Volt egyszer hol nem volt, nem is olyan régen, egy kisvároskában élt egy kisfiú. Alig volt öt éves, de máris nagyon szeretett volna gombászi. A gombáról már tudott, hiszen evett már többször, és tudta, hogy nagyon finom, de a gombászásról semmit nem tudott. Sokszor hallotta, hogy apukája megy gombáért, mert kevés volt a pénz, és nagy volt a szegénység.

Egyszer aztán, amikor apukája ismét gombászni készült, odaállt eléje: Apuci! –Én is szeretnék gombászni! - Hogy vigyelek téged magammal? Az nagyon messze van, sokat kell gyalogolni. - De én már nagyfiú vagyok, én is jövök.

Fel is kerekedett apa és fia, és elindultak. Hosszú volt az út az erdőig, a hegy aljáig még ment a fiúcska, de az erdőben már nehezen. Botorkált az apja után hűségesen, de egyre többször esett el. Volt az apjának egy erős hátizsákja, kivette abból az elemózsiát és azt mondta: - Fiacskám, most beléülsz ebbe és én viszlek a hátamon.

Nagyon élvezte a kisfiú és büszke volt, mert tudta, hogy az ő apja erős ember, és közben kérdezhetett is. - Miért olyan sötét az erdő? – Mert a magas fák levelei eltakarják a Napot. Mennyi levele van a fáknak? – Hát azt meg sem lehetne számlálni –mondta az apa. Miért zúg az erdő? –jött a másik kérdés. – Mert a szél mozgatja az ágakat és a levelek susognak, beszélgetnek. - És mit mondanak? - Mi emberek nem tudhatjuk, ők a saját nyelvükön beszélgetnek. De jó emberekről biztosan csak jókat mesélnek.

Meredek volt a domb, az apa elfáradt, megálltak pihenni egy kis forrásnál. - Ez a Hideg forrás –mondta az apa - ez a neve. Megkóstolta a vizét és tényleg nagyon hideg volt. Elővették az uzsonnát és nekikezdtek falatozni. Volt egy-egy paprikás zsíros kenyér, nagyon ízlett, mert fáradtak voltak. Utána megnézték az útközben begyűjtött gombákat. Volt a szatyorban sokféle fajta, az apa elkezdte sorolni őket: ezek a csipkés szélű sárgák itt olyanok, mint a csirkék, nevezik őket Csirkegombának vagy Rókagombának is. Ez a másik zöldes-kékes kalapú a Kékhátú. D ez itt a legfinomabb fajta, ez a Hiribagomba vagy Vargánya. Ebből készül a legízletesebb rizses gomba, a nokedlis, de a gombaleves is amit te nagyon szeretsz. - De ez a sárga csomó micsoda? Kérdezte a kisfiú. Ez a híres Szegfűgomba de nevezik Korallgombának is. - Tudod fiam, az erdőben nemcsak ehető gomba van, hanem nagyon sokféle mérges gomba is. Ezért neked meg kell tanulnod őket felismerni, ha nagyobbra nősz.

Tovább indultak, fel a hegygerincre, ott egy tisztáson megálltak szétnézni. Melegen sütött a nap, a réten még volt szamóca, szedte is a kisfiú szorgalmasan.  -Már délután van, jó lesz hazafele venni az irányt, mondta az apa. De a kisfiú nagyon fáradt volt már, így visszakerült a hátizsákba, a dombon lefelé ringatózva el is aludt hamar. Mire felébredt, már esteledett, kivette az apukája a zsákból és talpra tette. – Most már ideje neked is megmutatnod, hogy egy nagy legényke haza is tud menni! –mondta az apukája.

Az erdőben egyre sötétebb lett, az árnyékok sejtelmesen mozogtak, a kisfiú kicsit félt. Ne félj fiam, az erdő szelleme vigyáz ránk, a jó embereket nem bántja. De apa! – az ágak miért csinálnak olyan csúnyán? – Azért mert a sok száraz ág megöregedett, siratják a fát, ők majd lehullanak. Ez a természet rendje. Majd helyettük nőnek mások, szép levelekkel. - És mi lesz az öreg fával? – Ők is kidőlnek, elrothadnak és rajtuk nőnek majd a gombák. -Apa! Meddig él egy fa? Sokat fiacskám, többet, mint az ember. Látod ott azt a vastag fát? Öleld át! - De nem tudom, nagyon vastag. – Látod, az a fa, már itt van száz éve és itt lesz még akkor is, amikor te már nagyfiú leszel.

Végre elérték az erdő szélét, egy nagyon szép rét terült el ott, innen már látszott a városka. A kisfiú elkiáltotta magát: - arra lakunk! - Még van egy kis dolgunk fiam. Szedünk egy csokor mezei virágot a mamának, tudod, ő nagyon szereti őket.

Apa és fia boldogan mentek haza a gombákkal és a csokor virággal.