesek voltak a hajnali, szemerkélő esőtől, ami elállt, csak gyenge szél maradt utána, ami meg-meglódult a kanyargó, hosszú főutcán. Az épületek komoran sorakoztak, maguk elé meredve, mint mozdulatlan, fáradt öregek. Fölöttük egyszínű, sötétszürke volt az ég. A házak ablakaiból kialudtak a fények. A munkába járók jóval korábban indultak el otthonról, sőt a tanulóknak is már az iskolában kellett lenniük.

Fél kilencet mutatott az óra. Alig volt járókelő az utcán. A két kocsiból álló sárga villamos előbukkant a kanyarból, és lassítva érkezett a megállóba néhány utassal. M. a második kocsiba szállt fel, és baloldalt az ablak mellé ült. Tőle kissé előbbre, jobboldalt feltűrt galléros, kopottas lódenkabátos férfi foglalt helyet. Arca szabályos volt és borostás, nagyon fáradtnak látszott. Olyan ötven körüli lehetett, de nehéz volt ezt pontosabban megállapítani. M.-nek úgy tűnt, hogy már látta valahol ezt az arcot. Közben a villamos egyenletesen haladt a főtér felé, csak időnként döccent kattogva a váltóknál. A lódenkabátos mozdulatlanul nézett ki az ablakon, aztán lassan egy kis papírcsomagot húzott elő kabátja zsebéből, amit lassan, nagyon lassan bontogatni kezdett, majd kivett belőle valamit és gyorsan a szájához vitte. M. nem látta, hogy mit, ezért még jobban figyelt, amikor az idegen megismételte a műveletet. Felvágott volt a csomagban, néhány szelet párizsi, amit sebtében egyenként falt föl. Nagyon éhes lehetett.

M. sajnálni kezdte.  Ki tudja, milyen élete van ennek az éhesnek? A villamos még kanyarodott egyet, mielőtt a főtérre ért, ahol mindketten leszálltak. A teret övező épületek közül a kiemelkedően elegáns, felújított évszázados épület ablakainak szemöldökpárkányára felborzolt tollú galambok húzódtak a hideg őszi eső elöl. Helyenként elhullott vörös rózsa sziromlevelek tapadtak a vizes járdára.  A lódenkabátos megigazította gallérját, és a reggeli csendbe burkolózott kis parkon át a túloldali kávézó felé indult. M. a megállóból figyelte, majd pár perc múlva ő is bement a kávézóba.

A talponálló kerek asztalainál alig volt vendég. M., miután megkapta kávéját, a pulttól a lódenkabátos asztalához indult. - Szabad? – kérdezte. - Tessék – jött a válasz a lódenkabátostól, aki gyufásdobozán babrált, szálat vett ki belőle, és csak azután pillantott M.- re.  Mélyen ülő világoskék, de inkább szürke szeme volt. Olyan arc volt, mint az öregé a lelőtt fajdkakas mellett.

-Hetente kétszer-háromszor fordulok meg itt, de magát még nem láttam. Ritkán jár erre?- kérdezte M. - Elég ritkán, csak ha dolgom akad a közelben. Most behörpintem ezt a kávét, aztán rohanok a kórházba, bár csak ne kéne! – sóhajtotta, és mélyet szívott a cigarettából. De miért is mondom ezeket magának? – nézett kérdően M.- re. - Csak nem beteg? – kérdezte M. - Lelkileg bizonyára, de erről talán máskor. Most édesanyámhoz megyek a kórházba. A viszontlátásra.

Pár nap múlva megint összefutottak a kávéházban. - Bevallom, céltudatosan jöttem, és reméltem, hogy itt találom, és elbeszélgethetünk – mondta a lódenkabátos M. asztalához lépve.  Többször eszembe jutott az elmúlt héten, és meg is kérdezném: maga pszichológus? - Miért gondolja? - tért ki mosolyogva a válasz elől M. - Mert olyan jól tud hallgatni! De a viccet félretéve, nem történt magával, hogy egy idegennel, néhány mondat után már hamarább szót értett, mint a rokonával vagy az ismerősével? Hogy őszintébben tudott beszélgetni? Maga rokonszenves, de azon töprengek, hogy miként csalogatja ki a szót a másikból? - Nem, nem vagyok pszichológus, de sok embert és még több szerepet láttam életemben – válaszolta M. - Önt is érdekesnek tartom, és akkor keltette fel érdeklődésem, amikor pár napja a villamoson sebtében eszegette a pár szelet párizsit, amit a zsebéből kotort elő. Akkor jöttem ide asztalához. - Ezt nem gondoltam volna! – csodálkozott el a lódenkabátos. Pirulok a párizsi miatt, de, hogyan értsem, hogy sok embert és sok szerepet látott életében? - Úgy, hogy a városi színház fővilágosítója vagyok! – nevette el magát M. - Akkor minden világos - mosolyodott el a lódenkabátos -, ámbár a színpad az életnek csak kis szelete, és a színpadnak is az élet adja az anyagot. Mindenki életébe belépnek a szereplők, akik befolyásolják életünket. Felnőtt korunk szerelme és élettársunk lesz az egyik főszereplő, és ettől bonyolultabb lesz az élet. Egyetértünk?

-Nem is lehetne másképp – mondta M.- Csak nem mindegy, hogy kinek milyen szerep jut, és ezért még a rendezőt sem lehet hibáztatni, mert az nem más, mint az élet.

-A mi házasságunk is szépen ívelt, míg a szerelem irányította – vette át a szót a lódenkabátos -, és megszületett a kisfiúnk is. Aztán három év után a kapcsolatunk megkopott és folyton vitatkoztunk. Születésnapján megajándékoztam a nejemet Szendi Gábor A nő felemelkedése és tündöklése című könyvével. Hogy hiba volt-e, nem tudom, de emelkedni kezdett a drága, s csak később derült ki, hogy ezt, hóna alá nyúlva, egyik munkatársa is lelkesen segítette, aki egyre nagyobb lendületet adott neki, időnként mást is! Elváltunk, a gyermek nála maradt, négy éves volt, és szegénykém persze, hogy nem értette, mi történt, és amikor találkoztunk, eleinte gyakran kérdezte tőlem, hogy apa, miért nem jössz haza, mert van elég hely? - Kisfiam, már nem lehet, mondtam, és a sírás környékezett, de anya majd elmondja neked. De miért nem jössz haza? - ismételgette síró hangon, ott van az ágyad is. Ez fájt a legjobban, nem fogom soha elfelejteni értetlen kis arcocskáját. 

Az anyámhoz költöztem, azóta is ott lakom. Ő gyakran korholt, hogy ilyenek vagytok ti fiatalok, nincs egy csepp türelmetek, mindent azonnal akartok. És képtelenek vagytok megérteni, megbocsátani. És istenem, a nők is? Azt hiszik, hogy nekik minden jár, de azonnal, mert ők megérdemlik, és ha nem viszed már az első randin elegáns vendéglőbe vacsorázni, akkor…, és hogy milyen közönségesen, ocsmányul beszélnek már a kamasz lányok is! Hová jutunk?! Én is nő vagyok, voltam, és apáddal… de hagyjuk! Szegény hamar elment. Különben anyámmal jól megvoltunk, de eltelt az idő, és egyre több gond van vele, az Alzheimer-kor jelei miatt. A múlt héten egyik éjjel a hálószobájában elesett és két bordája törött el, azért van most a kórházban.

A fiam erdőmérnök lett, de valahogy még nem találta meg a helyét, és már egy éve Ausztriában dolgozik, persze nem a szakmájában. Aztán, mint aki mindent elmondott, hirtelen elhallgatott, és szótlanul nézte üres kávéscsészéjét, majd folytatta: - Elnézést, maga még nem beszélt a családjáról – nézett fel M.-re, rágyújtva egy cigarettára.

-Már nincs családom, anyámat régen eltemettem, és sajnos öt évvel ezelőtt feleségem a lányunkat hozta haza az egyetemi felvételi vizsgáról, amikor egy nehéz teherautó szabálytalanul áttérve sávjukra, frontálisan ütközött velük. A feleségem a helyszínen vesztette életét, a lányom pár óra múlva a kórházban. Azóta a színtársulat a családom, a színház az otthonom. Garzonlakásomba szinte csak aludni járok, és tusakodni emlékeimmel. Ilyenkor az idő pörgése gyakran annyira lelassul, hogy az éjszaka szinte nem akar véget érni, mialatt régi képek és hangok nyomasztanak órákon át.  Délutántól a színházban vagyok, ahol minden este pár órára a színpad varázsa feledteti tragédiámat. Hát ennyi, de most már mennem kell! – mondta M., és érezte, hogy valami nagyon szorítja torkát, de egy halk köszönést még rebegett, aztán sietve távozott, és a rózsapark felé indult. A lódenkabátos végig döbbenten, kővé meredten hallgatta, majd hosszan nézett M. után, világoskék, de inkább szürke szeme meg sem rebbent, és alig hallhatóan kérdezte: - Miért, miért?

A parkban kézen fogva, kigombolt kabáttal, vidáman, fiatal pár sétált. A fiú lágyan

átkarolta a lányt, majd pár lépés után egymás felé fordulva megálltak. A lány üde, csilingelő hangon felnevetett, majd továbbmentek. -Talán nekik sikerül! – mondta mosolyogva M., és hosszan nézett utánuk.

Megkondulva, a város öreg tornyának harangja is utánuk küldte békésen bongó hangját.