Nagy Major Gábor

Falusi történet.

Mendegélt…- vagy inkább csak cuppogott a sáros vörös agyagos útfélén. Hirtelen megállt, körülnézett, még a nyakát is megnyújtotta és úgy hallgatta, fülelte a csendet. Aztán lenézett és megnyugodva ment tovább a sok sáros patanyom mentén, hiszen a csorda is mindig erre jár.                                      

Ahogy kiért az aszfaltútra, amely mint mindig, most is tele volt kátyúval, - mert minden tavasszal foltozgatták ugyan, de soha nem javították meg úgy igazán – ( Jó ez így is a parasztnak!- más alig járt erre, hiszen ez csak egy zsákfaluba vitt tovább;) - szóval ahogy kiért, gondosan letisztította bakancsáról a sarat és még csoszogott is egy párat, hogy a talpakról is lecsiszolódjon ez a vörös agyagos sár. Ez volt a Kalotaszeg mindenkori jelképe, ez a nehezen megmunkálható, néha már bántóan vörös agyagos sár, amiben mindig rengeteg Szent László-pénz feküdt. Szerette mégis, sok ilyen szentlászló-pénzt gyűjtögetett, mert a másikból – a lejből, forintból- úgy sem gyűjthetett volna soha. Ahhoz azokból alig jutott neki valami; azt mások gyűjtögették, akiknek nem volt ilyen kérges, repedezett bőrű a keze és nem voltak óraüvegszerűen felhajlott körmei.                                                                                 

Alig hogy betért  a falu szélső házai közé, elkezdtek ugatni a kutyák… ahogy haladt, kicsit meggörnyedten, a kutyaugatás hullámszerűen terjedt tovább házról-házra, mindenkit figyelmezve, hogy valaki jár az úton. Talán rosszban sántikál?!- Nem félt, már kisgyerek kora óta együtt járt a kutyákkal erdőn-mezőn és bár tudta ugyan, hogy a láncon tartott kutyák még a gazdáik számára is veszélyesek tudnak lenni, ő minddel megbarátkozott pillanatok alatt.                                                               

Biztosan és erősen kimért léptekkel haladt egy bizonyos ház felé, egy ház felé, amely nem volt sem nagyobb, sem kisebb a többinél, olyan a tájba és a szürkeségbe süppedő ház volt, ahol generációk óta éltek és haltak meg az emberek, észrevétlenül. Régen épített ház, de a konyhája és az egyetlen szoba meleg és elég világos, éppen megfelelt a lakói igényeinek. Most is két generáció lakott benne: Bözsi a már kissé elvirágzott, harmincas – soha el nem kelt- menyecske és öreg szülei, akiknek igen fontos volt, hogy Bözsi gondozza őket. Nem éltek soha jól, sem könnyen, alig-alig mozdultak ki a faluból, fődjük is kevéske volt, az is nagyon agyagos, meg tele nagy tengeri üledékes mészkődarabokkal és sok gyommal, szúrós gyomokkal… mintha az életük tükre lett volna. Szántáskor, az utóbbi években, bizony mindig nagyon elfáradt az öreg is, hát még a két csontra táplált lova, amelyeknek a bordái között orgonálni tudott a Vlegyásza szele.                                                                                            

János csak ment tovább, át a falun és nem gondolt mindezekre, Ő csak Bözsire gondolt, meg arra, hogy végre egy hét erdőjárás után, meleg ételt ehet és meleg ágyban aludhat, sőt – ha minden jól megy- akkor még Bözsit is megölelgetheti; hiányzik az mind a kettejüknek. Az öregek majd csak elalusznak ilyenkor a konyhában, ott úgy is melegebb van… és nekik már mindegy, nem virít ki közöttük a „pünkösdi rózsa”. Felnézett az égre, amit félig eltakart a házak lecsúszó füstje és megállapította, hogy holnap is ilyen szomorú, hideg és borús idő lesz; nem baj, akármilyen, akkor legalább nem bújnak ki Bözsivel az ágyból, legfeljebb valamit falni.                                                                                    

Elért a házhoz és egyszerre csak elbizonytalanodott: ki is ő valójában, hogy ide merészkedik így minden pénz és minden ajándék nélkül és eszi a mások kenyerét, azt az igen nehezen megkeresettet és még be is akar bújni a Bözsi mellé az ágyba, pedig mind a ketten tudják, hogy ebből soha házasság nem lesz és előbbrejutás sem.  A sors vagy ő zörgött-e bé a kapun?!- már azt sem tudta, csak úgy átlépte a küszöböt és megcsapta a konyha áporodott ételszaga, az öregség és a szegénység szaga…- meg az ezzel járó szívességé, kedvességé, jóságé. Hirtelen illatossá lett körülötte minden és ekkor vette észre azt is, hogy a konyhai pad szépen van faragva és szépen kifestve és az ablakkeretek is. Itt nem a gazdagság jele volt ez, mert a kalotaszegi ember szép díszes faragásokkal, hagyományos népi festéssel kidíszítette a szerény kis házát, ez volt belevésve a génjeibe, ez az ősrégi szokásrend, amely fennmaradt, mint a templomaikban az istentiszteletek alatt az ülésrend. Nem szabadott, nem lehetett azon változtatni, nem is változott az, sem a háborúkban, sem a kommunizmusban, sem azelőtt vagy azután, évszázadok óta.                                                                      

Belépett és mondott egy jó hangos „adjon Isten jónapot”-ot és köszönte az Isten hoztát. Bözsi már a kemence mellett tüsténkedett, alig nézett hátra a válla fölött a bejövőre. Tudta Ő , hogy ki jön és azt is, hogy mit akar?- mit is szeretne. Végső soron Ő is azt akarta, nem volt neki falubeli kérője, szeretője, valakije, akivel eldicsekedhetett volna a szombati bálban. Egyszerű háziruha volt rajta, alatta-felette nem sok, csak a lajbi, amit szépen kihímzett valaki valamikor. Jó bögyös menyecske volt, a tejéből, ha lett volna, két nyápicz úrigyerek is szophatott volna. Nem volt gyereke, de Isten ments, hogy lenne!- miből tartaná el?                                                                                                                                          

János leült most már, miután a lavorban kezet mosott…és elkezdte kanalazni a jó forró pityókalevest. Olyan pára jött ki a szájából, mint a lovakéból, amikor meghajtják őket. Éhes is volt, meg ezzel megúszta, hogy sokat kelljen beszélni, ami neki soha nem nagyon akarózott. Megszokta az erdőn, hogy nagyokat hallgat, így legalább sokat tudott gondolkozni. Sokszor végiggondolta Ő már az életét is, azt az életet, amit Istentől kapott ajándékba és amivel eddig nem sokra jutott.          Másodjára is szedett volna a levesből, de a kapros-ordás palacsinta olyan szépen illatozott a „lehr”-ben, hogy nem tudott ellenállni neki és alaposan nekilátott; nem is igen esznek ilyen finomságot messze földön, csak itt, Kalotaszegen, ahol még a kapornak is dúsabb az íze, mint máshol, olyan mint a kalotaszegi menyecskéknek, akik ha egyszer befogadtak az ágyukba, nagyon forróak tudnak lenni.  János jóllakott és most már szólnia is kellett, mondta is az öregeknek, hogy Isten áldotta a keze annak, aki ilyen jól és jókat főz. Tudta ő persze, hogy ez a Bözsi dícsérete, mert ki más főzte volna, sütötte volna ezt, hiszen ezzel várta Őt, ismerte már a kedvenc ételeit. Bözsikénk pedig nem is szerénykedett, mondta is, hogy aki neki kedves, annak még jobbat is tudna főzni, csak ne lenne annyi munka a ház körül, meg a kertben és ne kellene gondoskodnia még öreg szüléiről is, akik már csak totyognak bent és kint is a ház körül, de nem sok látszatja van a munkájuknak. Azért az Isten éltesse őket még soká, mondta végezetül, mert szerette két öreg szüléjét.                                                          

János közben már arrafelé pislantgatott, amerre a sört, bort, pálinkát sejtette, mert azért ilyen borongós időkben jól esik az, ebéd után is, amíg az ember el nem fekszik egy kis pihenőre. Bözsi is tudta, mire vár ez a jó ember, meg az öreg apja is, hát aztán meg néha magának is meg kellett édesítenie az egyedüllét nehézségeit, így elővette a kis csőrös csucsorkát és töltött mindenkinek egy kis jó háziszőttest, azaz szilvapálinkának nevezett vegyesgyümölcs pálinkát. Itt, Kalotaszegnek ebben a szegletében, nem volt elég szilvafa, főleg nem a legnemesebb beszterceiből, hogy elég legyen évente cefrének és igazi tiszta szilvapálinkának, így vegyes gyümölcsből főzetett mindenki. Még az is nagy gond volt a pálinkafőzésnél, hogy honnan vegyenek jó száraz bükk-vagy tölgyfát, mert azok tüzén készül a jó pálinka. Szerencsére a főzdések  nem akarták vagy nem tudták még bevezetni a falusi főzdékbe a gázt, mert azzal sok jó pálinkát elégettek már más vidékeken; a pálinkának, amíg jó cefrévé válik és amíg kifő, idő kell, mert még időközben is „meggondolhatja magát” és akkor csak olcsó szesz lesz belőle. Az igazi jó disznó is csak a tölgy-és bükkmakkon hízik és lesz jóizű a szalonnája, hogy már az illatától is csorog az ember nyála. – És azt sem lehet siettetni, mert annyit eszik, amennyi neki jól esik. Nem lehet tömni, mint a libát, kacsát. Igaz, a tömött libát, kacsát nem maguk eszik meg a szegényebbek, hanem beviszik a kolozsvári piacra, ott jó ára van telente.                                                                        

János és az öreg, meg Bözsi is, koccintgattak jó párat, az öregasszony csak egy kortyot kapott, mert neki nem illett mások előtt innia (ivott az, de zugivó volt). Későbben, miután megosztották-szorozták a gazdaságot meg a politikát, Jánosnak csak felgyúladozott a vére és nagyon nézegette a szoba ajtaját és meg-meghúzta a Bözsi szoknyájának a szélét, amikor az öregek nem figyeltek éppen.  A benti szobában, a kalotaszegi ágy megvetése úgy is kis szertartással ért fel, hiszen amíg leveszi a Bözsi a sok varottas párnát, a sok szoknyaaljat és ki tudja még mi mindent, amit ott halmoznak fel még a szegényebbek is, addig még igen hosszú lesz a János várakozása.                                                                     

Bözsi, mint már mondottam volt, jó harmincas éveiben járt, nem is volt különösen szép, legfeljebb jó alakúnak mondhatta magát; öltözködni sem nagyon szeretett és nem is tudott, mert nem telt túl szép pruszlikokra, lajbikra, túl sok alsószoknyára, vállfűs ünnepi ingekre, de azért így is egy kívánatos menyecske volt János számára. …- Hát ha jól meggondolom, János sem volt már valami nagyon deli legény, se nem volt igazán magos, sem túl izmos és elélte már a kenyere jó felét (nem sok eredménnyel). Az arca is inkább éles, metszett ráncú volt, a haja még dús, de olyan seszínű barna, mindig kicsit kócos a kucsmától, amit sokat kellett viseljen erdőn-mezőn, mert a szelek nem bántak szelíden vele. Egyszóval, valahogyan, illettek egymáshoz, korban, vagyonban-szegénységben, meg sokminden másban. Amiben különböztek, az János furcsa természete volt, ami megkülönböztette őt mindenki mástól, aki a hozzá hasonlók világában élt.                                                                                    

János, aki szintén egy Kalotaszeghez közeli faluban született, egykor jómódú birtokos szülők gyermeke volt, de…- jött a kommunista rémuralom és 1955-ben elvették a szülők minden ingatlan vagyonát, aztán jött 1956, amikor János apját bezárták, mert a faluban a magyar forradalommal szimpatizáló barátokkal poharazott és átkozta a román „proletárdiktatúrát”, ami a magyar kisebbség gyalázatosan súlyos elnyomásával járt együtt. Jánost Édesanyja, aki napszámosként tengette a „kollektívben” az életét és jószívű nagynénjei, nagybátyjai nevelték, hogy ne haljanak éhen. Jánosnak esélye sem volt tanulni, magasabb iskolákba járni, ezért már korán a csordával járt ki erdőre-mezőre, meg alkalmi munkákat vállalt mindenütt, ahol munka akadt, falun vagy a közeli Kolozsváron is. Egyetlen komoly hobbija az állatok szeretete és megfigyelése volt; jobban szeretett egy-egy házi-vagy akár vadállatot is, mint bárki más a környezetéből. Ha kóbor kutyát látott, megosztotta vele az utolsó falatját, ha sérült vagy anya nélkül maradt vadállatot talált az erdőn, ápolta, hazavitte…ill. elvitte egy kis, „titkosnak hitt” erdei kunyhójába, amit már gyermekkora óta építgetett egy faluközeli kis tölgyesben. Lassan már mindenki tudta róla, hogy Ő az „állatbolond János”, akinek minden vagyona a nagy szíve-lelke. Tudta ezt róla Bözsi is, éppen ezért nem számított soha arra, hogy valaha a Jánossal fenntartott viszonyából „valami lesz”.                                           

Most azonban, hogy János ott volt a házukban, a közelében és a tavasz is elkezdte már bontogatni a vörös agyagon a fűzek zöld és vörös árnyalatait, most nagyon kívánta már, hogy ez az „állatbolond” megsimogassa. Eltakarította az asztalról a szerény ebéd maradékait, megmosta a kezeit, elsimította a szoknyáját és kigombolta kissé a bujkáját és aztán, mint egy galamb odatelepedett „burrogni” a padra, János mellé. Jánosban meg, a finom ebéd és a jó pálinka hatására,  na meg a tavaszi olvadáskor megbőszülő erecskék csengésére, egyszerre csontkeménnyé merevedett a vágy és zihálva kísérte  be a kis szobába Bözsit, aki olyan sietve vetette meg az ágyat, hogy szerteszórta a sok szép hozománynak való párnát, pruszlikot, szoknyákat a döngölt agyagpadlón. Szeretkezésük az estébe nyúlt, amikor aztán elnyugodtak, mint dolguk –végezte lusta macskák a tűzhely mellett.                                                                                                                              

Szóltam már arról, hogy Jánosnak igen különös természete volt: hát így most is, ahogy leszállt az este, kászálódott már Bözsi mellől, mert mint mondta, menni kell ellátni az „állatait”; hiába kérdezte azonban Bözsi, hogy hát milyen állatokat, mikor tudomásával Jánosnak még saját kecskéi sem voltak; választ nem kapott, csak egy rövid búcsúsimogatást a tomporára. János eltűnt az estében, amely pedig errefelé olyan varázsos tud lenni tavasszal, amikor megindul az olvadó hólé a Vlegyászáról lefelé és a kis patakok hirtelen nagyon erősek és nagyok lesznek rövid pár napig-hétig… és sodorják a vörös agyagot, meg a színes vasas vörös köveket, lefelé, a Kis-Szamosba.                                           

Szóval Jánosunk , otthagyva sebtében mindent, ami olyan jó volt, Bözsit, meleg ágyat, főzött ételt, rohant lefelé a falu alsó vége felé és onnan is lefelé a völgyön, egészen a kis tölgyfaerdőig, ahol nem túl kényelmes és nem túl otthonos kalibája várta; igen ám, de a kaliba mellett már ott legelt pár őz és a sötétben még vaddisznó röffenését is hallani lehetett és Jánosunk nekilátott éhes „barátait” etetni azokkal a földi jókkal, amiket ő is innen-onnan gyűjtött össze- tarlóról, tengerifejtés után, az egyik falu öregotthonának moslékjából, és még ki tudja honnan is. Az állatok meg megszokták, hogy ez a bolondos ember, akinek mindig „jószagúan” földszagú és moslékszagú a keze, mindig ellátja őket télen-nyáron étellel és még csak nem is vadászik rájuk. János soha nem vett puskát a kezébe, pedig édesapja híresen jó vadász volt, valamikor, amikor még volt hozzá földje, módja. Jánosnak még az is fájt, amikor telente mindenki disznót vágott a falukban és nagy disznótorok voltak divatban és ő is el-elment „fogónak”, mert így kapott egy-egy pohár jó pálinkát, meg egy tál jó torost is; de azért sajnálta a disznót kegyetlenül. Minden vágya az volt, hogy egyszer vehessen egy szép fényképezőgépet, hogy szerette állatait, háziakat és vadakat, szépen megörökíthesse, hogy azok képek formájában örökre vele maradhassanak. Embereket soha nem vágyott fényképezni, még a szeretőit sem, azok talán…- kevésbé voltak kedvesek neki, mint az állatok.

Ellátta hát Jánosunk, kedves állatait és már késő éjjel lévén, elfeküdt volna kemény vánkosán, amikor rájött, hogy telihold van és akkor elkezdte bámulni a Holdat és hallgatta az éjszakai erdő hangjait és beszívta a tavasz illatait és arra gondolt, hogy olyan boldog ember, mint Ő, a mai éjjelen, nemigen van nagy Kalotaszegen. Kiment aztán a kaliba elé és felnézett a fennséges Vlegyászára, ami még fehérlett a hótól és a telihold fénye mellett még látta a körösfői templom fehérlő tornyát is, ami dombon lévén, messzire ellátszott a Vlegyásza árnyékában megbúvó falukból.  Állt Jánosunk az éjszakában és megérezte egyszerre, hogy sok-sok őse állhatott így ezen a kemény, köves, vörös agyagos földön, teliholdkor és áldotta az Istent azért, mert őket ide vetette.