A minap, kora reggeli ide-oda menésemben egy padon alvó, jól betakart hajléktalan mellett vitt az utam. A meleg beköszöntével mindennapos jelenség ez, de a pad mellett, félig nyitva, a földön (mint ahogy nálam is, az éjjeliszekrényen) egy könyv hevert. Ez az ember olvasott! Nem tudtam kivenni a könyv címét, mert hiányzott a borítólap, de mit ad isten, olyan száz méterre, a sétány közepén ott hevert, ide söpörte a szél. Olvasom: Simonffy András Kompország katonái.

Baj van, valami nagy-nagy baj, s talán már el is késtünk a vészfék behúzásával (?) De talán ezen utóbbi lenne az igazán nagy baj, avagy az már kész tragédia lenne, és már nem baj!

A járvány mindent megváltoztatott, szokásainkban, gondolkozásunkban, egymáshoz és minden máshoz való viszonyulásunkban. Okosok vagyunk, na jó, egyesek okosabbak - de ezt most hagyjuk -, és ez az okosság/józanság arra buzdít,hogy a megváltozott világot vegyük a kezünkbe és mi irányítsuk azt, ne egy buta, gonosz vírus.

Gyárfás András                     

         Sorsunk

Nemrég töltöttem be a tizenegyszer hetet, magyarra fordítva: tizenegyszerre újulnak meg sejtjeim. Miért ne frissüljenek hát az eddigi átalvetős írásaim is a Sorsunk oldalain? Ha másért nem, hát csak azért is.

Csak ne lenne az a szomorú gyermekkori emlékem, melyet most kísértetiesen idéznek fel a körülöttem történtek.

A három hónapos nyári vakációt többször töltöttem falun, édesanyám vagy édesapám tanítványai szüleinek a meghívására. Ezzel viszonozták szüleim jóságát.