Pintye Katalin

A forradalmak szenvedéssel, keserűséggel telt Életkelyhek kicsordulásából fakadnak.

   Az 1989-ben Temesváron kitört forradalom az egész román nép és az itt élő magyar, német, zsidó, horvát, szerb, cigány, bulgár, lengyel, orosz és más itt élő kissebbségek forradalma volt. Megmásíthatatlan tény azonban az, hogy Tőkés László református lelkipásztor,a református presbiterek, a református egyházkösség tagjainak életkelyhe volt akkoriban a legjobban megtelve.

A keserüség, a kétségbeesés jajszavai az egekig szálltak, és a Temasváron élő igazemberek lelkét hősi egységbe toborozta. Nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül.    Ha jó a kezdet, akkor a végnek is jónak kell lennie. Márpedig itt Temesvárion nagyon jó volt a kezdet. 1986-tól egy igaz embert, egy aranyszavú prédikátort kapott a Temesvári Református Egyház. Vasárnapi beszédeinek vezércsillaga a különböző népek, különböző vallású emberek egymásiránti szeretete volt. Szavainak hatására hétröl hétre nőtt a templomban a hívek serege. Az ifjuságot is a templomba toborozta, gyakran ökumenikus istentiszteleteket is tartott. A különböző vallású emberek közötti harmóniát megteremteni csak nagyon kevés lelkésznek sikerül a világon. Ezt már Ceausescu elnök, és a kommunista hatalom nem bírta elviselni.

             Az a politikus, aki porig alázza népének emberi méltóságát, a személyi kultusza martalékainak szánja őket, aki a kisebbségektől mindent elvesz, amiért élni érdemes, aki minden elképzelhető jót és kiválltságot csakis magának akar, az előbb-utóbb mindenét elveszíti. A magyar kisebbséget még meg is rágalmazta. 1987 tavaszán nagygyűléseket rendezett, ahol meghazudtolta az Erdély története című, Budapesten megjelent monográfiát, ezzel az egész magyarság történelmét hazudta el. És ehhez meg tapsolnia is kellett.

            Utolsó mentsvárunkban, a templomunkban sem imádkozhattunk nyugodtan, mert Tőkés László lekipásztor és családja zaklatásával, a presbiterek és a hívek zaklatásával, fölborította a templomra és az igére áhítozó lelkek nyugalmát, megkérdőjelezve ezzel, az imádsághoz, vallásunkhoz való jogunkat is. És ez volt az az utolsó csöpp, amely a szinűltig telt Életkelyhekből kicsordult.

            A templomba járó emberek, és mások is egyszer csak azt láthatták, hogy a parókia mindjobban egy ostromlott várhoz kezd hasonlítani. És itt, a hűséges lelkipásztor otthona lassan egy messzire világító, fényességes pont lett az emberek szemében, amelyet védeni kell.

            A csoda megtörtét. December 15-én Tőkés Lászlót és családját védő presbiterekhez és a református hívekhez egy emberként csatlakoztak az utcán összegyűlt szolidáris emberek. Kezük összefonódó láncolatával elindultak megmenteni egy magyar református lelkészt és családját. Csillagként világolt fel lelkükben egy gondolat, talán csak egy érzés: „Ha síkra szálltunk a magyarokért, síkra szállunk magunkért is, az egész román népért."

            Ez a gondolat a szolidáris emberekből hősöket csinált. Tüntetők serege lepte el Temesvár utcáit. Szembeszálltak a rendőrökkel, a katonákkal.

            Decemder 16-án éjszaka 3 óra felé a mi lakásunk előtt is elvonult egy jelszavakat kiáltozó csoport. A lelkes emberek hangjátol zengett az utca: „Le a komunizmussal! Le Ceausescuval! Éljen a demokrácia! Mi vagyunk a nép!“

-Nekem is a tüntetők mellett a helyem, gondoltam, és izgatott sietséggel magamra kaptam ruháimat.

            Az ajtóban a férjem elében állt. Nem akart kiengedni. Én kitéptem magam a karjai közül és az utcára siettem. Ahogy a Brandusei utca és a Timis utca kerszteződéséhez értem, katonaság állta el az utamat. Megálltam előttük és megkérdeztem: -Hol van a nép?

            Durván rámtámadtak, hogy menjek haza az unokámhoz! Egy magas növésű katona az öklével olyan erősen mellbe vágott, hogy megtántorodtam és még hetekig fájt az ütés helye…

            Amint a Timis utca és a Torontál út sarkára értem, megdöbbentő jelenetnek lettem a tanuja. Abban a pillanatban dobtak be egy embert az ott álló autóba. Egy ember a karját fogta, egy másik a lábát, a harmadik bezárta az autó ajtaját …A Dácia piac sarkánál is állt egy  kocsi, és ott is hasonló jelenetet kellett látnom. Egy lépcssőházból pont akkor hozott ki egy fiut két rendőr. A kocsiba dobták, mint egy zsákot. Dermedten álltam, se szólni se mozdúlni nem tudtam. A harmadik rendör rámordított: „Menjen haza,, mert magát is elvisszük!"”

            A kétségbeesés könnyei égették a szememet. Úgy éreztem, kötelességem a tüntetőket figyelmeztetni, hogy milyen veszedelemben vannak. Benéztém a mellékutcákba és a kapualjakba is, de sehol nem találtam őket. ...

             Újra a Dácia-piac Timis-utcai részére értem. Ott is a katonaság állta el az utat. Akkor már úgy tele voltam keserüséggel, hogy nem birtam továb hallgatni. Megálltam a katonákkal szemben, és azt kiáltottam nekik: - A népet védjék, ne Ceausescut! Nem szóltak egy szót se, némán néztek rám. Nem bántottak többé.

Szörnyű bolyongásom az éjszakában 3-5 óráig tartott, de úgy össze voltam törve testben lélekben , hogy úgy tünt nekem, megjártam a poklot. Nem egyedül, velem volt a Mindenható Isten. Neki köszönöm, hogy ujra otthon lehettem az én kis családommal.

            17-én nagyon nagy szükség volt rám otthon…Amíg családomról  gondoskodtam,  kértem és kaptam is híreket Tőkés Lászlórol és a városban történtekről.

            „A Református presbitereket és a hozzájuk szegődött embereket rendőrtámadás érte. Ők nem ilyedtek meg, továbbra is kitartottak lelkipásztoruk mellett. A templom bejárata előtt összegyűlt tömeget is el akarták távolítani. Ők többször is visszafoglalták az utcát. Tőkés Lászlót is megverték és Menyőbe vitték a családjával együtt. Forradalmi láz áradt végig a Mária tértől az Aradi útig és egész Temesváron. A tűzoltók vízsugarakkal akarták szétoszlatni a tüntetőket, de ők a Bégába dobták a tűzoltókocsit. Vak tölténnyel lőttek rájuk, de ők hősiesen megrohamozták a megyeházát és a pártházat. Az ablakokon kidobálták a diktátor képeit és könyveit, majd meggyútották. Két katonai kamiont is meggyújtottak, akkor tankokkal jöttek rájuk. Az Opera téren egy nőt eltapostak, erre a tüntetők benzines üvegekkel meggyújtották a tankot. A rendőrök parancsot kaptak, hogy lőjjenek. Az Opera téren sok a halott és a sebesűlt. Nagyon sok embert letartóztattak."

             Kétségbe estem. Az a gondolat gyötört, hogy nagyon sok ártatlan ember fog még meghalni ebben a forradalomban, mert én forradalomnak éreztem, nem népfelkelésnek. Az életemet is odaadtam volna, ha a diktátor leváltása további vérontás nélkül történik meg. Reggelenként a kis családomnak kenyeret és tejet kellett hozzak. Ez adta az ötletet, hogy megírok egy levelet a katonáknak, készítsenek jelszavakat, hadd tudja meg ország- világ, hogy a román nép nem akarja a komunizmust és Ceausescu leváltását akarja.

„Álljatok a nép mellé, ne toljátok tovább rabtartótok szekerét. Az egész román nép mindenütt mellettetek fog állni. Közeledik a karácsony, tegyetek meg mindent, hogy azon a napon a betlehemi csillag mellett ragyogjon fel végre a román nép és az itt élő kissebbségek legragyogóbb szabadságcsillaga. A krisztusi szeretet hatalma legyen nemes harcotokkal, legyen ezzel az oly sokat szenvedett néppel. Pintye Katalin

Gyötrelmes napok és éjszakák következtek. Hallottuk a fegyverropogásokat, a központ felől. Jöttek a hírek a sok ártatlan ember haláláról, eltűnéséről: A Neptun hídnál és a szabadságtéren sok a halott. A Giroc-i úton is lövik a gyári munkásokat és az egyetemistákat. A Bega vízén Ceausescu képei úsznak. A halottakat elviszik nem tudni hová...

Huszadikán délben a lakásunk előtt egy férfi azt kiáltotta:

A katonaság mellénk állt, gyertek emberek az Opera térre. A komunizmus és Ceausescu ellen kell tüntessünk.

A férjemet, a családomat elrendeztem majd akaratuk ellenére du. 5 úrakkor az opera térre indúltam. Mások is jöttek mellettem és egymástól kérdezték: „Hihetjük e, hogy nem fognak ránk lőni?"

De azért mentek tovább és én is velük.

            Hat óra felé járt amikor a zsúfolásig telt Operatérre értem. Az Opera balkonján az Ideiglenes Tanács és a Román Demokrata Front gyűlt össze. Beszéltek a néphez jelszavakat kiáltottak és mi is velük.: „Le a zsarnokkal! Éljen a demokrácia! Erőszak nélkül! Nem vagyunk huligánok, mi vagyunk a Nép!

             Egy fiatal nő égő gyertyát tett a kezembe az ő kezében is volt és sok másnak is. A hősök emlékére gyújtották a gyertyákat, a jelszavakat pedig az élőkért a jövő nemzedékéért kiáltották. A sötét decemberi estében a gyertyák lángjai kis csillagokként világítottak. Magasztosan szép volt, de a legszebb a remény csillaga volt, melyet minden ember szemében látni véltem…

            Egyszer csak elterjedt a hír, hogy a Pártházhoz kell menjünk és ott Ceausescu első miniszterének, Dascalescunak oda kell adjuk a Nép 10 pontból alló követelését amelyben a Ceausescu lemondatása is szerepelt…Talán 50-en maradtunk a Pártháznál és nemsokára egy kocsi érkezett, katonák ugráltak le róla. Egy lány mellettem rémülten sugta: „Mos lelőnek bennünket”. Dermedt mozdulatlanságban álltunk, de a vérfagyasztó perceknek nemsokára vége szakadt..  

Reszketett minden részem, nyagyon elesettnek éreztem magam. Ezt észrevette egy kedves román nő és felkarolt engem. Támogatásának köszonhetöen nemsokára már a lakásán voltunk. Egy lavor melegvízbe tette a lábamat és pár perc múlva meleg teával és szendviccsel kínált…Ágyba parancsolt és meleg takarókat rakott rám… Csak tíz óra körül tudtam talpra állni. Akkor hálás szívvel megköszöntem segítségét és haza indúltam.

            Életem legfelethetetlenebb éjszakája után beteg lettem. Unokáim apja és az én fiam azokhoz a reformátusokhoz tartozott, akik bátran kiálltak Tőkés László mellett. A rendőri zaklatás elől a fiam életét kockáztatva magyarországra menekült. Ez volt az oka, hogy nem tudtam már többé részt venni egy közérdekű rendezvényen se.

            Amikor Tőkés László lelkipásztor visszajött Menyőböl, és az első istentiszteletét tartotta akkor én is részt vehettem a csodálatos ünnepségen. A szabadságát kivívott Nép megtöltötte a templomot és a bejárat előtt is tele volt az utca, örvendező emberekkel. A gyönyörű templomi prédikáció után, a hős lelkipásztornak az utca emberéhez is volt egy köszönő szava. Ott álltunk a kapu előtt és egy valósággá vállt mesejelenetben gyönyörködhettünk. Temesváron, azoknak a történéseknek minden temesvári ember részese lehetett. Tökés László lelkipásztor úr is bizonyára úgy érezte, hogy ezért az egy pillanatért érdemes volt megszületnie, érdemes volt bátornak és hűségesnek lennie.

            Forradalmi emlékeim lejegyzését azzal a töténettel szeretném zárni, amelyet az 1989 December 15. -i Forradalom napjaiban hallottam.

            „Az Opera téren a tüntetőkhöz csatlakozott két álldott állapotban lévő asszony. Szivök alatt egy egy kicsiny Életvirág nyíladozott. Izgalmukban megszülték gyermekeiket, a forradalom Viktóriáját és Viktorát. Az egyik az Opera halljában, a másik a Katedrális előtt született egy-egy  zászlón."

             A Szent Forradalom jelképe nem is lehetne szebb, mint ez a két Élet, mert ott születtek, ahol a hősök vére folyt… 

Temesvár, 2005. december.15.                                                                                                                                                                                (Rövidített, szerkesztett szöveg) 

    megjegyzés:

Miközben édesanyám a fentieket átélte Temesváron, aktívan részt vállalva a  forradalomban, e napokban magam menekültként Zalaegerszegen, sorstársammal szerveztük az első segély-kamiont.  A református és az evangélikus egyház két nap alatt több tonnányi adományt gyűjtött, ezt kellett kijuttatni Temesvárra. Egyetlen hiteles hírforrás most is a Szabad Európa rádió volt, hiszen hazatelefonálni lehetetlen volt. A kamionsofőrt és két kísérőjét alaposan ki kellett „képezzük”, tekintettel az ottani helyzet súlyosságára. Valamikor ez az izgalmas történet is megérdemelne pár sort.

         Pintye Tamás, a Győri Erdélyi Kör elnöke