A minap, kora reggeli ide-oda menésemben egy padon alvó, jól betakart hajléktalan mellett vitt az utam. A meleg beköszöntével mindennapos jelenség ez, de a pad mellett, félig nyitva, a földön (mint ahogy nálam is, az éjjeliszekrényen) egy könyv hevert. Ez az ember olvasott! Nem tudtam kivenni a könyv címét, mert hiányzott a borítólap, de mit ad isten, olyan száz méterre, a sétány közepén ott hevert, ide söpörte a szél. Olvasom: Simonffy András Kompország katonái.

A könyvtártól távol

A minap, kora reggeli ide-oda menésemben egy padon alvó, jól betakart hajléktalan mellett vitt az utam. A meleg beköszöntével mindennapos jelenség ez, de a pad mellett, félig nyitva, a földön (mint ahogy nálam is, az éjjeliszekrényen) egy könyv hevert. Ez az ember olvasott! Nem tudtam kivenni a könyv címét, mert hiányzott a borítólap, de mit ad isten, olyan száz méterre, a sétány közepén ott hevert, ide söpörte a szél. Olvasom: Simonffy András Kompország katonái.

Felvettem, hogy visszajövet odaadjam neki, de olyan félóra múlva ő már összepakolt a bevásárló kosarába és tova lett. Beszorítottam a vékony kartont a pad lécei közé, hogy este, ha visszajön, megtalálja, és hazajöttem. Ö egy borítóval szegényebben, én egy élménnyel gazdagabban zártam a napot.

Elgondolkodtam. Testét nem láthattam, arcát sem, csak a hálózsákból valahogy kibújt bokáit, abból ítélve fiatalember lehetett. Kérdéseket teszek fel magamnak, válaszok nélkül. Itt van egy olvasott fiatal. Miből él? Meddig és miért? És főleg, mit akar, egyáltalán akar valamit? Á, magas ez nekem.

A minap egy nyugati adóban több órás kínlódás után (csak én kínlódtam) megválasztották az év legjobb énekesét, elárasztva olyan jelzőkkel, hogy borzalmasan, rettenetesen, iszonyatosan szép volt, majd elhangzott a kijelentés, hogy minden idők leg-leg-legebbje, és ez minden évben megismétlődik. Valamikor egy évszázad kellett, hogy megszülessen egy Caruso, most évente több százból válogatják ki az éppen a divatnak megfelelőt. Egy olyan dalszövegért, ami nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést és nyolc óra szórakozást hirdet, Kossuth díj jár, de elmarad a figyelmeztetés, hogy a szerző nyolc perc tanulást is iktasson be a fiatalok napirendjébe. És most, amilyen koronás kedvem van, sorra vehetném a festészetet is, ahol külön művészet rájönni, hogy mit is látok. Meg aztán az irodalom! Én nem vagyok író, én csak szösszenek időnként, de az a nagybani termelés, ami a könyvesboltok polcait megtölti, ijesztő, és az elő- és utószavakban egymást az egekbe dicsérő szerzők sokasága óhatatlanul felveti a kérdést, lehetséges ez? Választ, mint minden másra, az idő ad, ha lesz még!

Na de valami igényesebbet is. A mellettünk épülő lakótelep befejezéshez közeledik, de elkészült már az előtte kanyargó sétaút a csodaszép, vese formájú tavacskával. Épp mellette megyek el, amikor egy velem egyidős házaspár hölgytagja megszólal: - Na nézzenek oda, bezzeg aranyhalakat már nem tettek bele, tudja, a tavaly, amikor Bécsben…

Nem folytatom, mert siettem, el a mondóktól és mondanivalójuktól egyaránt.

Hülye hangulat torz szüleménye

Címszavaim: demokrácia, népuralom/hatalom, háttérhatalom.

A démosz, azaz a nép, ha kézzel nem is fogható, de kétségtelenül itt van, s talán még én is benne vagyok (bár néha kétlem, na de erről majd máskor).

Közbevetve, a háttérhatalom fogalmát, a megfoghatatlant igyekszem magamnak megmagyarázni, s azzal, aki ezt olvassa, elhitetni.

A világon a sok kérdésre mindig a legegyszerűbb adja a megoldást. A háttérhatalom a pénz vagy PÉNZ (igen, így helyesebb) hatalmát jelenti. A sok pénz automatikusan biztosítja a folytatást: bármennyi is van, mindig több kell, megőrzéséhez meg hatalom kell. Ennyi. Ez a vastörvény. Megvan a közös cél, a többi jön magától. A néhány száz dúsgazdagnak időnként vissza kell juttatnia némi aprót a milliárdok számára, hogy legyen, ki növelje a tőkét. Kész. Örökre.

Na de inkább foglalkozzunk a butaságra ítélt démosszal. Emlékszem, gyermekkoromban Marosvásárhelyen a katolikus temető bal oldalában volt egy árok, oda - nem is temették, hisz se pap, se kántor nem lehetett - csak elhantolták jeltelen sírokba az öngyilkosokat. Aztán változtak az idők, és ők is tisztes temetésben részesültek, és tovább változtak - mi mást tehetnének - az idők, és szekták jelentek meg, melyek öngyilkosságra buzdítottak több tucat embert (rajongót, hívőt), kik téves hitek ártatlan áldozataiként pusztultak el. És az idő nem állt meg, ma politikus hajtja öngyilkosságba pártjának tagjait. Ő persze nem lesz az, ő hangoztatja és terjeszti tovább gyilkos szavait.

A démosz pedig a kommunizmus egyenlősdijét játszaná, ami nem is lenne baj, ha nem annak legalsó szintjén tenné. Nem megy be a Gundelbe vagy más sokcsillagos étterembe, mert nem tudja, mit kell tenni a sok késsel, kanállal, villával és egyéb fölösleges cifraságokkal, nem jár olyan helyekre ahol „viselkedni” kell, mert nem tanítja erre senki, és minek is?

Hát akkor rajta, legyen meg a nép akarata. Vályút a Gundelbe, s fakanállal üljük körbe az asztalt. És valljuk hangosan: az én vétkem a te bűnöd, én a tévedhetetlen nép vagyok, a demokrácia ura.

Rajta, de engem tényleg tessenek békén hagyni.

Közgyűlés

A közös képviselő megnyitja az ülést, ismerteti a napirendi pontokat, majd az Egyebek-hez hozzáfűzi: miután a múltkor még jegyzőkönyvbe is foglaltuk, hogy Panaszokat nem fogadnak el, csak Észrevételeket, mert a panaszok bántják az egész közösséget. Ezért most az olyan levelek, amelyek a melegvíz-ellátást, kukaürítést, folyosó tisztántartását, postaládák megrongálását, közös területek és a lift használatát érintik, nem kerülhetnek napirendre, csak ha majd építőjellegűek lesznek. Addig is hallgassuk meg János alelnök urat, aki észrevételeket kíván tenni. –János, tied a szó.

-Hát kérem, arról van szó, hogy Péter gyűlöl engem, és valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább. Péter:  -Na de hát ez aljas rágalom. János:  - Hallják, nem elég, hogy gyűlöl, még hazudik és rágalmaz is! Itt tenni kell valamit.. Péter: - De hát mit csináltam? János: - Na még csak az kellett volna, hogy csináljon  is valamit. Pont ez a nagy baj, hogy gyűlöletében bármikor csinálhat valamit ellenem vagy a feleségem ellen. - De hát a felesége… - A feleségem hagyjuk ki a játékból. Én nem állok jót magamért. Kérem, nézzék azokat a szemeket, hiszen ez az ember gyilkolni képes. Kérem, ellenőrizzék, van-e e nála fegyver! Ez mindenre képes. Szóval nem tesznek semmit..

Ábel: - De hát uraim.. Káin: - Na, maga aztán igazán fogja be a száját, ismerős maga nekem valahonnan.

Képviselő: - Uraim, uraim, demokráciában vagyunk, szólásszabadság van, hagyják, hogy János fejezze be a mondanivalóját, és utána majd önök is sorra kerülnek.

János: - Itt tettek kellenek, a szavakkal semmire sem megyünk, és én önvédelemből cselekszem. Feláll, kihúzza maga alól a széket, és leüti Pétert. Káin azonnal ugyanazt tenné, de Ábelt nem lehet kétszer átverni, ő is olvassa a bibliát, és a véletlenül nála levő konyhakéssel leszúrja Káint.

A gyűlést sajnos be kell rekeszteni, mert a rendőrség kiszállt, hogy Pétert, mint gyanúsítottat, a közügyek zavarásáért letartoztassa.

Másnapra bekérték a Jegyzőkönyvet a Közös K.V.-től.

„ - A szokásos havi gyűlésünket Péter és Ábel gyűlöletkeltő magatartása miatt sajnos nem tudtuk lefolytatni. A Társasház két pártra oszlott, a Péter és a János Pártiakra. Mától kezdve felfüggesztjük a demokráciát, és valami mást csinálunk, még nem tudom, hogy mit, de megcsináljuk.”

Mindez nem érdekes, akár el se olvassák. Ami engem igazán foglalkoztat: a kamaszkorunkban énekelt „Na, nézd a tökfilkót, milyen szerelmes” c. slágerbe hogy került a Pikk dáma? Melyik az a kártyajáték, ahol a tökfilkó és a pikk dáma együtt lehet?

Kérem, kérem, esdeklem…

Unalom

Valamit tenni kellene, ez a szürke egyhangúság, bezárkózottság megöl. Naponta felkelni, estig hallgatni a járványhelyzetet két változatban (természetesen szöges ellentétben egymással), és este újra lefeküdni, azt sem tudva, hány óra van…

Mától teszek valamit, na nem rá, hanem fordítok a programon: este kelek fel és reggel fekszem le, vagy fel sem  kelek, vagy le sem fekszem, vagy állva alszom és fekve járok…mit lehetne még? Ja, tényleg, fel is köthetem magam, akkor nem kell se állni, se járni, és a légzési nehézségeim is megszűnnek. Most már csak az a kérdés, hogy a Tv-vel szemben vagy háttal tegyem, és melyik adót állítsam be, mert utána nincs válogatás! Ha a kormányhíreket nézem, azok még lebeszélnének róla, inkább az ellenzéket kell hallgatnom, ők még meg is dicsérnének érte.

Érdekes ez a parlamenti légkör. Fel sem vetődik, hogy mi a kérdés, és már ész nélküli veszekedést kezd az ellenzék, a legostobább vádakat vagdosva a kormányhoz. Természetesen nem egyeznek meg, mert minek is tennék, és tulajdonképpen nem is akarnak, és láss csodát, ez sokuknak ott bent és itt kint is nagyon jó, és így van ez rendjén, mert nem is az a cél, hogy mindenkinek jó legyen, hisz két részre van osztva/szakítva az ország, és ezzel változatosságot hoznak a mindennapokba, mert végül is nem lehet, hogy engem követve mindenki felkösse magát…

A minap azon vitatkoztak, hogy egy bizonyos oltóponton miért nem oltanak. A kínosan feszengő polgármester bevallotta, hogy hát annak több oka is van, de a kitartó kérdező csak kikényszerített legalább egyet a sokból: - Hát talán először azt mondanám, hogy azért, mert nincs oltóanyag…

Istenem. Otthon vagyok. Hatvan évvel ezelőtt egy pesti turista az eldugott kis székely faluban délben megkérdezte Jani bát: - Mondja bácsi, maguknál miért nem harangoznak? - Hát annak nagyon sok oka van. - Egyet mondjon legalább! - Hát talán elsőnek azért, mert nincs harang. - A többit ne is mondja, bácsi!

Temetés

Végignéztem, habár tisztában vagyok vele, a nagyképüék lekicsinylően szólnak majd, miszerint művelt ember ilyesmire nem szánja a drága, gondolkozásra érdemes idejét. Sőt, ma utána is olvastam a dolognak, és olyan, nem elhanyagolható részleteket tudtam meg, melyeket sietve osztok meg más, vélem egy szinten levőkkel.

Hát kérem, egy meztelen nő a temetés ideje alatt felmászott Viktória királynő szobrára, és onnan könyörgött a világnak, hogy „mentsék meg a Földet“. A rendőrök (nem tudom mijét és hogyan) fogták, éselhurcolták a helyszínről.

Na már most, kérdem én, ha ez a bátor hölgy a Mount Everestre mászik fel meztelenül, élete végéig elhalmozzák kitüntetésekkel, díjakkal, és még az ükunokája is gazdagon él tettének emlékéből.
És az egy öncélú tevékenység lett volna, hisz csak magának akarta a dicsőséget, és most, amikor értem, érted,értünk mászik a szoborra,  meghurcolják. Igazságtalan a világ. Melyben az egyik ember kihasználja a másikat, de soha nem hallom,hogy a másik is kihasználná az egyiket, ugyanakkor vigasztal, hogy talán ő is kihasznál egy másik egyiket, és akkor bezárul a kör.

Na de vissza a Temetésre. Őfelsége kívánságára nagyon egyszerű ceremónia volt, igaz, ebbe besegített (mondták a riporterek)a koronavírus is. Az a félmilliárd ember, aki ezt végignézte, és több tucatnyi ország, ahol egy percre megállt az élet, bizonyítják, hogy az egyszerűség sikerült.

Mondom mindezt, mert én igazán tudom, mi a temetés. Marosvásárhelyen közvetlenül a román temető (akkor még csak egy volt) mellett nőttem fel, és ott a legegyszerűbb elhantolásnál is az özvegy rikoltozva dobta magát a sírba a férje után, a többi rokon meg utána hogy kihúzzák, és a temető kapujában a „pomána“-osztás feltette a koronát az egyszerűségre. Aki bírja-marja alapon aki élelmes volt, pálinkát és kalácsot is kapott, na jó, kicsit összekaptak a rokonok, akik már ott helyben elkezdték az örökség szétosztását. Nahát, ilyet csak álmodhatott Öfelsége.

Na de ne legyek ünneprontó (egyáltalán lehet ünnep egy temetés?), kéltségkívül érdemes volt bámulni, még az időjárás is elfeledkezett angol magamivoltáról, és ragyogott a kék ég.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés