Bajorországból

Dák vitézek a szovjet fronton         

Az ezerkilencszázkilencvenedik év nyarán (Németországban) egy társaságban Ceausescu likvidálására terelődött a szó. Az egyik résztvevő megjegyzése erre az volt, hogy ő legelőször a háború alatt került kapcsolatba románokkal, jóllehet erre nem szívesen emlékszik vissza. Szavait magnóra rögzítettem, majd arról meg is feledkeztem. Nemrégiben kacatolás közben került kezembe a kazetta, s tekintettel annak sokak számára is érdekes voltára, azt lefordítva közkinccsé teszem.

„A pontos időpontra nem emlékszem, de az biztos, hogy Kurszk után volt. Az egész háború folyamán végig a Wehrmachban szolgátam. Azt tudni kell, hogy páncélos egységünk személyi állományát félévente teljesen fel kellett tölteni, mivel a legfrekventáltabb helyeken vetettek be minket, s emiatt rendkívül nagyok, átlag fölöttiek voltak a veszteségeink. Egységemet hosszabb pihenésre hátravonták, jóval a front mögé. Hogy fizikailag is erőt gyűjthessünk, valaki kitalálta, hogy ehhez jó lenne tej, amit ugye nem igen kaptunk. Megtudtuk, hogy nem túl messze egy nagyobb román egység szállásolta be magát, s azok teljes polgári életre rendelkeztek be. Többek között volt egy szép létszámú tehéncsordájuk. Én, mint a parancsnok adjutánsa azt a parancsot kaptam, hogy vegyem fel velük a kapcsolatot és szerezzünk tejet. Harmadmagammal autóba ülve fel is kerestük őket. Hihetetlen barátságosan, vendégszeretően fogadtak. Még soha nem vettek részt harci érintkezésben – és mint azt közben megtudtuk, ezt gondosan kerülték is, – s el voltak látva minden elképzelhető jóval. Azonnal pezsgőt bontottak. Koccintottunk a győzelemre, a fegyverbarátságra, Hitlerre, a királyukra, az anyakirálynéra s tudja az ördög hogy még kire s mire. Elegánsan felöltözve parfümtől illatosan, s ami nekünk addig teljesen elképzelhetetlen volt, mivel ilyet nemhogy tiszteknél, de férfiaknál sem láttunk még soha – kirúzsozva, arcukon púderral. A beszélgetés egyre húzódott, sehogy nem akart véget érni, de egy idő után rátértem jövetelünk céljára: – tejre lenne szükségünk. Az ötletet barátságosan fogadták. Közöltem, hogy ezt természetesen nem ingyen kívánjuk. Mivel pénzünk nincs, benzinnel tudnánk fizetni Ezen mosolyogtak, s barátságosan elutasították, mondván, hogy benzinnel is nagyon jól el vannak látva. De esetleg szóba jöhetne arany. Mi teljesen értetlenül néztünk rájuk. Arany itt? És honnét az arany? („und woher das Gold?”). Finoman, de gátlás nélkül tudomásunkra adták, hogy a halottak szájában rengeteg az arany. Mikor ezt hallottam, majdnem elhánytam magam. („es war zum Kotzen”). Teljesen elhűltünk és mélyen felháborodottak voltunk valamennyien. Tudjátok?! Amikor naponta tízezrek haltak meg ártatlanul, amikor sorsok mentek egy életre tönkre, akkor arany itt, és ily módon! Komoran felálltam, szalutáltunk s mélyen megbotránkozva elhajtottunk.

Másnap váratlanul látogatókat kaptunk, s azzal vádoltak, hogy elhajtottuk teheneiket. Mi persze semmiről nem tudtunk s kikértük magunknak. Panasszal éltek magasabb egységünknél, ahonnét azonnal kiszállt egy magas rangú vizsgálóbizottság, akik szintén – megértést tanúsítva az alaptalan váddal szemben – nem találtak semmit. Szóval ennyit az én első román ismeretségemről.”

Harald Lüdeke, 1990. év nyara – Brannenburg, Bajorország.  (Közreadta: L.D. Wuppertal)