Keszeg Tibor

Ha nem István, legalább Stefan

A minap levelet kaptam, e-mailt, Németországban élő barátomtól, Istvántól, Stefan-tól, ahogy ott használja nevét. István 1990-ben települt át terhes feleségével, Brigittével és két éves kisfiával, Richarddal Erdély egyik kisváros közeli kis falujából. A szász nemzetiségű Brigitte szülei és bátyja is várták a kitelepülés időpontját, hátrahagyva csapot-(szász) papot, saját szász házat, kerttel, szőlőssel, pincét Küküllő-menti jó borokkal teli néhány hordót.

Talán két tucat idős szász lakos maradt, akik helyettük és értük gyertyát gyújtottak legalább ünnepekkor a málladozó néhány évszázados templom oltáránál.

A történethez hozzátartozik, hogy Istvánt az elején nem szívesen fogadta be a család, szász helyett egyáltalán nem örültek a magyarnak. Nem kevés küzdelmébe telt, hogy végül is feleségül vehette Brigittét. Ez szinte minden vegyes házasságnál így történt, mert a szászoké is nagyon zárt közösség volt. Aztán a döcögő indulás után lassan-lassan István is beékelődött a családba.

Erdélyből a szászok kitelepülése már a múlt század hatvanas éveiben megindult, és a rendszerváltásig nagy részük kivándorolt, amit a német állam meglehetősen titokban, de vastagon megfizetett Romániának.

István inkább maradt volna, nem vonzotta annyira a nyugati világ, de végül a döntő lökést az 1990 márciusi marosvásárhelyi pogrom adta. Akkor döntötte el, hogy feleségével és kétéves kisfiával ő is kitelepül. Nekem már régebb bevallotta, nagyon bánja, hogy édesapját nem vitték magukkal, az más kérdés, hogy az öreg nem is akart menni. Hányszor mondta Istvánnak:

- Édes fiam, hát mit gondoltatok, amikor ezrével települtek és települnek ki, ki marad itt helyetekben? Fakó hangon kérdezte ezt Péter bácsi. Válasz nem várva, reszkető kézzel gyújtotta meg cigarettáját. Mélyen leszívta a füstöt, aztán a távoli dombok felé nézve keményebb hangon folytatta:

- Erdély legnagyobb városát, ahol már most is egyre kevesebb a magyar szó, szemrebbenés nélkül hagyja el egyre több magyar, ki több, ki kevesebb csomaggal, és még kevesebb lelkiismeret-furdalással, de leginkább azzal sem, legtöbben hátra sem nézve kergetik határon túlra azt a bizonyos délibábot.

- Nincs ez éppen így, apám, és a lelkiismeret-furdalással sem! – szakította félbe az öreget István.

          - Még a szórványvidékről sem lett volt muszáj elköltöznie annak, akinek azt rendelte otthonául az Isten. Senkit nem űztek el, senkit nem ütöttek agyon! – vágott bele keményen az öreg, de István megint megszakította:

– Hát elfelejtette, hogy milyen nehezen tudtunk zöld ágra vergődni éveken keresztül? És mennyire sivárak és kilátástalanok lettek hétköznapjaink, szinte semminek nem tudtunk örülni, és hangulatunk is egyre csak romlott, türelmetlenségünk nőtt. A vásárhelyi pogrom után döntöttük el végképp, hogy elmegyünk. El innen!

- Hát éppen az a baj, hogy mindig túl türelmetlenek vagytok! – zárta le a beszédet az öreg.

          Brigitte családja, szülei, bátyja már évek óta hol kisebb, hol nagyobb elhatározással és lendülettel készültek a kitelepülésre.

A német rendszernek, pontosságnak köszönhetően Istvánék és Brigitte szülei ugyanabban a dél- németországi, Sváb-Alpok közeli községben kaptak letelepedési engedélyt, és egy társasházban egészen kényelmes lakást. A megszületett kislányuk, Melanie már itt kezdett gügyögni. Richard hamarosan óvodába kezdett járni, és ott tanulta az echte dajcsot. Ezzel szemben nagy gondot jelentett Istvánnak, hogy nem tudott németül, még keveset sem, ezért Brigittevel kezdettől románul beszéltek. Így hát kötelezően nagy intenzitással németül kezdett tanulni, iskolában, naponta, hónapokig. 35 évesen ez nem ment olyan könnyen, de alakult, jobban és jobban. Ezután megszerezte gépkocsira a jogosítványt, ami azért könnyebben sikerült. Akkoriban az instruktor állandóan arra bátorította, hogy ne legyen félénk, nyomja rendesen azt a gázpedált. A vezetésben bátornak kell lenni. Brigitte szinte azonnal munkát kapott a település sportszereket forgalmazó boltjában. Aztán ő is megszerezte a jogsit. István nyelvismeret nélkül valamivel nehezebben boldogult, de végül egy közeli tésztagyártó üzem magyar származású tulajdonosa alkalmazta. István félredobta műszaki rajztudását, nem kellett sokat beszélni, és fehér munkaruhában vette fel a harcot a liszteszsákokkal és a tésztaféléket készítő gépekkel. Ott is dolgozott nyugdíjazásáig.

A gyerekek jól tanultak, kiváltképp Richárd, akinek úgy ment a matematika, mint a karikacsapás, és ezen legjobban az apja, István csodálkozott, mert ő világéletében utálta a matekot, a képzőművészet, mégpedig a festészet érdekelte, de nem sikerült az egyetemi felvétele, így aztán műszaki rajzolóként helyezkedett el. Nem úgy Richard, akit felvettek a müncheni egyetemre és matematikusként diplomázott. Ott ismerte meg leendő feleségét is, Antoniat, aki szintén matematikus.

Melanie közgazdasági főiskolát végzett, és nagyon értette a német rendet és a menedzsmentet. Pár év múlva egy vegyes házasságból jövő sráchoz, Parvishoz ment feleségül, akinek apja jemeni bevándorló, anyja német. Ulmban lett otthonuk, Richardék Münchenben helyezkedtek el, így aztán Istvánék kettesben maradtak otthonukban. István tavaly vonult nyugdíjba, de gyakran hivatalosan besegít Brigittének a boltban, ahol az eladásra készített kerékpárokat állítja be, amit nem is fizetnek rosszul.      

Közben érkeztek az unokák, Richárd három kislánya: Malou, Juna és Giuseppina. A család egyből Pina-nak rövidítette, amire István figyelmeztette őket, hogy ez vicces lesz, amikor magyar földre utazik, akkor nem mutatkozhat be úgy, hogy Pina vagyok, mert kéznél lesz azonnal a válasz, hogy igen, azt látjuk, de hogy hívják?

Melanienak kisfia született, Ariyan. Isvánék örömére Melanie megint várandós, és hamarosan világra jön az ötödik unoka (és milyen csodálatos teljesítmény ez manapság a német társadalomban!), és mivel kisfiú lesz, a neve …?, hát igen, ez itt a kérdés, de csak számomra, mert Istvántól még (?) nem mertem megkérdezni egyelőre. De játékosan felteszem a kérdést, hogy vajon hány százalékos az esélye annak, hogy a kisfiút, ha nem is Istvánnak, de „legalább” Stefannak kereszteljék? Vagy, ilyet nem illik kérdezni, mert ez egyértelműen arra vall, hogy a mai világban (vagy csak Németországban?) ilyet csak maradinak nevezett, konzervatív ember kérdez, ámbár én ezt gond nélkül vállalom, ezért, vagy ünnepek előtt, vagy utána biztosan meg fogom kérdezni Istvántól.