Harminc év a magyarság szolgálatában

Előszó

Olyan kötetet tartunk a kezünkben, amilyenre időről időre akkora szükségünk lenne, mint a helyenként évente kötelező szakmai továbbképzésekre. Mert azt tudjuk, hogy az alapvető, az iskolában-egyetemen elsajátított tudással diplomát és címet szerezhet akárki, de csupán ezzel lemarad a világ gyors fejlődése mögött. Ez a kisebb baj, ám az emberi tudatra rákényszerített ismerethiány a tájékozatlanságon kívül el is torzít, miatta fél-igazságok, összevisszaságok áldozatául esik az ember. És innen nincs is sok a diktatúrák tombolásáig!

Pordány László politikai, elsősorban diplomáciai pályájának keresztmetszete ez a kötet. Legalábbis a cím alapján elindulva erre számíthatunk. Azonban az első fejezetbe beleolvasva, elakadunk az időben. Mert az előrevetített harminc esztendőt jóval megelőző „élményfeltáró-halmazzal” találkozunk. Azzal a 80-as években az addig fortyogó, majd gyilkos, kénes gőzgént előtört és egyre elképzelhetetlenebb méreteket öltő romániai magyarellenességgel, embertelenséggel, amelyet az erdélyi kirándulásra magát elszánt látogató már jóval a határátlépés előtt megtapasztalt. S miközben közeledett Biharkeresztes vagy Nagylak felé, Pordány László időben előre- és visszamenőn megismerteti az esetleg még hiányos tapasztalattal rendelkező olvasóval nemcsak Erdély, de a nemzet történelmét is – Trianonig és Trianon után, és elegáns írói megoldással összefüggésbe hozza az éppen akkori eseményekkel. Hatalmas történelmi, filológiai műveltséggel, érthetően, de nem „középiskolás fokon” olyan összetett képet nyújt a magyar–román határon akkoriban dívott, mindkét oldali hivatalos eljárásokról, amitől akár még ma is végigfut az ember hátán a hideg. A magyar vámtiszt és a határőr fölényeskedő, pökhendi magatartásáról a partiumi-erdélyi, éppen napi élelmét szorongató magyar „idegenekkel” szemben, a román hivatalosok paranoiás, főleg az írott szóra vadászó gyakorlatáról –, nos, ez elég is ahhoz, hogy ne tegyük le kezünkből a könyvet. És semmiképpen nem azelőtt, hogy el ne olvasnák a befejező vallomást, amitől egy erdélyi, székelyföldi, könnyen meghatódó „fejérnép” szemét elfutja a könny:

„Mint Nagylaknál a tornyokat, a szikrázó napsütés a lábam elé hozza a Cenk meredek oldalát és éles kontúrjait. Lent elővillan a Fekete-templom, a régi városháza tornya és a Szent Bertalan-templom. Már bent is vagyok az Óvárosban; gyermekkor: „Die Stadt meiner Traume.” Most volna jó hazamenni. Az ötlet váratlanul támad, mégis a legjobbkor: kezemben – tankomban – a megvalósítás lehetősége. Csak először a munkát kell elvégezni. Aztán, ha készen vagyok vele, elindulok hazafelé. Talán holnap, vagy holnapután, de az is lehet, hogy már ma délután. Elindulok a Kézdivásárhely felé vezető úton. Lehet, hogy a hídnál elkanyarodom Sepsi felé. Akármerre fordulok, már előttem a negyvennégyes határ. Lassan a tankkal, mondom, itthon vagyunk. Székelyföldön. Felkocogok Csíkba, és ha Szeredában nincs maradásom, áthajtok a Hargitán Székelyudvarhelyre. Udvarhelyen biztosan nem állok meg; egy éve sincs, hogy D.-t itt kínozták halálra a szekuritáté emberei; erre nem jó emlékezni. De a Kalonda-tetőre talán felhajtok, benézek Tamási Gáspárhoz, megnézem öccse, Áron sírját. Vagy megállok Szejkefürdőn és felballagok Orbán Balázs sírjához. Valahol meg kell álljak, hiszen itthon vagyok. Ez a hazám.” (36.o.)

Ez a hazám – ezért a hazáért, ezt a hazát magáénak valló tizenöt millió magyarért akart tenni, amikor életét és a feleségéét is kockáztatva vállalta az üzenetek, szamizdát papírok csempészését,  amikor polgári hivatását, az egyetemi tanári állást felhagyva, habozás nélkül az Antal József világot megrázó jelszavát vállaló nemzeti erőkhöz csatlakozott, s tette lelkesen, amit tennie kellett. És mert a tizenötmillió nem csupán szám volt és maradt azóta sem számára, hanem a nemzet összessége, határon innen és túl, no meg a diaszpórában, ezért örült a nagyköveti kinevezéseknek. Ausztrália – Új-Zéland, majd Dél-Afrika, végül Kanada nemcsak határokat nyitott meg előtte, nemcsak világrészek sajátosságainak megtapasztalásához segítette hozzá, hanem megerősítette abban a hitében is, hogy bárhol éljen a magyar ember, soha nem lesz számára közömbös a szülőföldje. De a távolság, a gyökérvesztés gyakran szellemi, eszmei eltévelyedéshez vezet,  ezért van nagy szükség az alázatos küldetéstudattal felvértezett diplomatára  a messze idegenben. Hogy eligazítson, segítsen a nemzeti tudat megerősítésében, sok esetben megtalálásában. Szerencséje is volt Pordány Lászlónak, mert mindenütt talált művelt, lelkes segítőket, munkatársakat. De mindenütt akadtak olyanok is, akik az összetartás erősítése helyett a rombolásban, a bomlasztásban lelték örömüket. Ilyenkor kellett a legény a gáton!

Kanadai hivatalos kinevezése előtt ismertem meg Pordány Lászlót. Torontói trianoni megemlékezésünkre érkezett Budapestről, Lezsák Sándor ajánlásával. Már akkor feltűnt szerénységbe burkolt nagy tudása, amelyet aztán nagykövetként messzemenően gyümölcsöztetett. Ami különösen megkülönböztető jegye volt magatartásának – és ami ebben a könyvben is nyomon követhető -, hogy úgy tudta a kényes vagy sértőnek mutatkozó emberi vagy közösségi ellentéteket elsimítani, a megoldás felé terelni, hogy soha nem alázta, leckéztette meg egyik vitatkozó felet sem. És minden mondata, minden hivatalos vagy magánemberként tapasztalt cselekedete tanított.

“Ez a hazám!” – akár személyi logója is lehetne ez minden felelősségteljes magyarnak a világ minden táján. Vereckétől Nándorfehérváron át Triesztig és Ungvárig vagy a Barcaságig, sőt, a legújabb felfedezések szerint akár Konstancáig

mindenütt érvényes a kétségbeesett kérdés: “Hol vagy, István király?” Ez a nem politikai fogantatású, sokkal inkább nemzeti elkötelezettségű cél vezette e kötet egyik fejezetét kitevő, három angol nyelvű előadásának megtartására. Rendet akart teremteni, legalábbis elgondolkoztatni azokat, akik hiányos történelmi ismeretekkel – még nagyobb bűn, ha igencsak pontos adatok és tudás birtokában teszik – támadják Magyarországot, és az elcsatolt területekre szorított magyarság megsemmisítésére aspirálnak.

Bukaresti hallgatóságának Erdély történelmét mutatta be – nem nemzeti szlogenek hangoztatásával, nem vádaskodva, nem érzegős felhangokkal, hanem olyan hiteles adatok felidézésével, amelyeket cáfolni ugyan lehet – és tették is! -, de csak hazug, dákó-román elméletek cifra kavalkádjával. És ezt tette Varsóban is az OSCE Konferencián: a bevándorlás (akkori!) pillanatnyi ürügyén nem szorítkozott csupán a Vajdaságot fenyegető veszélyre, hanem a hivatalos magyar állásponttal párhuzamosan bemutatta azt a történelmi hátteret is, amely a magyarokat és a volt Nagy-Jugoszlávia életét, kapcsolatait jellemezte.

Kanadai nagykövetként fontosnak tartotta a nemzeti tudat állandó erősítését a kanadai magyar diaszpórában, de azt akarta, hogy kollégái, a kanadai nagykövetek is ismerjék kis országunk ezer éves nagy történelmét. Kis keretbe – dióhéjba – csomagolva tartott angolul előadást nem magyar diplomata vendégeinek, melyek szövegét kis zsebkönyv formájában legszívesebben évente küldenék el minden nagykövetségnek – ismétlésre, hogy tudják: a Kárpátok alatt nem mindig sírt Góg és Magóg fia (Ady Endrét aposztrofálva), hanem cselekedett. Ezért maradt meg ezer esztendők óta és fog megmaradni a jövőben is!

Ahogy olvasom a kanadai fejezetet, mintha csak most érteném meg, hogy valójában ki is volt itt nekünk, a kanadai magyar diaszpóra magyarjainak Pordány László nagykövet. Ő volt az, aki nem csak szavakkal tudatosította bennünk, hogy egy olyan nemzet tagjai vagyunk, amelynek kormánya, az Orbán-kormány megteremtette az elszakított nemzetrészek és az anyaország, valamint a diaszpóra és anyaország közötti, minden korábbinál erőteljesebb kapcsolat kialakulásának a lehetőségét, konkrét formába öltve a Szabó Dezső-i kijelentést, hogy “minden magyar felelős minden magyarért.” Ezt szerette volna belénk plántálni a nemzettudat erősítésével. Ezért támogatott minden közösségi kezdeményezést, ezért – ismételten hangsúlyoznám – tanított! A “nemzettudatlanság” – könyvéből kölcsönzött kifejezés – megszüntetése érdekében akár a személyét ért igaztalanságokat is elhallgatta, nem harcolt a hivatalos rangját megillető elismerésért, de nem engedett meggyőződéséből sem.

Ha van hiánypótló munka a szakirodalomban, akkor ez a Pordány László születésnapjára készült összeállítás mindenképpen az! Egy talpig becsületes, nemzetének és annak kormányának alázatos szolgája mutatja be azt a kort, amelyben még most is és szakadatlanul folyik a világos, józan nemzettudat elhomályosítására irányuló támadás.

                  Dancs Rózsa                                                                  Dancs Rózsa írása és portréja az Irodalom rovatban olvasható.

                                                   Felhívás

Soha nem volt olyan nagylelkűen befogadó, vendégszerető. és mégis mindenkitől magára hayott nemzet, mint a magyar.

Soha egyetlen nemzt sem vérzett annyit Európáért és a világért – tatárokkal és törökökkel, kánokkal, pasákkal és janicsárokkal, mindenféle rablókkal és betolakodókkal szemben, védelmezve a “művelt nyugatot” – mint a magyar.

Soha népnek nem volt annyi dicsőséges forradalma és szabadságharca, mint a magyarnak, és mégis soha nem aláztak meg nemzetet úgy, mint a magyart.

Soha nem volt nemzetnek olyan természetesen határolt és egységes országa, mint a miénk, és mégis soha Európában nem szaggattak szét nemzetet úgy, mint a magyart, és nem daraboltak szét úgy földet, mint Magyarországét.

Soha senki nem vált hazájában másodosztályú állampolgárrá, szülőföldjén lenézett “bozgor”-rá, saját hazájában hazátlanná úgy, mint a magyar. Senkinek nem volt olyan reménytelen a sorsa Európában, mint aki a Kárpát-medencében a határainkon kívül él és  - magyar.

Senkinek a sorsa nem kiált ma hangosabban honfitársai segítő kezéért, mint akit úgy hívunk: kisebbségben élő magyar.

És mégis: egyetlen nemzet sem érkezett olyan történelmi pillanathoz és néz olyan ígéretes jövő elé, mint most a magyar.

Ha segítünk, ha Ön is segít, most.

1992 március, a Magyar kisebbségek hónapja.

                     Pordány László nagykövet, fővédnök             Magyar élet, 1992. március 5.

Megjelent a 75 éves szerző tiszteletére.  Kiadó: ANTOLÓGIA Kiadó és Nyomda Kft. 2020.

Dokumentum 1995 márciusából

Pordány László nyílt levele Horn Gyula miniszterelnöknek, (1915. március)

Mint magyar állampolgárokat, akik egyúttal az egyetemes magyarság, azaz a Magyar nemzet tagjainak is valljuk magunkat, mélységes aggodalommal tölt el bennünket, hogy Ön és kormánya olyan szerződések aláírására készül a románokkal és a szlovákokkal, melyekben Magyar hitet, reményt, önbecsülést, valamint a véglegesnek szánt önfeladást kínálja cserébe semmiért, vagy majdnem semmiért. Ön és külügyminisztere elképeszt bennünket, amikor kéretlenül és folyaamtosan hangoztatja itthon s külföldön, hogy nem kívánja a határok megváltoztatását. Nyilvánvaló, hogy egyetlen józanul gondolkodó ember sem kíván erőszakos határváltoztatást. A határok sérthetetlenségének unos-untalan hangoztatása azonban nem Magyar feladat, és enyhén szólva sem magyar érdek; ellenkezőleg, szomszédaink érdeke.

                                                                                                        (Átalvető, 2010. December, 76. szám.)

Portré

Dr. Pordány László – bár Pécsett született, egyetemi éveit Szegeden töltötte, s szerezte meg ugyanott diplomáját a Bölcsészettudományi Karon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott Angliában, az USA-ban, - utóbbi ország több egyetemén is oktatva. A ’80-as években ugyancsak Szegeden munkatársaival megalapította az angol nyelvű hungarológiai tanszéket. Számos publikációja, könyve jelent meg. Feleségével, Csikós Mária tanárnővel együtt az MDF szegedi alapitói között voltak, melynek Pordány László első elnöke volt. Később Lezsák Sándor elnöksége alatt az országos elnökség tagja, időközben Csoóri Sándor elnöksége idején az MVSZ külügyi titkára volt.

1990-ben a választások után belépett az újjáalakuló külügyminisztériumba; első nagyköveti kinevezése Ausztráliába és Új-Zélandra szólt ugyanabban az évben. A baloldal győzelme után hazatért és kilépett, majd legközelebb 1999-ben lett ismét nagykövet az Orbán kormány kinevezettjeként Dél-Afrikában.  Utolsó nagyköveti szolgálata Kanadában volt, a második Orbán kormány idején. Végleges hazatérése és nyugdíjazása után (2014) visszatért korábbi Egyesületébe, a Nemzeti Fórumba.

A szerk. megjegyzése: Pordányné Csikós Mária férjével együtt részt vett a Szegedi Erdélyi Kör 1989-es megalapításában, valamint az EKOSZ első, szegedi megszervezésében. Ő maga  a Szegedi Erdélyi Kör első elnöke volt.

Néhány további gondolat a szerk. részéről: A könyv egyes fejezeteit olvasva, és végiggondolva saját, 29 éves múltunkat, megdöbbenve kell szembesülnünk a ténnyel, hogy mindeddig nem jelent meg oldalainkon Pordány László neve, eszmeisége, lelkülete. Ami teljes mélységében azonos a mienkkel. A hiba “a mi készülékünkben “ volt, meg talán a közéletbeli súlykülönbségben, nyilván a mi hátrányunkra. Annál inkább büszkék lehetünk arra, hogy mostani kiegyenesedésünk felkeltette figyelmét, és megajándékozott minket “magával”. Az igazsághoz tartozik, hogy ebben döntő szerepe feleségének, Csikós Máriának volt, amiért nem lehetünk neki elég hálásak. (K.P.)