Nemzeti Közszolgálati Egyetem esszépályázata, a világ magyarjainak meghívásával, a Trianon 100. emlékévben.
Szerző: Pintye Tamás
TRIANON ÉS A CSALÁDOM
Azzal a szándékkal ültem le röviden írni családi emlékeinkről, hogy majd, ha már eltávozom erről az egyre kaotikusabbá váló világból, a gyerekeimnek emlékül hagyom. Napokig küszködtem a vázlattal, ugyanis egyre több és több adat, tény, történés, tapasztalat és emlékek kavalkádja tört fel bennem. A fotóalbumokat, a több száznyi bekeretezett filmdiákat fel sem dolgoztam, és a több mint ezeroldalnyi naplójegyzeteimmel majd mi lesz? Vajon ebben az olvasni egyre kevésbé szerető világban ki figyelne rá, ha megírnám családregényünket?
Bármiféle írásnak csak akkor lenne értelme, ha sikerülne családunk három generáción átívelő trianoni tragédiáját is beleszőnöm. De hol kezdjem? Talán édesanyám leánykori naplójával, vagy kétkilónyi levelezésével, amit Budapesti nagyanyámmal, több mint 30 éven át, a szocialista években folytatott? Éltető reményként, hogy egyszer csak sikerülni fog a családegyesítés…
Édesanyánk, Pintyéné Ragozsán Katalin, Ragozsán György és Boross Julianna gyermekeként, 1930-ban született Sátoraljaújhelyen. Nagyapámat később Zilahra helyezték át, ahol posta-főmesterként teljesített szolgálatot ebben a szép szilágysági városkában. A Meszes hegység északi felén, szőlődombokkal határolt katlanban, a több mint 80%-ban magyarok lakta város néhány évig csöndes és békés volt. Nem sokáig tartott, mert 1945 után a ránk kényszerített kommunizmus mindent megrontott. Jött a románok gyors betelepítése, a magyarok pozícióinak, állásainak elfoglalása, az államosítások, az őslakosok birtokainak elkobzása, a kollektivizálás.
Történt közben, hogy édesanyám korán megismerkedett leendő apámmal. Pintye Lajos, az egyszerű kereskedő jóképű, daliás fiatalember volt, és jó focistaként népszerű is a városban. A romantikus kapcsolatból és a korai nagy szerelemből házasság lett, amit az gyorsított fel, hogy anyai nagyapám képtelen volt elfogadni a románok térhódítását, hegemóniáját, és visszament a maradék Magyarországra. Itt sem bírta elviselni nemzetünk feldarabolását, s pár év alatt elemésztette magát, még fiatalon belehalt ebbe a trianoni gyalázatba. Juliska nagyanyám se bírta sokáig elviselni a gyors románosítást, s apám kétszeri próbálkozással átszöktette Magyarországra. Édesanyámnak, alig 16 évesen, nagy traumát jelentett a szüleitől történt elszakadás. De sziklaszilárd szerelme férjével megtartó erő volt a kezdeti nagy szegénység ellenére is. Sötét, nedves, kisméretű lakbérletben kínlódtak, míg hamarosan megszülettem én, 1950. március Idusán. Az emlékiratokat és levelezéseket olvasva ma is ámulok, mi lehetett a titka, hogy pont ilyen neves ünnepen születtem. Édesanyám önzetlen, igen jószívű asszony volt, égett benne a magyarságtudat és a forradalom iránti tisztelet. Elmondása szerint tudta, hogy márciusi leszek, és igen sokat imádkozott, hogy a 48-as forradalom napjára, ha lehet, fia szülessen. Megadatott. Érdekes, hogy e nap, a szabadság szelleme egész életemet végigkísérte.
Bár a szabadság szimbolikus napján születtem, mégis évtizedekig a kommunizmus ketrecében vergődtem. Amikor még beszélni sem lehetett a forradalomról és március 15-ről, édesanyánk jeleket, szimbólumokat szőtt bele családi ünnepségeinkbe. Hét évvel utánam született Katyi húgom. Ő még túl kicsike volt, de én már kezdtem felfogni, melyek a mi nemzeti színeink. Erre édesapám is belejátszott azzal, hogy tavasszal szeretett édesanyámnak piros-fehér-zöld virágokat hozott. Amikor anyám pulóvert kötött vagy kisruhát a húgomnak, mindig ott volt a piros és a zöld szín, s valahol a fehér is. Később a tortáink díszei lettek nemzetünk színeibe öltöztetve.
Édesanyánk az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején is megpróbálta, hogy áttelepüljünk Nagymamánkhoz, de hol Bukarest, hol Budapest utasította el a kérelmeket. Így aztán maradtak a hosszú levelezések, a gyakran felbontott borítékokkal és gyűrött levelekkel. Felcseperedő húgommal gyerekkorunkban Anyánkat sokszor kaptuk zokogáson, mert nem jöttek meg vagy csak nagyon későn a levelek Budapestről, és rettenetesen szenvedett emiatt. Csak később tudtuk meg, tizenévesen, hogy az elszakítottság érzete és a honvágy végigkísérte egész életét, amit még súlyosbított a hontalanság tudata. Rá kellett jönnünk: Trianon fő következménye, hogy sehol sem vagy otthon!
Némi vigaszt jelentett, hogy kétévenként kiengedtek látogatóba is, de hol az egyik, hol a másik felét a családnak. Rendes állást sem édesapám, sem édesanyám nem talált, mert sosem tekintettek bennünket hű polgároknak. Édesanyánk magyarországi születése mindannyiunkra ráégett, számomra is gyakran fog visszatérni ez életem során, pl. a katonaságnál, a munkahelyemen, és legdurvábban a temesvári szekunál, ’89-ben.
A nehéz körülmények ellenére is sok szép emlékem van szülővárosomról, ahol magyarok közt nőttem fel. A város közepén két templom között volt a szülőházam, amit 1990 után lebontottak, s ma egy förtelmes magas kocka-banképület takarja a katolikus és a református templomot. Gyerekkorunkban a református templom domboldala volt a „grundunk”. Még a toronyban lakó három harang hangja is örökre beleégett az agyamba, főleg a nagyharang szép öblös hangja, amely a Meszes hegység tetejéig is elhallatszott. A közeli város egyetlen parkjában is sokat bujkáltunk, és szinte az egész főteret bejátszottuk. A szegény Wesselényi szoborra is gyakran felmásztunk. Mindig csodáltuk a két emberi alakot ábrázoló bronz szobrot, amely oly szépen csengett, amikor megkopogtattuk. Fadrusz János zsenialitása nemcsak a kolozsvári Mátyás szoborban nyilvánult meg, hanem ebben, a Zilahon 1902-ben felavatott remekműben is. Városunkban először a turulmadarat „tették el láb alól”, amely a kaszárnya előtt állt, majd a gránitkövekből szilárdan felépült Országzászlót robbantották fel. Gyerekként akkoriban csak „susmogásokat” hallottam, a magyarok kiejteni sem merték, hogy mindezek miért történnek. Tízéves koromben történt, hogy a Wesselényi szobrot is el akarták onnan vinni. Úgy menekült meg, hogy a városlakók elhíresztelték, alá van aknázva. Bár vizsgálgatták, még búvárokkal is, végül mégsem bolygatták meg, mert alatta megy el a Zilah-patakja, igen jól megépített alagúttal. Később, a diktatúra éveiben is útjában állt a pártvezetőknek, de néhány normálisabb román történész kijelentette, hogy az egyetlen jobbágy-felszabadító nemes ott maradhat, példaképnek.
Kész csoda, hogy a zilahi Wesselényi kollégium egyetlen magyarnak engedett osztályába járhattam. No persze ezt sem így nevezték, a románoknak szebb volt a „Liceul nr.1.” név, mintha több is lett volna, csak ne legyen se Wesselényi, de Ady liceum. Szegény Ady forogna a sírjában, ha látná, mit műveltek volt gimnáziumával, ahova 4 évig járt. Egy Farcas nevű sovén igazgató túlbuzgóságában még az épület dombor-díszleteit is leverette a falakról, magas tornya tetejéről pedig leszedették a vaskakas szélirányjelzőt.
Akadtak azért jó dolgok is. Magyar tanáraink őrizték és bennünk is elhintették Ady szellemét, örökségét. Szigorú, de igazságos osztályfőnökünknek, Moldován Lajosnak és a többi magyar tanárunknak köszönhetjük, hogy az 1969-ben érettségizett egyetlen magyar osztály minden tagja sikeres és jó ember lett, és bármennyire is nehéz korban nőttünk fel, megmaradtunk magyaroknak. Az ötévente megtartott, legutóbb félévszázados véndiák találkozóink is ezt igazolják.
Zilahi éveim után indult az én saját, immár a harmadik generációt sújtó, trianoni átkot hordozó kálváriám is. De ez egy új fejezet, ami már Temesváron folytatódott. Először a távközlési technikumban jöttek a nehézségek, ahol kevés magyar diák volt, s mindent román nyelven kellett tanulni, természetesen a szakmát is. A román diákok részéről itt találkoztam először a „bozgor” – hazátlan - bélyeggel.
Néhány év múlva, távközlési technikusként elvittek katonának, Déva közelébe, egy magas domb tetejére, elszigetelve a civilizációtól. Itt rosszabb sorsom lett, mint egy börtönben. Rossz élelmezés, kezdő szakácsok, és a kevés ellátmány miatt mindig éhesek voltunk. Meg kellett enni a homoktól csikorgó „moslékot,” máskor a főtlen ételt, ha nem akartunk éhen halni. Nem is kellett sok idő, gyomorfekélyt kaptam. Mindez még elviselhető is lett volna, ha nem lettem volna körbevéve a román, sovén katonatársaimmal, akik folyamatosan bozgoroztak. Kétféle népség volt itt, a moldovaiak, nagyon lusták, és mindent velem akartak megcsináltatni. A másik tábor, az oltyánok, parancsolgatni szerettek. A tisztek olyan megalázó kiképzéseket végeztettek velünk, első évesekkel, mintha egy rémfilmben lettünk volna. Egész életemre elég lett volna a megaláztatás, ha nem tesz még rá a sors később, 1989-ben egy újabb adagot, amivel később földönfutóvá váltam.
Végre, 1974-ben Temesváron leszereltem, s rögtön munkába álltam műszerészként a telefonközpontban. Mivel már jól megtanultam a román szakmai nyelvet, felbátorodva, esti tagozaton elvégeztem a villamosmérnöki egyetemet. A diktatúra keményebb éveiben mérnöki állást magyarként nehéz volt szerezni, így tovább dolgoztam, szakemberként. Gyalázatos fizetésemet rádió-tv javításokkal pótolgattam. Ekkoriban már egyre nagyobb lett a szegénység, az üzletekből elfogytak az áruk. Egyre nehezebb volt elviselni a megszorításokat, főleg az esténkénti áramszüneteket. Gyakran kivezényeltek bennünket termény-betakarításra. A legundokabb az volt, amikor kihajtottak tapsológépeknek, mert jött a pártvezér látogatóba, ilyenkor vigyázni is kellett, nehogy valamelyik figyelő észrevegye, hogy nem integetünk.
A nyolcvanas években unalmas munkáséletünket mi, kisebbségben élők úgy enyhítettük, hogy kiránduló- és hegyi túrázó csoportokat alakítottunk. Az ifjúsági házban későbbi munkatársam, Virág János gépészmérnök megalakította a természetvédelmi egyletet is, ami nem szúrt szemet a hatóságoknak. Hamarosan csatlakoztunk Románia legrégebbi és legerősebb barlangász klubjához, a resicaihoz, melynek Günther, egy sváb lakatos volt ez elnöke. Pár év múlva egyesített erővel több országos barlangász-fesztivált nyertünk meg, a legtöbb, leghosszabb, legmélyebb bánsági barlangok feltárásával, tudományos elemzésével. Ez az időszak, bár nehéz volt, de volt benne valami, ami megtartó erőt adott nekünk. Ebben a baráti körben nem létezett sovinizmus vagy gúnyolódás, ugyanis 5 nációból álltak tagjaink. Románok, svábok, magyarok, zsidók, de még szerbek is voltak köztünk. Legalább a terepen ki tudtuk beszélni a diktatúra iránti, felgyülemlett dühünket.
Néhány év múlva, amikor már mérnökként dolgoztam egy temesvári hidrológiai kutatóintézetben, elektronikus mérőeszközöket kezdtem fejleszteni a barlangászok számára. Érdekes történet, hogy a félévnyi munkával kifejlesztett barlang- ionométert, eredeti tervrajzaival együtt, az 1987-es barlangász-fesztivál alatt éjjel ellopták, s csak a műszer került elő, a rendőrség segítségével. Később jöttünk rá, hogy, mivel újításnak minősült, elvitte a titkosszolgálat. Később még engem vontak kérdőre, hogy miért nem jelentettem be a szabadalmi hivatalban! Tettük mindezt támogatások nélkül, autodidakta módon, saját pénzből!
Természetjárásaink jótékony hatásaiból majdani családom is részesült. Gyerekeinkbe beoltottuk a természetszeretetet- ismeretet, környezetvédelmet, így elviselhetőbbé vált számunkra a kommunista korszak.
Sokat segített a hitben való megmaradásunk is. Édesanyánk nagy templomba járó volt, s ez ránk is hatott. A Belvárosi Református Templomban esküdtem meg később, és mindkét gyerekemet, Dávidot és Júliát is itt kereszteltük meg. Miután az odahelyezett lelkész, Tőkés László megkezdte tevékenységét, lassan megtelt a templom hívekkel. Én is gyakrabban kezdtem járni istentiszteletre, mert behozta a magyar kultúrát is a templomba. 1988-tól már szavalásokra, éneklésekre is sor került. A Csiki Gergely magyar színház néhány tagja, nagy rizikóval, vállalta ezeket a fellépéseket. Ekkor már édesanyánk is nőszövetségi tag volt, sokat imádkoztak a nehéz időkben. Saját imákat írt. Másológép híján ezeket éjjelente kézzel több példányban leírta, majd terjesztette. Apám féltette őt, és próbálta lebeszélni erről a veszélyes akciójáról.
1989-ben az áprilisi napok hús- és egyéb alapvető élelmiszerek beszerzésével, rengeteg sorban állással teltek. Gyógyszerre is sok pénz kellett, mivel a legtöbb hatékony orvosságot külföldiektől, többszörös áron szereztük be. Apámnak az építőiparban kapott súlyos asztmájára, az én gyomorfekélyemre, és néha a gyerekek antibiotikumaira elég sok pénz ment el… A sorállásoknál csak az vigasztalt, hogy egyre többször tört fel az elégedetlenség hangja az emberekből, s néha vicceket, de még a „kondukátorra” utalókat is hallottunk. Talán lassan csak eljön az ébredés, mint a lengyeleknél, cseheknél. ..
Még jól emlékszem: ’89 május 16., pénteken, a munkahelyemen sikerült elintéznem, hogy betegség ürügyével hamarabb hazamehessek. Ma van a Megbékélés napja, Nagy Imre temetését közvetíti a Magyar Tv. Remélem, ilyenkor nappal nem veszik el az áramot, mint este a Panorámák idején. Csak anyám tudott róla, hozzájuk mentem, mert ott volt az általam beszerelt nagy, dupla antenna. Sajnos zavarták az adást, s csak saját aktív szűrőmmel tudtuk nézni. Megsirattuk, annyira megható volt ez a felemelő búcsúztatása az 56-osoknak, és a méltó temetés. „Remélem a fél világ látni fogja.”- gondoltam.
Júniusban már hívatták édesanyámat a miliciára, írásai és levelei miatt. Rossz román nyelvi tudásával nehezen kimagyarázta magát, hogy ő csak imákat és a világbékéről ír. A fejéhez vágták, hogy öregségére nem volt képes megtanulni a nyelvet, és mit keres még itt, ha Magyarországon született. De ez már lerágott csont volt…
A munkahelyemen is nőtt rajtam a nyomás, bár nem voltam kinevezett csoportvezető mérnök, mégis zaklattak, mindenféle, rajtam kívül álló okból.
Nagy meglepetésünkre, július 24-én a Panorámában a mi papunkkal, Tőkés Lászlóval készült riportot adták le Chrudinákék. Minden szó igaz, sőt, még finoman is fejezte ki magát a falurombolás és az egyházi sorsunk tekintetében. Zavarták az adást most is, futott a kép, de a szűrőmmel a hangot jól hallottuk. Másnap közeli barátainknak elmondtuk, mert kevesen látták, többen csak a Magyar Rádióból értesültek róla.
Vasárnap, július 30-án de. 10-kor volt református templomunkban a számunkra ünnepi Istentisztelet. Ekkorra már tiszteletesünket a nagyváradi püspök eltiltotta a szószéktől. Elég sokan voltak a templomban. Az istentisztelet végén a hívek többsége még ott maradt, és a mi keresztelésünket is meghallgatta. Tőkés István, a mi Lacink édesapja keresztelte meg húgom fiát, a kis Tomit. Jómagam és a nejem, Liza voltunk a keresztszülők. Nagyon hálásak voltunk tiszteletes urunknak, hogy e válságos időkben is tették a dolgukat.
Augusztus 21. Munkából hazamenet beugrottam anyámékhoz, s akkor tudtam meg, hogy délelőtt mindketten a szekun voltak, és ott apámra is ráparancsoltak, hogy ne engedje anyámat leveleket küldözgetni a világba. Bár lefordították románra az elkapott leveit, mégsem találtak benne semmiféle államellenes vagy szervezkedésre utaló kifejezést. Dühítette őket, hogy nem tudnak mit kezdeni az imákkal, melyekben az egész emberiségért, a népekért, a világbékeért és a természetért könyörög. Anyám ennek tudatában volt, így vállalta minden szavát. Másnap engem is külön behívattak és megdolgoztak, hogy állítsam le anyám levélírásait. Azt mondtam, hogy anyám mélységesen vallásos és senkinek sem árt azzal, hogy imádkozik, én nem velük élek és nem tudom őt felügyelni. Kiabáltak velem, hogy ne engedjük írni és vegyük el a leveleit.
A tegnapi Panoráma kezdésekor elvették a villanyt, kezdenek elfajulni a dolgok, amióta a tiszteletesünk megszólalt a világ előtt.
Vasárnap, augusztus 27. Édesanyámmal mentünk a templomba. Telt ház volt, úgy tudtuk, hogy a tiszteletes urunk le van tiltva, de mégis ő prédikált ma is. Megható volt a magyar színház két színészének verses előadása. Túl gyakran nem jártam templomba, így hiába figyelgettem, vajon kik lehetnek a besúgók.
A héten, a munkahelyen nappal, üzemidő alatt is elvették a villanyt, így nem lehetett a termelési tervet teljesíteni. A sorban állások egyre gyakoribbak, az áru egyre kevesebb, hiába van pénz, még feketén se lehet beszerezni semmit. Hogy mi lehet vidéken és a kisvárosokban, jobb rá sem gondolni. A tegnap beszélték-suttogták a munkahelyen, hogy egyik fiatal, jó szakinkat kb. két hete elkapták a határon és félholtra verték, utána félájultan feküdt, s csak most jött be a munkahelyére, hogy végelszámolását megkapja, mivel felmondtak neki. Azt mondták, dadogott szegény, úgy összeverték a fejét.
Nekem is vigyáznom kell, mert az egyik este, amikor későn mentem haza a munkából, követtek a parkon át, cseles vargabetűkkel tudtam csak lerázni az alakot. A barlangász Jancsi barátomat is követték már többször így, amikor későn ment haza.
Szeptemberben hivatalos küldetésbe mentem Zilahra, szülővárosomba. Tekercseléshez rézvezetékeket kellett beszereznem egy új gyárból. Egy gyermekkori barátom segítségével soron kívül rendeltem többet is, mint amit kértek. Remélem, díjazni fogják az alapos beszerzésem. Nálunk már a rézdrót is ritkaság, mert a rezet is eladja a kondukátor.
Hazautazva a vonaton találkoztam egy régi jó barátommal, aki Bukarestben dolgozott a nagy palota építkezésénél. Jól keres, de nem szabad beszélnie róla, hol dolgozik, s főleg, hogy mit csinál. Ami nagyon érdekes volt számomra - és amiről nem tudtam -, hogy nálunk, a Temesvári Hidromechanikai Intézetünknél terveznek bizonyos titkos vezérlő egységeket. Ugyancsak meglepődtem, hogy nálunk, a mi műhelyünkben készítettünk el néhány olyan prototípust, melynek rendeltetését nem ismertük, csak néhány paramétert adtak meg, s utána elvitték véglegesítésre. Az ismerősöm elmondta, hogy a palota alatti rész ugyanolyan mély, mint amilyen magas, és tele van alagutakkal és valamilyen hajózható csatornákkal, de ezt ő sem tudja pontosan, mert zárt kocsiban viszik-hozzák őket a munkahelyre. Csak az az iszonyatos nyirkosság, levegőhiány és csatornabűz ne lenne, mondta Dani.
Péntek, október 6. Apám pánikhangulatban és betegen jött hozzám a vállalathoz. Fulladozva mondta, hogy anyám reggel elment Aradra, mert az este a magyar TV-ben hallotta, hogy az aradi vértanúk kivégzési helyén koszorúzással próbálkoznak. Aggódtunk, mivel anyánk sincsen valami jó egészségi állapotban. Szegény öregemet taxival vittem haza, mert alig kap levegőt. Estére jött meg anyám, nagyon megviselten, lelkileg összetörten. Ahogy mesélte az eseményeket, sírógörcsöt kapott. Elmondta, hogy Aradon a központban igazoltatták, s a rendőrség, látván, hogy Temesváron él, hazaküldték. De Ő egy kis csoporthoz csatlakozott, kiknek szintén virág volt a kezükben, majd felmentek a hídra, ahol virágokból, zöld ágakból kis koszorúkat fontak, s a Marosba dobták. A virágok imáik kíséretében úsztak lefele a folyón. A rendőrök odaérve ellökdösték őket onnan, így a gyertyákat már nem tudták meggyújtani. Anyám szemüvege leesett és rátaposott egy milicista. Csak a keretet tudta anyám visszahozni, így a drága, 16 dioptriás szemüvege odalett.
Egyre nehezebb és feszültebb napokat élünk meg. A vasárnapi Istentisztelet október 15-én is csodával határos módon folyt, mivel egyre nő a nyomás tiszteletesünkön és családján. Az istentisztelet után elmondta, hogy el akarják mozdítani a helyéről és másfelé, vidékre kényszerítik költözni. A presbitérium és a hívek is egyöntetűen kiálltunk érte, és üzentük a váradi püspöknek, hogy mi más tiszteletest nem fogadunk el. Tőkés László búcsú-hangulatban köszönt el a hívektől.
Nagyon szomorúan mentünk haza anyámmal, hisz 1986 óta Ő hozott életet, kultúrát, szeretetet a sorvadó református közösségbe.
Kint már majdnem mínuszok vannak, de a lakásban még nem indult el a fűtés, a tavaly is elég sokat fáztunk. Egyre több gyerek betegszik meg, lázasak az oviban, az iskolákban.
Október 18. Szokás szerint Júlia oviban, Dávid iskolában, mi szülők pedig munkában voltunk. Délután, amikor munkából jövet hazavittem a kislányom, észrevettem, hogy a zár kifeszítve, az ajtó nyitva áll. Körbenéztem, nem találtam semmi nyomot, estig kerestem, mi hiányzik, de semmit sem vittek el. Milyen jó, hogy régi naplójegyzeteimet a pincébe raktam, s az idei kalendáriumomat az alkatrészeim alatt, a láda fenekén tartom! Anyám is panaszkodott, hogy a csapózáras ajtójukat nyitva találta, de nem tűnt el semmi. Nos, zárjavítás után mindent még jobban eldugtam.
Esténként, amikor elveszik az áramot, olyan siralmas a hangulat, pláne télen, mintha háború lenne. Csak a gyerekeknek tetszik a gyertyafény, mert akkor apu sokat mesél. Ha nagyon hideg van, paplan alá beöltözve összebújunk egymást melegítve, és akkor apu mesélt. Élő meséket, meseszerű tudományt, igaz történeteket mesébe öntve, s ezeket jobban szerették a gyerekeim, mint az olvasottakat. Ennyi haszna volt a diktatúrabeli sötétségnek, hogy egymásnak szeretetfényt hoztunk szíveinkbe. Kiskorú gyerekeim csak azt nem értették, hogy ha van pénzünk, miért nincs elég étel, miért nincs villany, miért nem lehet egy magyar meséskönyvet vagy mesefilmet kapni.
Szerdán, halottak napján, a gyerekekkel átmentünk anyámékhoz, s onnan a közeli Lippai úti nagy temetőbe. Vittünk ki virágokat és hagytuk, hogy a gyertyákat a gyerekek gyújtsák meg a dédijüknek, közben elmeséltük nekik, miért szokás halottainknak világítani.
Másnap, csütörtökre újra be voltam rendelve a szekura. Nagyon nem hiányzott ez most nekem, amikor annyi dolgom van a munkában és otthon is, mert amúgy ramatyul vagyok a gyomrommal is. Hát ez a nap lett életem legnyomasztóbb napja. Négy órát nyaggattak, már nemcsak az anyám dolgai miatt, hanem egyenesen rám szálltak. Valószínűleg kiderítettek még néhány dolgot, amivel meg tudnak fenyegetni. A félelmetes az volt, hogy miután kipakolták a zsebeim, levittek a pincébe. Egy kis, ablaktalan szobában ültettek le egy kis asztalhoz, amin csak egy erősfényű lámpa volt, amit beletoltak a képembe. Na, ez mán kihallgatás, gondoltam, most szedd össze magad! - bíztattam magamat.
A tisztféle be sem mutatkozott, és máris sorolta a bűneimet. Annyiféle dolgot vágtak hozzám, hogy szinte fel sem fogtam, még születési dátumom is vádként szolgált. Hogy majd elátkozom én azt a híres napot, amin én születtem! Nahát…! - gondolom magamban, ezek is tudják, mit jelent a március 15-e?! Utána következett a felmenőim szidalmazása: hogy nagyanyám, aki budapesti lakos volt, mit keres a temesvári temetőben, hogy anyám Magyarországon született, akkor mit keresünk mi itt? Hogy mi beépítettek vagyunk, hogy mi külföldi szerveket informálunk, igen, hogy ők tudják, ne is tagadjam. Egy órán át szinte meg sem szólaltam, csak a szitkokat hallgattam. A pocsék moldvai tájszólása arra utalt, hogy ezek lehetnek azok az államilag felnevelt lelencek, akik amolyan „Hitlerjugend”-szerű hűbéresei a diktátornak. Ezek a legveszélyesebbek, már hallottam róluk.
Közben a gyomorfájdalom még tovább erősödött, és lassan összegörnyedtem a széken. Hírtelen otthagyott, becsapta az ajtót, és elviharzott. Ott ültem vagy egy órát-kettőt, és senki sem jött. Mély légzésekkel nyugtattam magam, rosszul voltam. Rémes gondolataim jöttek, magamra hagyatva, nehogy ezek a falon át valahonnan besugározzanak, és majd hamarosan elpatkolok. Már hallottam ilyesmit. Egyszer csak nyílt az ajtó és jött a szitokmester és beengedte a kollegáját, egy idősebb, valami Miriuta nevű alakot, aztán újra elment. Az új szekus már normálisabban nézett ki és a kiejtése szerint erdélyi román lehetett. Rögtön a tárgya tért. Olyan alkufélét ajánlott: kérdezte, hogy járok- e templomba, mert tudják, hogy igen, de én azt mondtam, hogy sosem voltam nagy templombajáró, túl sok a dolgom. A megmondóember utasított, hogy ezentúl gyakrabban kell odajárnom, mert jelentenem kell nekik, és jól nyissam ki a fülem-szemem. Mivel túl sok bűn van a fejemen, csak így tudok ezeken enyhíteni. Egyébként alá kell írjak egy nyilatkozatot, hogy semmiféle állam- és pártellenes tevékenységet nem folytatok, kerülöm a külföldieket, és jelentenem kell, amit észlelek. Majd ők megmondják, mit kell megfigyeljek. Amíg még ragozta a tennivalóimat, villant át az agyamon: „Uram Istenem, én legyek áruló?! Nem … inkább belehalok... csak innen szabaduljak ki mihamarabb!
Átvillant az agyamon, cselhez folyamodom! Elkezdtem tiszteletteljes hangon kérdezősködni, mintha érdekelne a dolog, pontosítani pár dolgot, de közben láttattam vele, hogy rosszul vagyok, a hasamat fogtam, s öklendeztem is párat. Mondtam, neki, sok a savam, gyomorfekélyem van, nincs nálam a gyógyszerem, és még vizet sem ihattam. Elismerte: tudják, mi a bajom, jó lesz, ha vigyázok magamra, mert feladataim lesznek. Na, erre én kirukkoltam az alkummal. – Engedjen haza, hogy kezelhessem magam, majd úgy is bejövök aláírni, most még írni sem tudok, reszket a kezem. Kivárt egy ideig, aztán elkezdte sorolni, mi várhat rám, ha megtagadom. Választhatok 3 féléből: uránbánya, Dunacsatorna, vagy Dunadelta! (Tudtam, hogy a politikaiakat odaviszik, és nem sokan térnek onnan vissza.) Már reszketett a lábam is, látta, hogy milyen rossz állapotba vagyok, aztán hazaengedett, azzal hogy: „Maga tudja, hogy a jövő héten bejön aláírni, mi felkészítjük a feladatára. Ne kelljen magáért mennünk!”
Visszaszállt ez erő belém a hazamenet hallatán, és kivánszorogtam a szekuról. Gyalog hazamenet csak az forgott a fejemben, hogy el innen, minél messzebb, minél hamarabb! Én áruló sosem leszek, inkább lőjenek le a határnál. A Dóm téren (most Unirii) ittam alkálikus forrásvizet. Kicsit megpihentem, hogy összeszedjem a gondolataim. A klinikáknál a parkban még leültem egy padra, bár hideg volt, de nem éreztem semmit, csak úgy villogtak a gondolataim, hála a Jóistennek, hogy megúsztam eddig, és van pár napom is, hogy lelépjek. Nekem a gyerekeim jövőjére is gondolnom kell, mert itt őket csak a szenvedés, a megalázás és az elrománosodás várja. Hazáig egyfolytában a Mindenható Atyához fohászkodtam, az új tervemért. Esteledett, mire hazaértem, szerencsére nem vettek észre semmit, gyorsan megmosdottam. Senkinek nem szóltam, nehogy őket bajba keverjem a szökésemmel. Alig aludtam valamit, a tervemen gondolkodtam, milyen taktikát alkalmazzak. Nagyon gyorsan kellett cselekedjek, mert itt volt a hétvége, és ez kedvezőnek tűnt.
November 3, péntek. A főnökömtől elkérezkedtem azzal, hogy kimegyünk Resica közelébe, Komárnikra, barlangászni. A délelőttöm azzal telt el, hogy suttyomban, minden gyanús dolgot eltűntettem a fiókjaimból, szekrényeimből, a szűrők, antennaerősítők, tv-rádiók rajzait, a modulokat, alkatrészeimet csomagolva kidobtam a szemétbe, konténerekbe. Ebédszünetben megkerestem az ismerős kollegámat és kértem tőle tömény ammóniák szeszt, amit a fénymásolónál használnak. Hogy senki gyanút ne fogjon, csak úgy búcsúztam el a 10 munkatárstól, mintha pár napra túrázni mennék. Szokás szerint én zártam be a műhelyt fél négykor, s ezúttal le is adtam a kulcsot a portánál.
Átmentem az Ifjúsági házba, kinyitottam a környezetvédő egyesületünk szekrényét, és kivettem belőle a katonai iránytűt. Senki nem látott.
Hazafele menet felkerestem barlangász-barátomat, Jancsit, aki nemrég azt mondta, hogy ha lenne egy megbízható társa, akkor lelépne ebből a borzadályból, ami itt van. Mindent elmeséltem neki. Kicsit meg volt ijedve a szekus kalandomtól, mert mi lesz, ha elkapnak, bennünket, akkor kinyírnak, végünk van. Végül azt mondta, hogy el tud készülni reggelre.
Több nevezetes és megrázó nap is van egy ember életében, de ami ezután jött, az maga a horror volt. 1989. november 4. szombat. Életem leghosszabb és legizgalmasabb napjáról egy külön kisregényt írhatnék. Hosszú gyaloglásról, az akácos határszakaszról, amely véresre szaggatott, a távoli, de ijesztő lövésekről, a futásról, a vizesárokról, és a kanyargósan kiképzett drótos szakaszról, arról, milyen büdös lettem, mert kiömlött a flakonból az ammóniák, amit vészhelyzetre, a farkaskutyák elhárítására tartogattam. Mindezek alatt folyamatosan imádkoztam otthon hagyott családomért.
Akkor nyugodtam csak meg, amikor egy gázállomáshoz érvén Penészlek közelében, megpillantottam a magyar szabványú táblát. Ekkor már tudtam, hogy a Szent Magyar Földemen vagyok. Leborulva, földbe markolva megcsókoltam, és elmondtam a Miatyánkot, de most hangosan. Kértem a Teremtőt, adjon erőt az újrakezdéshez, hogy szabad földön, magyar hazánkban felnevelhessem gyerekeimet. Nem tudni, mennyi idő telhetett el, csak azt érzékeltem, hogy arcom nedves, ingem vizes és fázom.
A sikeres disszidálás után János sortársammal Debrecenbe mentünk gyerekkori jó barátomhoz, Terna Petihez, akivel egy udvarban nőttem fel Zilahon. Nagyon örvendett nekünk és a híreinknek. Büszke volt, hogy Tőkés László, aki liceumi osztálytársa is volt Kolozsváron, megszólalt a nagyvilág előtt. Összeszedtük, kipihentük magunkat, kibányásztam magamból a sok akáctüskét, amit a menekülésünk során felszedtem.
Sikerült telefonálni anyámékhoz, Temesvárra. Szegény édesanyám úgy meglepődött, hogy sírni kezdett, ő azt hitte, hogy barlangászni vagyok. Megtudtam, hogy mindenki relatív jól van, gyerekeim keresik az aput...
A diktatúra bukását Jancsi sorstársammal már Zalaegerszegen értük meg. Sok információval láttuk el az ottani, egyre bővülő baráti körünket. A református és az evangélikus egyház lelkészeit és híveit segítettük az első kamionos segélyszállítmány összeállításában és eljuttatásában Temesvárra, a forradalom kritikus napjaiban. Körülményes telefonálásokkal értesítettem családomat, hogy fogadják a lelkészt a küldeményekkel. A körülöttünk nyüzsgő újságíróknak megtiltottuk, hogy a nevünket valahol is leírják, mert odahaza családjaink veszélyben vannak.
Már december 17-én megraktuk a kamiont dobozolt élelmiszerekkel, gyógyszerekkel, édességekkel és meséskönyvekkel gyerekeknek, ruhaneműk is akadtak bőven, amit a két egyház hívei adtak össze. Ezek a napok számunkra a családunkért való reszketéssel, aggódással teltek.
Karácsonyra megbukott a diktatúra, mindenki örvendett, ünnepelt, kissé félszeg módon mi is, reszketve, nehogy utólag is atrocitás érje családjainkat odaát, s mi nem tudunk segíteni rajtuk.
1990-ben a 40. születésnapomat már Győrben töltöttem, új munkahelyen, bútorozatlan albérletben, s boldogan várva, hogy végre látogatóba érkezzen a családom.
Az újrakezdés évei rengeteg munkával, túlórákkal, képzésekkel teltek, miközben bekapcsolódtam több civil egyesület életébe is. A Győri Erdélyi Körnek is 4 évig voltam a titkára, ez idő alatt alakítottuk meg az Erdélyi Körök Országos Szövetségét. Sokoldalúságommal, természetjárói ismereteimmel segítettem a mikro-turizmusban, előadásokat tartottam Erdélyországról. Okleveleim, szakvégzettségeim honosítása után már egy tanári állást is elfoglalhattam. Nyugdíjazásomig, 18 éven át műszaki tantárgyakat és gyakorlatot tanítottam egy elit iskolában, a Jedlik Ányos Gép- és Informatikai középiskolában. Itt, a szakma mellett megtudhatták tőlem végzős diákjaim, mit jelent kissebségben élni, mi volt Trianon hozadéka, és hogyan lehetne ezen enyhíteni. Osztálykirándulásainkon természetesen kaptak bőven természet- és környezetismeretet is, az életemből elmesélt kalandokon keresztül.
Bár 30 év után már győrinek tekintem magam, mégis Erdély annyira bennem ég, hogy küldetésemnek tekintem az erdélyi szellemiség őrzését. Ennek hatékony terjesztését a több ezernyi fotóim által, előadássorozatokban, weblapokon, képtárakon és blogokon keresztül végzem.
Számomra a Kárpát-koszorú és a körbeölelt medence, amit hátizsákosan életem folyamán végigjártam, maga Tündérország. Az utóbbi két évtized előadásainak a gyűjtőneve is „Barangolás Tündérországban”. Az idén a 100. előadásomra is sor kerül, mindezek bevételeit a dévai, később a Tusnádi árvák megsegítésére fordítottam.
Talán mindez, amit leírtam, enyhíti a Trianon által okozott sebek fájdalmait, s reménnyel töltenek el jobboldali kormányunk erőfeszítései, a nemrég bekövetkezett nemzetegyesítés folyamata is.
Úgy vélem, Trianon átkos hatásait csak a tudósok, történészek, sokoldalú szakemberek, pártatlan, tényfeltáró médiák enyhíthetik. És ha ezekhez társul a közéleti párbeszéd, a megértés és a szeretet is akkor túléljük trianont.
Győr, 2020. március 12.
megj.
A korrektor bátorkodik kiemelni a dolgozatból a közös életérzésünket kifejező, talán legsúlyosabb mondatot:
Trianon fő következménye, hogy sehol sem vagy otthon
Pintye Tamás menekülésének részleteit "Amikor csak egyetlen út marad" címmel közöltük az Átalvető 2019. szeptemberi, 111. számában, Serdült B. Éva tollából.
|