Nagy M. Gábor
Az igazság szabaddá tesz.
Még alig pitymallott, amikor érte jöttek és elkezdték kísérni…- a felé a tér felé; szép, nagy négyszögletes tér volt, körben évszázados épületekkel szegélyezve, a hatalmasok palotáival, akik mindenek urainak hitték még most is magukat. A téren rengeteg rongyos, de véres látványra… cirkuszra - éhező koránkelővel, akik azt hitték, hogy most a hosszú cirkusz mellett esetleg kenyeret is kapnak, valamikori jó római szokás szerint (panem et circam).
A tér közepe felé, a kockakövekre fűrészpor volt terítve bőven és ott állott az a fatönk is…; Rettenetesen félt, egész teste hideg verejtékben fürdött, de nem akart ilyesféle elégtételt adni sem a katonáknak, sem a hatalmasoknak, hogy vonyítson vagy sírjon és könyörögjön. Nem volt már annyira fiatal, hogy ne látta/ tudta volna, úgy is hiába minden. A sorsa eldöntetett itt lenn és ott Fenn is.
Durva kezek vetkőztették pőrére a felsőtestét, pedig még borzongatóan hűvös volt a hajnal, amely már kezdte vörösre festeni az ég alját. Kelet felé nézett és arra gondolt, hogy már nem látja meg újra felkelni a napot és kivirágozni a reggelt, amit mindig is a legjobban szeretett.
Lehajtotta fejét a tönkre és mialatt a Pál leveleire gondolt és arra a neki nagyon tetsző gondolatára, hogy: „az igazság szabaddá tesz”, azt is megállapította, hogy ennek a tönknek igen vizes a tapintata és nagyon nyersfa illata van. Ezek még arra sem voltak képesek, hogy egy régi, szépen kiszáradt, míves farönköt hozassanak az ő vagy a maguk tiszteletére, gondolta. Pitymallott már és akkor, az a kámzsás barát?! vagy bakó?… megállt fölötte és aztán csak azt látta, vagy inkább csak sejtette, hogy villan valami és testének nagyobbik fele a fűrészporba zuhan és ott valami nagyon meleg és sűrű vörös folyadék ömlik belőle. A feje… ekkor megpróbált felállni és akkor rá kellett jönnie, hogy egy fej test nélkül nem tud felállni és járni sem… de ekkor hirtelen kiszállt ebből a nehézkes porhüvelyből, amit összemocskolt az a vörös és meleg valami…- és elkezdett emelkedni. Ahogy emelkedett, a katonák és a rongyokba öltözött (vagy inkább csomagolt) mindig éhes és mindig a véres cirkuszra gyülekező emberek fölé, meglátta a tér egyik sarkában, hogy az egyik palota ablakában, az alig elhúzott függöny mögött egy igen gazdagon öltözött hölgy, egy szép halvány arcú, darázsderekú hölgy leselkedik; ő is egy szenzációra és vérre éhes, de szeretettelen, szerencsétlen volt, hiába a hatalmas vagyon és földi jólét; nem tudta, mit nem tudta, nem is sejtette ez a gazdagon csomagolt és elkényeztetett, túl szép és túl erényesnek tűnő nő, hogy egyszer majd Ő is mint minden halandó, a Nagy Ítélőszék elé fog járulni és mivel nem tudja Pál igazságát, hogy az igazság szabaddá tesz, reménytelenségében megalázva és a félelemtől vinnyogva fogja befejezni dicstelen földi pályafutását.
Tovább emelkedett, a nappal együtt és felülről látta már a hatalmas négyszögletű teret, a palotákat, amik szegélyezik és az innen mindenfelé futó szűk sikátorokat és a város szélén, a falon kivüli, szinte barlanglakásokhoz hasonlító szegénylakásokat, amikben a nyomornak tapintható volt a szaga és a bűzös csatornákban, amik ezek előtt a házak előtt ömlöttek végig, hogy aztán a folyót mérgezzék örök időkig, ott volt a kor minden szennye.
A felkelő nap fényében vörösre festett falakkal, meglátta végre a hatalmas katedrálist is, amit egyszerű halandók, mindennapos szürke és nyomorult kis emberek és a jövőbe is látó kevés gazdag ereje és szorgos munkája alkotott meg századok alatt, hogy benne Istent szolgálják a rend papjai, az egyedüliek, akik írástudók voltak és akik – akárcsak ő maga- ismerték Pál leveleit és igazságát, de nem mertek szólni, nem merték őt megvédeni, mert túlságosan ragaszkodtak a földi léthez és rabságukban már nem látták azt sem, hogy láncon tartják őket, mint a házőrző kutyákat, akiknek csak néha-néha vetnek oda egy-egy jobb falatot. Jó érzés fogta el hirtelen, mert ahogy emelkedett, érezni kezdte, hogy ő most már ezekhez képest mennyire szabad és mennyire nem kell gondolnia a hatalom kényével-kedvével.
A Fény elöntötte a várost övező lankákat, amelyeken Isten nagyobb dicsőségére és a mediterrán éghajlat varázsával, csodálatos szőlők teremtek, meg narancsfa – és - olajfaligetek. Közben, odalent a tér közepén, a hangyányivá vált embertömeg közepén, a gondos szakember, a bakó, büszkén törölgette fényes és éles szerszámát és büszkén nézett körül a rongyos tömeg és az érzéketlen katonák között és szívesen levetette volna kámzsáját ( ami már úgy is nagyon meleggé vált), hogy lássa a tömeg, hogy milyen szép és ügyes ember Ő, aki egyetlen csapással… szóval ilyen jó szakembert messze földön nem találni!!! Ez volt az egyik legnagyobb szomorúsága mindig, hogy életében soha nem tárhatta fel a kilétét (önmagát?!), mert ez volt az önvédelem legerősebb parancsa és hát neki is volt családja …
Ő sem tudott szabaddá válni, mert az igazságtól éppen úgy félt, mint az emberek többsége.
A „magasba emelkedő” pedig közben igen magasra ért, már látta a messzi tengert is, a hatalmas kékséget és a rajta imbolygó kis vitorláshajókat, amelyek kora hajnalba kimentek a nyílt vizekre, mert akkor jobb a fogás; most már a partok irányába igyekeznek, hogy a nagyon messziről bűzlő halpiacokon próbálják, egymást túllicitálva és becsapva, eladni az aznapi fogást.
Ekkor kezdte igazán felfogni, hogy mennyit veszített azzal, hogy el kellett hagyni ezt a számára végtelenül szeretett és végtelenül megvetett földi világot és elkezdte a mérleg nyelvét nézegetni, vajon melyik irányba is húz?!- tudta, hogy otthagyott egy hazug rabságot és azt is tudta, hogy mindig szomjazott arra, hogy mindenki szemébe mondhassa az igazságot, hogy végre felnyithassa a szemeket… és mindig tudta, ennek mekkora lesz az ára!- Megtette mégis és most szabadon szárnyal az ég felé, de azt mégsem tudja, hogy a rongyokba öltözötteknek , az igazaknak és az Isten számára kedveseknek jobb lesz-e a sora és változik-e valami a hatalom struktúrájában?! Nem tudta, mert nem láthat még most sem olyan messze, még ilyen magasról sem, hogy lássa, mit is hoz majd a jövő… csak imádkozhat, hogy az igazság végje elterüljön szerette földjén, mert a Megváltó már régen megérkezett és minden évben eljön újra és nem hiába volt az Ő, és a saját áldozata sem.
Adventben álmodtam mindezt, egy nagyon szakadozott és darabokra tört éjszakán, amikor minden borúsnak tűnt és minden reményvesztettnek és akkor megéreztem mégis, álmomban…- vagy éppen hajnali ébredéskor, hogy ha elmondom mindenkinek ezt a történetet, akkor a karanténok ellenére is szabaddá válok. - Mert mit is szakít meg a hóhér bárdja?! a Nagy Kaszás? - a rab életet, - vagy éppen utat nyit az emelkedésnek, hogy végre szabadon szárnyalhassunk?! ez mindmáig az emberiség legnagyobb kérdése. És megértettem ennek a történetnek a kapcsán és elmondhatom így Nektek is : Ne féljetek!!! – mert az igazság úgy is kiderül és az szabaddá tesz mindannyiunkat!!
2020. 12. 11. Pápa.
|